Meddig tart a lelkesedés? És mi jön utána? – Ha sportol(na) a gyerek

 –

A jó példa tényleg ragadós?

Amióta megszülettek a gyerekeim, szinte mindig sportoltam valamit. (Ez akkor is így van, ha nem igazán látszik rajtam.) Az apjuk is rendszeresen fut, tehát nem mondhatnám, hogy soha nem láttak maguk előtt jó példákat.

Ők is nagyon lelkesek voltak kicsiként, a fiamat évekig hordtam focizni „a világ végére”, a középső gyerekem pedig mindent kipróbált a balettől a falmászásig. A legnagyobbal elmentünk egy kortárs tánckurzusra, nagyon tetszett neki, mégis abbahagyta. Mindenki ügyes volt abban, amit épp csinált.

Ám amikor a tanárok, edzők – észrevéve tehetségüket –, azt mondták, hogy ideje volna komolyabban is foglalkozni azzal, amit csinálnak, kivétel nélkül mindig visszavonulót fújtak.

A legnagyobb azóta inkább itthon táncol egyedül, és bemutatja nekünk az általa kitalált koreográfiákat, de nem hajlandó sehova eljárni azért, hogy sportoljon.

A fiam a foci után tavaly új sportot talált, a thai bokszot szemelte ki magának, de az edzések előtt mégis mindig igyekszik megúszni az egészet, pedig ha eljutunk odáig, akkor nagyon élvezi.

A középső a tavalyi tanévben kerek-perec megtagadta a sportolást, azt mondta, neki bőven elég a napi tornaóra a suliban, most viszont azért nyúz, mert újra el akarja kezdeni a falmászást, amit óvodásként olyan vehemenciával csinált, hogy az edzők is leesett állal nézték.

„Semmi kedvem újra kimozdulni”

Mindig azzal érvelnek a gyerekeim, amikor rendszeres sportolásra szeretném buzdítani őket, hogy nekik pont elég a napi a tornaóra a suliban, (amit mindhárman komolyan utálnak), a lépcsőzés az órák között, és mire hazaérnek, már egyáltalán nem vágynak semmi másra, csak jó sok ennivalóra és nyugalomra.

A nyugalom pedig – életkori sajátosságaiknál fogva – többnyire azt jelenti, hogy leheverednek a szobájukban az ágyra, és vacsoráig nyomkodják a kütyüket, csetelnek, na, jó, esetleg olvasnak, rajzolnak, ne adj’ isten készülnek valamicskét a másnapi órákra. Nagyon nehéz őket kimozdítani ebből az állapotból.

Mindhárom kamaszom utálja a gondolatot, hogy el kell menni otthonról, ha már egyszer hazajöttek. Egyedül a közös esti kutyasétáltatással tudom kimozdítani őket ebből a kissé letargikus állapotból. Ilyenkor a középső legtöbbször görkorit húz, és száguldozik mellettünk a Duna-parton, a fiam néha bicajjal jön, a legnagyobb viszont csak komótosan poroszkál a kutyával. Nem mondhatnám, hogy buzog benne a tetterő, de akkor is megvan a majdnem négy kilométernyi, körülbelül egyórás séta.

Persze nem minden egyes nap. Hetente maximum kétszer tudom őket rávenni erre, többnyire hétvégén, mert hét közben mindig fáradtságra panaszkodnak, illetve

általában ilyenkor jut eszükbe, hogy mégiscsak van holnapra valami házi feladat, amit feltétlenül MOST kell megcsinálniuk, hiába telt el a délután az édes semmittevésben.

Nagyjából így áll a helyzet otthon most. Érzem, hogy ez így nem elég a testi-lelki jóllétükhöz, de őszintén szólva, tanácstalan vagyok, hogyan lehetne őket kimozdítani a holtpontról. Ezért aztán megkerestem Faludi Viktória tanácsadó sportpszichológust, aki élsportolókkal, versenysportoló gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozik. Feltettem neki néhány kérdést:

Miért olyan nehéz motiválni a kamaszokat?

