Felmentett voltam tornából, és évtizedekbe telt, mire rájöttem, mire van szüksége a testemnek
Támogatott tartalom
Óriási hiba szerintem, ha az ember nem a megfelelő motivációk miatt sportol. Ha hiúságból teszi, az edző üvöltözésének elkerülése végett, netán az aranyérmekért, akkor soha nem jön rá: a rendszeres edzés nemcsak hogy csodálatos dolog, de valójában ugyanolyan elengedhetetlen a testi és lelki egészséghez, mint a zöldségfogyasztás, vagy a barátokkal való beszélgetés. Ahhoz, hogy hosszú távon is beépülhessen a testmozgás az életedbe, meg kell találnod azt a mozgásformát, ami a személyiségedhez, az életmódodhoz leginkább passzol, és amiben valóban örömödet leled. Amit szívesen csinálsz magadért, és nem érzed azt, hogy minden egyes alkalommal erőt kell venned magadon, hogy egyáltalán belefogjál. Íme, az én utam a lubickolástól a tornából felmentett léten át a rendszeres, előretekintő sportolásig. Fiala Borcsa írása.
–
Verseny- helyett örömsport
Régóta vesszőparipám: rettenetes dolog, hogy a gyerekeknek gyakran egyszerűen nincs lehetőségük örömsportolni. A versenysport ural mindent, így aki nem akar minden hétköznap legalább egy órát edzésre áldozni (és itt az áldozat meghozatala általában a szülőket is érinti, hiszen nekik kell hozni-vinni a gyerekeket, és végigülni az edzéseket, versenyeket), annak hamar elfogynak a lehetőségei.
Pedig a sport annyi mindenre nyújthat megoldást, és olyan sok mindent foglal magába: az egészség megőrzésétől kezdve a stresszlevezetésen át a támogató közösségig. Mégis, hosszú éveken keresztül csak a versengést látják, láthatják benne.
Az én utam is kacifántos volt, míg eljutottam a kevésbé kedvező motivációktól, és a hiúságtól hajtott „mozogni muszáj”-tól odáig, hogy ma már el sem tudom képzelni úgy az életemet, hogy ne kapjon benne szerepet a rendszeres sport.
A kezdetek: a szülői (ellen)példa
A sporthoz való viszonyulásomat alapvetően meghatározta édesanyám példája, két szempontból is. Anyukám egészen az érettségiig versenyúszott, ami azt jelentette, hogy hosszú éveken keresztül, télen, nyáron, hóban, fagyban, dacolva a rendszeresen felbukkanó fülgyulladásokkal is, leúszott napi nyolc kilométert két etapban: kora hajnalban, az iskola előtt négyet, majd késő délután még négyet. Úgy képzelem, 18 éves korára csömöre lehetett ettől a rigorózus rendszertől, csakúgy, mint a klórban való folyamatos pácolódástól, ugyanis ezután évtizedeken keresztül nem ment uszoda közelébe, ha nem volt muszáj – én például őt úszni soha nem láttam, még a Balatonban sem.
Ezzel együtt a testmozgás kiemelten fontos maradt számára, és szülőként ezt a mentalitást adta át nekem is. Nem volt tehát kérdés, meg kell tanulnom jól úszni, ám a versenysportot ő sem erőltette, a példájából kiindulva pedig én is igyekeztem elkerülni a gyerekeimmel. Nem szerettem volna ugyanis, hogy idő előtt tönkretegyék magukat a szélsőségekig hajtott edzésekkel, annyira, hogy talán egészen elmegy a kedvük a mozgástól.
Vízipók
Mondjuk, ami az úszást illeti, engem nem is nagyon kellett noszogatni, szerettem heti háromszor lejárni a csapatommal úszni a „Csasziba” (ahogy a Komjádit hívtuk), később, kamaszként pedig a margitszigeti Sportuszodába. Biztonságban éreztem magam a vízben, ez volt a közegem, és megtanultam annyira úszni is, hogy legyenek sikerélményeim.
