Verseny- helyett örömsport

Régóta vesszőparipám: rettenetes dolog, hogy a gyerekeknek gyakran egyszerűen nincs lehetőségük örömsportolni. A versenysport ural mindent, így aki nem akar minden hétköznap legalább egy órát edzésre áldozni (és itt az áldozat meghozatala általában a szülőket is érinti, hiszen nekik kell hozni-vinni a gyerekeket, és végigülni az edzéseket, versenyeket), annak hamar elfogynak a lehetőségei.

Pedig a sport annyi mindenre nyújthat megoldást, és olyan sok mindent foglal magába: az egészség megőrzésétől kezdve a stresszlevezetésen át a támogató közösségig. Mégis, hosszú éveken keresztül csak a versengést látják, láthatják benne.

Az én utam is kacifántos volt, míg eljutottam a kevésbé kedvező motivációktól, és a hiúságtól hajtott „mozogni muszáj”-tól odáig, hogy ma már el sem tudom képzelni úgy az életemet, hogy ne kapjon benne szerepet a rendszeres sport. 

A kezdetek: a szülői (ellen)példa

A sporthoz való viszonyulásomat alapvetően meghatározta édesanyám példája, két szempontból is. Anyukám egészen az érettségiig versenyúszott, ami azt jelentette, hogy hosszú éveken keresztül, télen, nyáron, hóban, fagyban, dacolva a rendszeresen felbukkanó fülgyulladásokkal is, leúszott napi nyolc kilométert két etapban: kora hajnalban, az iskola előtt négyet, majd késő délután még négyet. Úgy képzelem, 18 éves korára csömöre lehetett ettől a rigorózus rendszertől, csakúgy, mint a klórban való folyamatos pácolódástól, ugyanis ezután évtizedeken keresztül nem ment uszoda közelébe, ha nem volt muszáj – én például őt úszni soha nem láttam, még a Balatonban sem.

Ezzel együtt a testmozgás kiemelten fontos maradt számára, és szülőként ezt a mentalitást adta át nekem is. Nem volt tehát kérdés, meg kell tanulnom jól úszni, ám a versenysportot ő sem erőltette, a példájából kiindulva pedig én is igyekeztem elkerülni a gyerekeimmel. Nem szerettem volna ugyanis, hogy idő előtt tönkretegyék magukat a szélsőségekig hajtott edzésekkel, annyira, hogy talán egészen elmegy a kedvük a mozgástól. 

Vízipók

Mondjuk, ami az úszást illeti, engem nem is nagyon kellett noszogatni, szerettem heti háromszor lejárni a csapatommal úszni a „Csasziba” (ahogy a Komjádit hívtuk), később, kamaszként pedig a margitszigeti Sportuszodába. Biztonságban éreztem magam a vízben, ez volt a közegem, és megtanultam annyira úszni is, hogy legyenek sikerélményeim.

Nem véletlenül hívtak az egyik nyári táborban Vízipóknak, élveztem a suhanást a vízben, nem fárasztott, inkább kikapcsolt az edzések faltól falig monotóniája, és jó barátságot ápoltam azzal a pár gyerekkel, akikkel egy csapatban úsztunk.

Aztán elkezdtem kamaszodni.

Egy rossz diagnózis következményei

A rendszeres testmozgás beleállt a földbe, a helyét pedig átvette a masszív lógás és egészségtelen életmód. 

Hirtelen megnyúltam, a testem nőiesedni kezdett, a havi menstruációkat sem tudtam, vagy akartam összeegyeztetni az úszással, így elkezdtem ellógni az edzéseket, míg végül teljesen kihullottam a csapatból. Ezzel párhuzamosan az iskolaorvos gerincferdülést állapított meg nálam, ami miatt tornából felmentett lettem. Akkoriban inkább örültem ennek a – mint évtizedekkel később kiderült, teljesen téves – diagnózisnak, hiszen megúsztam a roppant szigorú gimis tornatanár szadizós óráit, helyette pedig az iskola vécéjének ablakában cigarettáztam.

