Használati utasítás kamaszkori elméhez és szívhez – az ismerős katarzissal érkezett az Agymanók 2.

–

A pszichológia egyes kifejezései, témái, problémakörei mára leszivárogtak a közbeszédbe és nemcsak laikus felnőtteknek szóló kötetekben igyekeznek elmagyarázni az ember érzelmi működését, de idővel a mesék világában is egyre nagyobb szerephez jutottak – gondoljunk csak a Jégvarázs vagy az Encanto transzgenerációs szemléletet feldolgozó történeteire.

Az Agymanók hasonló fogódzót adott anno a mese nyelvén a személyiségünk, valamint az érzelmeink egymásra hatása kapcsán (ráadásul a pszichológiával kapcsolatos közérdeklődés hajnalán, 2015-ben), miközben egyszerre szólt a gyerekekhez és a felnőttekhez (ami szerintem egyébként a jó mese legfőbb ismérve).

Fel lehet tenni a kérdést: mennyit ért például egy 6–12 éves a hasonló gondolatmenetből, vagy a belső világban zajló események valóságra vetített részéből? Egyáltalán nem biztos, hogy mindent vagy sokat, de talán nem is ez a lényeg. A gyerek ugyanis levonja a maga tanulságait, miközben megmarad neki az emlék, hogy egyáltalán hallott hasonló dolgokról: ezekhez pedig vissza tud majd kapcsolódni, ha eljön az ideje. Nem beszélve arról, milyen jó beszélgetésindítót kínálhatnak családon belül is a Fejhadiszálláson tevékenykedő furcsa csapat kalandjai.

A személyiségfejlődés egyszerre logikus és bonyolult folyamat

Az Agymanók első részében a főszereplő Riley Andersonnak kellett 11 évesen szembenéznie egy életét felforgató költözéssel: a kaland során pedig nemcsak azt láthattuk, milyen reakciókkal kell megküzdenie saját magának és a szüleinek a változás nyomán, hanem beletekinthettünk az elméjébe is, ahol az alapérzelmek: Derű, Harag, Undor, Majré és Bánat igyekezett működtetni a kislány összekuszálódott belső világát – vagyis tulajdonképpen ők maguk kuszálódtak össze.

A sztori végére nemcsak Riley találta meg a helyét, de mi is megtanultuk: minden apró részletre szükség van a nagy egész formálódásához, a személyiség alakulása pedig egyszerre nagyon összetett, miközben mégis logikusan követhető.

Már amennyiben az ember olyan szerencsés, hogy belenézhet a másik elméjébe. Az Agymanók megmutatta: a gyerekkort jelentő képlékeny korszakban bizony több lépcsőfokot kell megjárni, mire hozzájutunk az összes létező érzelemhez. Vagy mire készek leszünk egyre inkább elfogadni a bennünk helyet kapó, folyamatosan bővülő emóciókat.

Az ötletet Pete Docter rendező egyébként egyrészt a saját gyerekkorából merítette – innen jött ugyanis a költözés motívum –, másrészt a kiskamasz lányán látott változásokból: a forgatókönyvet mégis hosszú időn át fejlesztették, hogy a zseniális alapötlet ne csak vicces és kreatív, de megfelelően mély is legyen. A történet alakulásában pszichológus szakemberek segítségét is kérték, az egyik leginkább szemléletformáló döntés Docter saját bevallása szerint pedig az volt, hogy az agyból az elmébe helyezte át a sztorit. Azaz nem engedett teret a biológiai ábrázolásnak, és a valósághű látványelemek helyett mind vizuálisan, mind tartalomban elvontabb síkra lépett. És milyen jól tette!

Ó, az a csodálatos kamaszkor!

Az Agymanók második részére úgy ültem be, hogy megbeszéltem saját magammal: igazán nem várhatom azt, amit először láttam. Az az újdonság, frissesség, egyediség, amit akkor jelentett az érzelmekről való hasonló beszédmód, már ismert és szeretett. Felesleges hasonló katarzist remélni.