Nem véletlenül hívtak az egyik nyári táborban Vízipóknak, élveztem a suhanást a vízben, nem fárasztott, inkább kikapcsolt az edzések faltól falig monotóniája, és jó barátságot ápoltam azzal a pár gyerekkel, akikkel egy csapatban úsztunk.
Aztán elkezdtem kamaszodni.
Egy rossz diagnózis következményei
A rendszeres testmozgás beleállt a földbe, a helyét pedig átvette a masszív lógás és egészségtelen életmód.
Hirtelen megnyúltam, a testem nőiesedni kezdett, a havi menstruációkat sem tudtam, vagy akartam összeegyeztetni az úszással, így elkezdtem ellógni az edzéseket, míg végül teljesen kihullottam a csapatból. Ezzel párhuzamosan az iskolaorvos gerincferdülést állapított meg nálam, ami miatt tornából felmentett lettem. Akkoriban inkább örültem ennek a – mint évtizedekkel később kiderült, teljesen téves – diagnózisnak, hiszen megúsztam a roppant szigorú gimis tornatanár szadizós óráit, helyette pedig az iskola vécéjének ablakában cigarettáztam.
Ma már inkább dühít, hogy a tinédzserkori testmozgás így elkorcsosult az esetemben, hiszen ez lehetett volna az az időszak, ami megszilárdíthatta volna a rendszeres sportra való igényemet.
(Tornából felmentettként el kellett járnom ugyan heti kétszer gyógytornára, de azt sem mi, sem a gyógytornatanár nem vette komolyan, ráadásul nem is magyarázta el nekünk, hogy egy-egy unalmasabb feladat milyen célokat szolgál – ezeket jóval később, már a negyvenes éveimben értettem meg.)
Béna Bélából Jane Fonda?
A húszas éveimre így aztán teljesen kikopott a mozgás az életemből. Néha elfogott ugyan a buzgóság, hogy valamit azért mégiscsak kéne csinálnom, ám a motivációm nem volt a legmegfelelőbb: kizárólag a hiúság hajtott. Azaz: azt reméltem, ha elmegyek pár alkalommal aerobikra, máris egy fiatal Jane Fonda válik belőlem, slank, tónusos végtagokkal, kockás hassal, az izmaimra tapadt vékony bőrrel. Ám mivel a fitnesztestet nem adják összvissz három ugrálós óráért negyedévente, a lelkesedésem is hamar alábbhagyott.
Már csak azért is, mert az aerobik nagyon nem az én műfajom:
zéró ritmusérzékem van, a koreográfiákat olyannyira képtelen vagyok megjegyezni, hogy ha a sikeres érettségi a szalagavatón való ügyességen múlt volna, én még mindig gimnazista lennék.
Semmi sikerélményem nem volt, az edzőtermeket borító faltól falig tükröknek hála ráadásul abban az illúzióban sem ringathattam magam, hogy csak a belső megélésem az, hogy egy Béna Béla vagyok. Nem, sajnos kristálytisztán láttam, hogy míg a többiek egy zerge fürgeségével, és tökéletes összhangban, egy emberként szökkennek fel bal lábbal a sztepp-padra, jobb karral felnyúlva a magasba, addig én egyetlen kivételként épp jobb térdre ereszkedve kapálózom görnyedten, miközben lilán pulzáló fejjel kapkodok levegőért.
Hadd lóbáljam a kezem
Aztán megszülettek a gyerekeim, és harmincévesen végre elkezdett normális mederbe terelődni a sport az életemben. Elkezdtem rendszeresen futni, ugyanis ez volt az a mozgás, ami nem igényelt eszközt, nem volt időhöz kötve, ha hirtelen rám szakadt egy óra, már mehettem is, és, ami a legfontosabb volt ebben az időszakban: lóbálhattam szabadon a kezemet, nem csimpaszkodott bele senki. Az már csak hab volt a tortán, hogy szabadon hallgathattam felnőtt zenét. Ó, te jóságos ég, már azért is körbefutottam volna a Margitszigetet, hogy RHCP-t bömböltethessek Alma zenekar helyett!
