-

A gyerek nőttön nő. Az élet csodálatos ajándéka: immár lassan négyéves lesz, és elkerülhetetlenné vált, hogy a világ legjobb bölcsődéjét­ (tényleg) elhagyva, a világ legjobb óvodája (hitem töretlen) felé vegyük az irányt. Nem, kicsit sem volt szempont, hogy ez utóbbi közel legyen a praktikusan gondolkodó anya munkahelyéhez, nem kell rögtön vádaskodni. Különben is, a beíratás óta munkát váltottam, tehát épp ellenkező irányba indulunk reggel, mint ahogy nekem minden útba esne. Na, ugye! Maradtak tehát a szigorúan gyerekbarát érvek: ez az óvoda maga a legenda, olyanok jártak ide, mint… de ez kit érdekel, amikor a bölcsis nagy szerelem is idejár, a Roli. Nem tudom, van-e még kérdés...

Szóval.

Miután ilyen szerencsésen egybevágtak az érdekeink a bébivel óvodaválasztás terén, és végigizgultuk a tavaszt, hogy felvegyék a választott helyre (a körzetes óvodába!), majd a nyarat is, hogy az óhajtott csoport is meglegyen (Ficánka, no komment), és minden össze is jött terv szerint, már csak a kezdeti időszak nehézségei vártak ránk.

Amiről fogalmunk sem lehetett.

Ne vess meg a nagyképűségért, de két év három hónap bölcsőde után nem láttam indokoltnak a parát az ovis beszoktatásra, sőt. Szabályosan pikírt flegmaság lett rajtam úrrá, ó, mondom, hát mi ez? Ott van a Roli. Mi történhet, amikor a kisgyerek várta, akarja, élvezi.

Nos.

Onnan jött, ahonnan nem vártam támadást: mostantól az ovi szabályozza az életet és strukturálja az időt.

Elmesélem, hogy örülhess, ha fogalmad sincs, hogy mire gondolok.

Első alkalom: ismerkedés. Kedd délelőtt 9.30 és 10.30 között. Jó. Ezen a ponton még mákunk volt, előtte bölcsi, utána bölcsi. (Mert extra jó fejek a dadusok, milliószor húztak már ki a csávából eddig is.) Hozom, viszem. Remek.

Első nap, csütörtök, beszoktatás. 9.00 és 12.00 között. Hopp! Egy megoldandó délután. Jó, megoldottuk, ez a dolgunk, szülők egymás közt, ja nem. Anya. Mert anya csak egy van.

Aztán volt egy felhőtlen hét. (Melyen egyébként minden nap este fél hétig dolgoztam, de ez magánügy, én választottam, tudom, befogtam.)

Következő héten szülői értekezlet 17.00 és 19.00 óra között kedden ÉS szerdán. Az óvodában ezalatt NINCS gyerekfelügyelet.

Jó, jó, ez ezzel jár. A keddit nagyvonalúan (meglehetősen szemét módon, de kérdés nélkül) kihagytam. Szerdán pedig – miután az összes, előző héten már legalább egyszer szívességre kért és hadra fogott anyukatárs velem ült a szülőin – maradt a bébiszitter (megint). A játszótéren adtam át az „árut”, és esküt tettem, hogy nem maradok tovább két óránál.

Nem maradtam, hiszen szavamat adtam. Lopva, a kisajtón távoztam, miután természetesen kifizettem az éves csoportpénzt. Hogy mindenki megjegyzett magának, az tök véletlen, nem akartam visszamenni az elsunnyogás után, de honnan sejthettem volna, hogy az egész óvoda zárva, és egy titkos kis ajtón keresztül van csak közlekedés, amit direkt csupán a beavatott szülők ismernek?!

A bébiszitter felé menet még üdvözült arccal bevásároltam: kell valami harapnivaló a másnapi ovis almaszedésre, mondták már ezt napok óta, és ezt meg is jegyeztem nagyon, mert felmerült a lehetősége, hogy a kiscsoportosok nem mehetnek kirándulni. Kénytelen voltam tehát amellett kiállni, hogy dolgoznom kell, különben is, az én gyerekem tud, és akar almát szedni.

Jajj, de nagyon tud! Azt tud a legjobban a világon!

Szerencsére nagyon hitelesen tudok beszélni a gyerek képességeiről, ezek után fel sem merült senkiben, hogy ne volna ott a helye. Az almaszedés reggelén épp csak a kért kiskosarat felejtettük otthon, nyilván ekkor kellett a héten legkorábban beérnem a munkahelyemre. De mert emlékszem, milyen szar kilógni a sorból, nem gondolkodtam, hazarohantam a kosárért, nehogy már a trehány anyja miatt járjon felnőttkori analízisre a gyerek. Emiatt kénytelen voltam a kisszoknyám meg a ridikülöm mellé felvenni a napi szettbe a rollert, ha már úgyis otthon jártam a kosár miatt, jajj, repültem is, mint a szél, arra szavak nincsenek.

Természetesen sokan jöttek a kedves tegnapi szülők közül szembe éppen akkor, amikor a rolleremmel hasítottam a munkahelyem felé (szoknya, ridikül), de valószínűleg már úgysem tudtam tovább rontani az imázsom, azt hiszem, én vagyok a csoport furcsa anyukája. És akkor még örüljünk, hogy nem a klasszikus kekec csaj, amire szintén megvan minden esélyem, bár lássuk be, még egyszer se szóltam be. Önuralmam határtalan, a gyerekért mindent. Ha kell, még kussolok is, nagy dolog ez részemről.

Bizakodjunk, hogy továbbra is menni fog, kiváltképp, ha ilyen arányban logisztikáztat az ovi, és tíz napból négyben felmerül, mint megoldás, hogy lehetetlen időpontokban másutt kellene lennem, mint ahol épp szeretnék...

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/SpeedKingz