Ma már inkább dühít, hogy a tinédzserkori testmozgás így elkorcsosult az esetemben, hiszen ez lehetett volna az az időszak, ami megszilárdíthatta volna a rendszeres sportra való igényemet.

(Tornából felmentettként el kellett járnom ugyan heti kétszer gyógytornára, de azt sem mi, sem a gyógytornatanár nem vette komolyan, ráadásul nem is magyarázta el nekünk, hogy egy-egy unalmasabb feladat milyen célokat szolgál – ezeket jóval később, már a negyvenes éveimben értettem meg.)

Béna Bélából Jane Fonda?

A húszas éveimre így aztán teljesen kikopott a mozgás az életemből. Néha elfogott ugyan a buzgóság, hogy valamit azért mégiscsak kéne csinálnom, ám a motivációm nem volt a legmegfelelőbb: kizárólag a hiúság hajtott. Azaz: azt reméltem, ha elmegyek pár alkalommal aerobikra, máris egy fiatal Jane Fonda válik belőlem, slank, tónusos végtagokkal, kockás hassal, az izmaimra tapadt vékony bőrrel. Ám mivel a fitnesztestet nem adják összvissz három ugrálós óráért negyedévente, a lelkesedésem is hamar alábbhagyott.

Már csak azért is, mert az aerobik nagyon nem az én műfajom:

zéró ritmusérzékem van, a koreográfiákat olyannyira képtelen vagyok megjegyezni, hogy ha a sikeres érettségi a szalagavatón való ügyességen múlt volna, én még mindig gimnazista lennék. 

Semmi sikerélményem nem volt, az edzőtermeket borító faltól falig tükröknek hála ráadásul abban az illúzióban sem ringathattam magam, hogy csak a belső megélésem az, hogy egy Béna Béla vagyok. Nem, sajnos kristálytisztán láttam, hogy míg a többiek egy zerge fürgeségével, és tökéletes összhangban, egy emberként szökkennek fel bal lábbal a sztepp-padra, jobb karral felnyúlva a magasba, addig én egyetlen kivételként épp jobb térdre ereszkedve kapálózom görnyedten, miközben lilán pulzáló fejjel kapkodok levegőért.

Hadd lóbáljam a kezem

Aztán megszülettek a gyerekeim, és harmincévesen végre elkezdett normális mederbe terelődni a sport az életemben. Elkezdtem rendszeresen futni, ugyanis ez volt az a mozgás, ami nem igényelt eszközt, nem volt időhöz kötve, ha hirtelen rám szakadt egy óra, már mehettem is, és, ami a legfontosabb volt ebben az időszakban: lóbálhattam szabadon a kezemet, nem csimpaszkodott bele senki. Az már csak hab volt a tortán, hogy szabadon hallgathattam felnőtt zenét. Ó, te jóságos ég, már azért is körbefutottam volna a Margitszigetet, hogy RHCP-t bömböltethessek Alma zenekar helyett!

A futás aztán jó másfél évtizedig meg is maradt hű társamnak. Nemcsak a cigarettáról sikerült leszoknom a segítségével, illetve erősítettem meg általa a testemet és a kitartásomat, de hatalmas terápiás erővel bírt akkor is, amikor elváltam, és egyedül maradtam a gyerekeimmel.

Enélkül szerintem becsavarodtam volna. A reggeli kocogások rendszert vittek az életembe, megnyugtattak: lehet, hogy most épp egy nehéz időszak kellős közepén vagyok, épp pánikrohamtól fuldoklom, vagy dühödten csapkodom az öklömmel a falat, de megint lesz reggel hét, amikor a hatalmas, öreg fák között futhatok a szigeten egészen addig, amíg ki nem izzadom magamból a feszültséget. Aztán újra, és újra, és újra, addig, amíg meg nem gyógyulok, és már nem marad bennem frusztráció, félelem, szorongás. A mozgáson keresztül képessé váltam meggyógyítani magamat. 