A futás aztán jó másfél évtizedig meg is maradt hű társamnak. Nemcsak a cigarettáról sikerült leszoknom a segítségével, illetve erősítettem meg általa a testemet és a kitartásomat, de hatalmas terápiás erővel bírt akkor is, amikor elváltam, és egyedül maradtam a gyerekeimmel.
Enélkül szerintem becsavarodtam volna. A reggeli kocogások rendszert vittek az életembe, megnyugtattak: lehet, hogy most épp egy nehéz időszak kellős közepén vagyok, épp pánikrohamtól fuldoklom, vagy dühödten csapkodom az öklömmel a falat, de megint lesz reggel hét, amikor a hatalmas, öreg fák között futhatok a szigeten egészen addig, amíg ki nem izzadom magamból a feszültséget. Aztán újra, és újra, és újra, addig, amíg meg nem gyógyulok, és már nem marad bennem frusztráció, félelem, szorongás. A mozgáson keresztül képessé váltam meggyógyítani magamat.
Előretekintve
Ám ahogy idősödtem (és velem együtt a kutya is, aki addig hűséges sporttársként rongyolt mellettem), valahogy már nem esett olyan jól a kocogás. Az, hogy nem melegítettem be, és szinte soha nem nyújtottam rendesen, illetve hogy totál elhanyagoltam a mélyizmaim fejlesztését és karbantartását, szépen lassan utolért, akárcsak az, hogy jó darabig fittyet hánytam a vitaminbevitelre is, azt feltételezve, hogy én mindent kibírok.
A testem jelzett: ideje elkezdeni rendesen odafigyelni magamra, a megfelelő magnézium- és ásványianyag-szintre, a táplálkozásra. Kocogás helyett gyógytornára kezdtem járni, ezúttal értve is a folyamatokat (de jó lett volna, ha ezt 15 éves koromban is elmagyarázza valaki!): beláttam, hogy muszáj megerősítenem a has- és hátizmaimat, amik a gerincemet tartják, illetve kell olyan gyakorlatokat is végeznem, amik ellensúlyozzák az ülő életmódomat.
Itt tartok ma: heti négy alkalommal végzek itthon saját testsúlyos edzéseket egy online applikáció segítségével, ami hozzám igazodva növeli a tétet.
Látom magamon a fejlődést, és nemcsak abban, hogy jólesik mozogni, illetve nincsenek panaszaim (ami annak is köszönhető, hogy minden edzés végén van 5-6 perc nyújtás). Míg szeptemberben jó, ha 15 fekvőtámaszt meg tudtam csinálni, legutóbb már 90-re voltam képes – persze nem egyben, de, mondjuk, 40 percen belül.
Látom a testemen is a változást, azzal együtt persze, hogy tudom, soha nem leszek Jane Fonda, de már nem is akarok ő lenni. Ma már nem az esztétikumát értékelem a korpuszomnak, hanem a funkcióiért vagyok végtelenül hálás: hogy kitartó, terhelhető és rugalmas, felvisz a vietnámi hegy 500 lépcsőjének tetejére, képessé tesz egész nap a gyaloglós városnézésre, a rendszeres biciklizésre, és meg se kottyan, ha 6-8 órát kell a konyhában állnom egy rendezvény vagy nagyszabású vendégség miatt.
Ezt az állapotot próbálom a rendszeres mozgással minél tovább megőrizni: hogy le tudjak hajolni bekötni a cipőmet 30 év múlva is, tudjak az unokák után rohangászni, ha majd lesznek, és ne kelljen semmiről sem lemondanom még nagyon sokáig csak azért, mert a testem képtelenné válik valamire.
A kortársaimon ugyanis pontosan látom: nagyjából ez az az időszak (én idén nyáron leszek 47 éves), amikor valóban van látszatja annak, hogy az ember fektet időt, energiát a testébe. Azért az életminőségért, amit ezáltal nyerhetünk, szerintem nem kérdés, mennyire megéri.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Tempura