Az alkotókat dicséri, hogy még a megelőlegezett belenyugvásom ellenére is meg tudott bennem születni ugyanaz a varázs: képes voltam végigjárni a mese által egy másik – de hasonlóan tartalmas és erős – érzelmi utazást.

Mondjuk ki őszintén: úgy bőgtem a végén, mint a záporeső. Pedig szülőként még abszolút előttem a kamaszkor minden szépsége és küzdelme.

Az Agymanók eredeti címe Inside out, azaz kifordítva, amivel talán még inkább rezonál a folytatás, mint az elődje. Míg az első rész egy kiskamaszkori konkrét esemény hatását mutatja be, itt beköszönt a mindenkit érintő, kikerülhetetlen, szülőként és gyerekként egyaránt sokkoló, egyszerre őrületes és borzongató kamaszkor.

A már egyébként is furcsa tüneteket mutató gyerek egy nap felébred és tele van olyan gondolatokkal, kérdésekkel, vágyakkal és persze érzelmekkel, amelyeket egyszerűen nem tud értelmezni és követni. Irányítani meg pláne. Ehhez mérten pedig a környezete is csak kapkodja a fejét, miközben figyeli az életre adott meglepő reakcióit.

Riley ugyanaz a vagány, kedves, barátságos lány, akit évekkel ezelőtt megismertünk, most pedig épp egy menő hokicsapatba kíván bejutni, és ezért kész feláldozni mindent. Nem úszhatja meg a dolgot, tinédzserként ki kell fordulnia önmagából ahhoz, hogy válaszokat találjon a kérdéseire: hiszen – Vekerdy tanár úr pótolhatatlan szavait idézve erről az időszakról – sajnos nem teheti magára egyszerűen csak az „átmenetileg zárva” táblát.

Amikor tönkremegy a vezérlő, és elindul az újratervezés

A bevezetőben csodálatos képet kapunk arról, hogyan lesz egyre szilárdabb egy növekvő gyermek személyisége: miképpen alakulnak ki benne olyan meggyőződések, amelyek valódi útjelző táblákat adnak a döntési helyzetekben. Például az egyik legfontosabb ezek közül (amely Riley-ban többször is visszhangzik), hogy „jó ember vagyok”, ezért nem hagyok másokat bajba kerülni vagy szégyenben maradni.

Nem csak a gyerek számára tárul fel egy csodásan megrajzolt animációs látványvilág az ezüstösen szikrázó meggyőződésszálakról, vagy a Család-szigetet szépen lassan egyre inkább eltakaró Barát-szigetről. A felnőtt is szívszorítóan szembesülhet azzal, amit tényleg olyan sokszor hajtogat a pszichológia: hogy a kezdeti alapok egyszeriek, megismételhetetlenek.

A felelősség hatalmas, de miközben ijesztő tud lenni, azért egészen csodálatos, mit képes megteremteni a jól működő szülő-gyerek kapcsolat egy ember belső világában – ezért nem szégyen néha hátradőlni és egyszerűen csak gyönyörködni benne.

Persze a mese azért mese, hogy a gépezetbe előbb-utóbb porszem kerüljön: ennek pedig nem is lehetne érzékletesebb metaforája, mint a Fejhadiszálláson tönkretett vezérlő, amelyet hirtelen túl sokan akarnak irányítani. A kamaszkor hajnalán a főnök ugyanis még mindig Derű, akinek – és valahol számomra ez a legmeghatóbb és leggyomorszorítóbb tanulsága a történetnek – már előzőleg is nagy küzdelem volt helyet adnia más érzelmeknek, de mostanra ennél is nagyobb feladat vár rá.

Szembe kell néznie azzal, hogy a felnőtté válás útjára lépő ember életét már nem tarthatja kézben a gyerekkori felhőtlen, sokszor naiv és mindenre rácsodálkozó öröm és boldogság: egyre több emócióval kell együttműködnie, sőt már nem állhat legelöl sem.

Bizony egyenrangú társként kell tekintenie az újonnan feltűnő jelöltekre. Persze ehhez a felismeréshez hatalmas utat kell bejárni: hol máshol, mint Riley elméjében? 