Előretekintve

Ám ahogy idősödtem (és velem együtt a kutya is, aki addig hűséges sporttársként rongyolt mellettem), valahogy már nem esett olyan jól a kocogás. Az, hogy nem melegítettem be, és szinte soha nem nyújtottam rendesen, illetve hogy totál elhanyagoltam a mélyizmaim fejlesztését és karbantartását, szépen lassan utolért, akárcsak az, hogy jó darabig fittyet hánytam a vitaminbevitelre is, azt feltételezve, hogy én mindent kibírok.

A testem jelzett: ideje elkezdeni rendesen odafigyelni magamra, a megfelelő magnézium- és ásványianyag-szintre, a táplálkozásra. Kocogás helyett gyógytornára kezdtem járni, ezúttal értve is a folyamatokat (de jó lett volna, ha ezt 15 éves koromban is elmagyarázza valaki!): beláttam, hogy muszáj megerősítenem a has- és hátizmaimat, amik a gerincemet tartják, illetve kell olyan gyakorlatokat is végeznem, amik ellensúlyozzák az ülő életmódomat.

Itt tartok ma: heti négy alkalommal végzek itthon saját testsúlyos edzéseket egy online applikáció segítségével, ami hozzám igazodva növeli a tétet.

Látom magamon a fejlődést, és nemcsak abban, hogy jólesik mozogni, illetve nincsenek panaszaim (ami annak is köszönhető, hogy minden edzés végén van 5-6 perc nyújtás). Míg szeptemberben jó, ha 15 fekvőtámaszt meg tudtam csinálni, legutóbb már 90-re voltam képes – persze nem egyben, de, mondjuk, 40 percen belül. 

Fontos a magnéziumbevitel, különösen nyáron!
Az izmok megfelelő működése érdekében nemcsak a versenysportolóknak érdemes odafigyelni a szervezetük magnézium-egyensúlyára, hanem mindenkinek, aki aktív életet él, mozog. A sportos hobbik, a kertben vagy a ház körül végzett fizikai munka egyrészt felgyorsítja az anyagcsere-folyamatainkat, másrészt a verejtékezéssel együtt is – amely különösen a melegebb napokon intenzívebb – sok ásványi anyag, köztük magnézium távozik a szervezetünkből. A nagyobb magnéziumszükségletet pedig kiegyensúlyozott táplálkozással (például különböző diófélék, olajos magvak, avokádó, hüvelyesek, teljes kiőrlésű gabonafélék), valamint bizonyos esetekben étrend-kiegészítőkkel tudjuk fedezni.

Látom a testemen is a változást, azzal együtt persze, hogy tudom, soha nem leszek Jane Fonda, de már nem is akarok ő lenni. Ma már nem az esztétikumát értékelem a korpuszomnak, hanem a funkcióiért vagyok végtelenül hálás: hogy kitartó, terhelhető és rugalmas, felvisz a vietnámi hegy 500 lépcsőjének tetejére, képessé tesz egész nap a gyaloglós városnézésre, a rendszeres biciklizésre, és meg se kottyan, ha 6-8 órát kell a konyhában állnom egy rendezvény vagy nagyszabású vendégség miatt.

Ezt az állapotot próbálom a rendszeres mozgással minél tovább megőrizni: hogy le tudjak hajolni bekötni a cipőmet 30 év múlva is, tudjak az unokák után rohangászni, ha majd lesznek, és ne kelljen semmiről sem lemondanom még nagyon sokáig csak azért, mert a testem képtelenné válik valamire.

A kortársaimon ugyanis pontosan látom: nagyjából ez az az időszak (én idén nyáron leszek 47 éves), amikor valóban van látszatja annak, hogy az ember fektet időt, energiát a testébe. Azért az életminőségért, amit ezáltal nyerhetünk, szerintem nem kérdés, mennyire megéri.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Tempura

Fiala Borcsa