„A motiváció megtalálása mindig egyéni módon történik. Ameddig a tornaóra ilyen keretek között zajlik (kislabdadobás, kötelező Cooper-teszt stb.), addig a gyerekekben nem alakulhat ki igazi sportszeretet.

Pedig szerintem egyszerű lenne, a gyerekek eleve a mozgás szeretetével születnek, csak rá kellene kapcsolódnunk erre a hullámra.

A testmozgás Magyarországon sajnos nem számít különösen értéknek, elég, ha csak megnézzük a túlsúlyos gyerekek számát, a felnőttekről nem is beszélve. Nekem például érdekes tapasztalat, hogy amikor a pácienseimnél megemlítem, hogy »kötelező« sportolni, mert anélkül nincs mentális egészség, rögtön valami olyanra gondolnak, hogy innentől maratont kell futniuk, holott a »háztömb körüli« futkározás is sportnak számít. Ez elsősorban kulturális és értékrendszeri kérdés.

Ha a gyerekeket nem rögtön arra kényszerítenénk, hogy kötelezően csináljanak olyanokat, amiket nem szeretnek, sokkal jobb lenne a helyzet. Talán pont azért is van bennük annyi ellenállás, mert rögtön elkezdődik a versenyzés. »Ki a legjobb az osztályban«, és csak az időeredmények számítanak.

Ha nem osztályoznánk a tornaórán, ha nem csak az unalmas négy kör futás lenne, akkor beszélhetnénk már motiválásról és motivációról.

Melyik életkorban érdemes elkezdeni a komolyabb sportolást?

Rég kimondott tény a sporttudomány területén, hogy körülbelül tíz-tizenkét éves korban lehet igazán megállapítani, ki milyen sportágban tehetséges, mihez van kedve, hiszen nagyjából erre a korra tehető a mozgásszervek, izmok, mentális érettség, döntésképesség kifejlődése. Ekkor kellene csak őket sportágválasztásra terelni, egész addig a tömegsport az együttmozgás,

az erőnlét, ügyesség fejlesztésére volna jó hangsúlyt fektetni, és egyszerűen csak hagyni, hogy kipróbáljon bármit, megszeresse, aztán pedig kiderüljön, melyikhez mennyire tehetséges.

Mi van a kamaszokkal, akiknek a fekvés a természetes testhelyzetük, a lelkesedésük pedig minden iránt igencsak mulandó?

„Ez az egyik legnehezebb életszakasz, hiszen változik minden, leginkább a test, és ezt a változást csak lassan követi a testképük helyére kerülése, megszokása. Lóg a kezük, görbe a tartásuk, aránytalannak érzik magukat, ráadásul nem szívesen vetkőznek a többiek előtt. Sok-sok bajuk van a testükkel. Ez persze összetettebb probléma: a tökéletes alakú Instalányok és Instafiúk korában élünk, ami szintén nehezíti az önelfogadásukat. Ami a legfontosabb: olyan felnőtt, olyan pedagógus kell melléjük, aki ezt az érzékeny korosztályt kezelni tudja, hiszen megalázó beszólásokkal, erőltetéssel nem megyünk semmire.

Ám ha hagyjuk őket, hogy felfedezzék a mozgás jótékony hatásait, és ebben támogatjuk őket, akkor sikeresebb lehet a kamaszok motiválása.”

Van elég lehetőség hobbisportokra?

„Sajnos nincs annyi lehetőség hobbisportokra, mint amennyi kellene. Talán már akadnak erre jó kezdeményezések, és persze nagyon lelkes edzők, tornatanárok is, akik tényleg csak a sportra és mozgásra nevelnek, nem pedig az olimpiai bajnoki címre.

Jelenleg a sportban igencsak az eredmény- és teljesítményorientált hozzáállás jellemző, ahol az egyesület egzisztenciája az érmek számán múlik. Ahol az edző is csak akkor számít jónak, ha legalább egy olyan tanítványa van, aki bajnok lett.

Ez sajnos hosszú folyamat lesz, mire kialakul valamilyen másfajta hozzáállás a rendszerben, hiszen egy egész mélyen gyökerező értékrendszer megváltoztatása nem megy egyik napról a másikra.”