Ciki, Feszkó és Uncsi az új agymanók

Az új agymanók segítségével pedig visszakapjuk az első rész frissességét és játékosságát: a folyton flegma fejjel tespedő (és telefont nyomogató) Uncsi, a mindenre elpiruló vagy elbújó Ciki, az eddig tiszta érzelmekbe keserűséget csempésző Irigy, vagy a dolgokat túl nagy mértékben irányítani szándékozó Feszkó – azaz a szorongás – személyében. Önmagában egyesével is mennyire sok problémát tudnak okozni, de így együtt, meglepetésszerűen rárontva a már olyan jól összeszokott alapérzelmekre, hatalmassá válik a káosz. Csoda, hogy akkora a zűr egy tinédzser lelkében? Az alapprobléma pedig, hogy Feszkó átveszi az irányítást, és az összes alapérzelmet letaszítja a toronyból.

Sok játékos, humoros és tanulságos fordulat során jutunk el végül a megoldásig: miközben Riley olykor valóban teljesen kifordul saját magából, elbizonytalanodik a legfőbb meggyőződéseiben („jó ember vagyok”), megtagadja a valódi önmagát, cserben hagyja a barátait, küzd a lelkiismeret-furdalással és vágyik a megértésre. Pont, mint minden ember, aki éppen a kamaszkora kellős közepén jár.

A káosz sodrásában azért megismerjük az elme dombjai között újonnan kialakult Gúnykanyont, vagy a megváltozott Fantáziaországot, amelyben már nincsen Sültkrumpli-erdő. Sőt, az alapérzelmek elvezetnek minket az elme lelakatolt zugaiba is. Utóbbi pedig nemcsak a gyerekkori sötét titkainkat rejti (ehhez kötődik az egyik legjobb poén a mesében), de azokat a sokszor banálisnak tűnő emlékeket is, amelyek, ha majd a kamaszkor dacán átgyalogolva egyszer visszatalálunk hozzájuk, akár felnőttként is át tudnak lendíteni a nehézségeken. Például ilyen lehet egy kedvenc mesehős (ki tudja, talán ő a felhőtlen gyerekkor emléknyoma?), aki előbb-utóbb utat mutat a fénybe. 

Vihar nélkül nem köszönt be szélcsend

Felnőttként nézve a mesét nemcsak a volt, jelenlegi vagy leendő kamasz gyerekünket érthetjük meg jobban, de azt hiszem, a saját tinédzserénünknek is biccenthetünk egyet: hogy ez az, ügyes voltál, végigcsináltad.

Amikor benne vagy a közepében, úgysem tudod reálisan látni, mi történik veled. Mégis abból a szempontból hiszek a hasonló mesék jelentőségében, hogy akárhány évesen hall a gyerek ezekről a dolgokról, kap velük fogalmakat, működéseket, amikre később majd visszaemlékezhet.

Jó, ha ezekről direkt módon szó esik a családban, de talán hasonló szimbólumokba rejtve már korábban is igazán mélyre tudnak menni. Ezért tudnám családi moziként is jó szívvel ajánlani az Agymanók bármelyik részét.

A Riley kapcsán feltett kérdések pedig örök érvényűek: Vajon a sok-sok újonnan érkező érzelem és impulzus képes elhalványítani a szilárdan csillogó meggyőződéseinket? Persze hogy nem: ha megvan a jó alap hozzá.

A szélsőségek vihara után előbb-utóbb jön a szélcsend, addig azonban meg kell tapasztalni, hogy nem tudunk előre lépni, ha az új érzelmeket megtagadjuk, de akkor sem, ha túl nagy teret engedünk számukra.

Csakis akkor működik jól a képlet, ha mindenki megtalálja a maga helyét az egyenletben: ezt azonban kamaszként minden tudatosságot mellőzve megharcolni hatalmas és az egész életre kiható feladat.

Kiemelt kép: Walt Disney Studios

Széles-Horváth Anna