Mi kell ahhoz, hogy tényleg megszeressék a gyerekek a sportolást?

„Először is egy jó pedagógus. Ha az alapok megvannak, maguktól is csinálják, de a nehéz időszakokban szükségük van a felnőttekre, hogy átlendítsék, megerősítsék őket. Ha a sport közösségi tevékenységüké válik, akkor nem veszi el az időt a tanulástól, a haveroktól, sőt, inkább hozzátesz az életükhöz, energiaszintjükhöz. És olyankor biztosan lelkesebbek lesznek a résztvevők is.

Minden olyan kezdeményezés, ami felőlük érkezik, biztosan sikerrel jár. Ha úgy érzik, hogy ők szervezhetik, ők irányíthatják a folyamatot, mindjárt másként motiválódnak.

Én mindig ragaszkodom ahhoz, hogy kamaszkorban is sportoljanak valamit a kis pácienseim. De fontos, hogy a kezükbe adjuk az irányítást; amikor igazán azt érzik, hogy rájuk van bízva, mit és hogyan, akkor nem látom, hogy ne lennének motiváltak.

Az élsportolók többsége ebben a korban hagyja abba a versenysportot is – ennek is több oka van, de leginkább az idő az akadályozó tényező. Hiszen a felnőtté válás, az érdeklődés kitágulása, és a keretek olyan erős visszatartó tényezők (iskola, edzés, versenyek, semmi szabadidő), hogy inkább felrúgják az egészet, és abbahagyják, hiszen nincs lehetősége egy versenysportolónak átmenni a hobbiszintre.”

Miben segít a sport?

„Nem tudok olyan területet említeni, amiben ne segítene. Nincs mentális egészség sport nélkül. A test összes folyamatára kihat, az egészségmegőrzésben és a testi diszfunkciók megelőzésében is nagy szerepe van.

És életünk legkorábbi szakaszában már világosan látszik, hogy ha a mozgásfejlődés máshogy alakul, akkor az kihat az értelmi fejlődésre, befolyásolja a koncentrációt, a kitartást, a kauzális gondolkodást, a beszédfejlődést, az általános nyugalmi állapotot, segít az indulatkezelésben, lelki folyamatokban.”

Mikor és hogyan érdemes szülőként beavatkozni, ha elfogy a gyerekből a lelkesedés a sportolással kapcsolatban?

„A szülő mindig beavatkozhat, hiszen szülői joga és kötelessége, és persze sportpszichológus segítségét is igénybe lehet venni. Épp most van egy serdülő kislány nálam, akit azért hoztak a szülei, hogy legyen egy kicsit kevésbé izgulós, amikor versenyre megy. A sokadik beszélgetéskor kiderült, hogy a kislány egyáltalán nem akar öttusázni, csak az apukája erőlteti. Kerestünk egy másik sportot neki, amihez kedve lenne, ám a szülők hajthatatlanok, erőltetik az öttusát. Ez biztos, hogy nagyon sok konfliktushoz vezet a kapcsolatukban.

A szülőknek is be kellene látniuk, hogy a gyerek igenis dönthet. Hiszen ha már megengedő légkörben van, akkor kérhet tényleges segítséget is, ha elveszíti a lelkesedését.

Rengeteget segít az is, ha sokat beszélgetnek a kialakult helyzetről, és mindenki megismerheti egymás szempontjait. Minél több sportot próbál ki a gyerek, annál biztosabban tudja, hogy mi való neki. Egy néhány hónapos pihenő, esetleg a könnyített edzések is továbblendíthetik a holtponton. Ami biztos, erőltetéssel semmire nem megy a szülő… és a gyerek sem.”

Anyai végszó Gabitól

A fent leírt tanácsokon kívül talán mégis a példamutatás a legfontosabb. Amióta itthon tornázom (nagyon rendszeresen egy netes program segítségével, ez pedig a Gyerünk, Anyukám! programja), azóta időnként rácsodálkoznak a gyerekeim arra, hogy akár este tízkor is elkezdem a sportolást. Sőt, néha fogják magukat, és becsatlakoznak hozzám, aztán együtt izzadunk.

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció