A kalotaszegi asszonyok ruháiban ott az élet, az emberek lelke
Akár a népmesékben, Szalai Kati megálmodja. Ilonka és Mártus megrajzolja. A kispetrii Kati, Katus és a bánffyhunyadi Ibolya megvarrja, Éva pliszírozza. Sára és Csilla ráncba szedi azokat a kabátokat, szoknyákat és ruhákat, amelyek a népit úgy egyesítik a modernnel, hogy még az értékmentő, kalotaszegi mintakincset őrző egyesületek is elfogadják. És az, hogy a munka házról házra, kézről kézre jár, nemcsak szépséget, hanem lelket is ad a ruhadaraboknak. Tervezőjük, Szalai Kati, aki, mint mondja, gyerekkorát tulipános világban töltötte, de tanulmányait közgazdászként végezte, és míg a hivatására rátalált, sokáig pénzügyben dolgozott. Végül egy éjszakai álom indította el az útján, ami a négy gyerek mellett kihívásokkal teli ugyan, de a nemes cél érdekében megéri állhatatosnak lennie. Hiszen úgy akarja a világon szétszórni a ruhákat, hogy azok a többszáz éves tudást, a női lelkeket és női sorsokat is magukban hordozzák. Az üzenetet, amelyek nélkül nem lehetnének igaziak. Bereczki Szilvia írása.
–
Nemrégiben röppent fel a hír, hogy az egyik népszerű fast fashion-márka „kisajátította magának” a kalotaszegi varrottasok motívumvilágát.
Most már egy áruházba besétálva bárki vásárolhat Barcelonában tervezett, Kínában gyártott hímeskabátokat, amelyek egy szót sem ejtenek forrásukról, a kalotaszegi motívumkincsről. És ez nagyon szomorú, mert közben az igazi örökösök, a tervezők, a kézművesek, a lelkes asszonyok, akik örömöt és bánatot egyaránt belevarrnak a ruhadarabokba, a feledés homályába veszhetnek.
Erről is beszélgettünk a bánffyhunyadi Szalai Kati divattervezővel, aki a legnagyobb alázattal álmodja és hívja életre azokat a ruhadarabokat, amelyek mindegyikén asszonykezek komoly munkája látható. Az igazi, a nyers, a megismételhetetlen kalotaszegi tudás és örökség.
Mivel a kalotaszegi varrottasnak nincs hivatalos levédett márkastátusza, a hagyományos mintákat bárki felhasználhatja, reprodukálhatja vagy akár kereskedelmi célokra is alkalmazhatja anélkül, hogy jogi akadályokba ütközne. Azonban a kalotaszegi varrottas szellemi kulturális örökségnek tekinthető, és ilyetén az UNESCO kulturális értékként számontartja (igaz, egyelőre nem a világörökség részeként), így a megőrzése és tisztelete kiemelten fontos. Bár nem rendelkezik levédett márkajoggal, etikai és kulturális szempontból nem ildomos a minták kisajátítása vagy olyan módon történő felhasználása, ami sérti a közösség hagyományait vagy identitását – mondja Szalai Kati, aki annyira óvatosan nyúlt ezekhez a mintakincsekhez, hogy kezdetben, amikor saját hozományát használta fel az első ruhadarabokhoz, egyetlen kézimunkát sem vágott el, inkább addig hajtogatta az anyagot, amíg a megfelelő formát kapta, és úgy építette be a kollekciójába.
Egy egyetemista álma, egy édesanya kreativitása és sok helybéli nő munkája
Kati egyébként a szó szoros értelmében még egyetemistaként megálmodta kollekcióját, amit sok év elteltével pénzügyi munkája, egy ékszerkészítői vállalkozás felfuttatása és négy gyerek nevelése mellett, 2024-ben valósított meg. A lányok mezítláb, fehér vászonanyagokba öltöztek, úgy vonultatták fel a piros varrottas darabokat, ezzel egyszerre jelenítették meg a nyers parasztvilágot és a sokszáz éves tudást, ami a kalotaszegieket a történelem során összefogta és híressé tette. Külön örömnek és megtiszteltetésnek élte meg, hogy első bemutatóin kalotaszegi lányok viselték az elkészült darabokat.
Elmondása szerint nem állt tőle távol a tulipános világ, hiszen az édesapja fafaragóként kereste a kenyerét, a nagyszülei pedig olyan kalotaszegi falvakban éltek, ahol minden használati tárgyukon megjelenítették saját népi kincseiket, nagymamái varrták is az írásosokat.
Ugyanis hiába tűnik hímzésnek, Kalotaszegen varrják és varrottasnak nevezik ezt a népi kincset, és a módszer folyamatosan öröklődik, beleivódik az újabb generációk zsigereibe.
Bár tény, hogy egyre jobban halványul, és van, hogy már nem a vidék ősi tudását, hanem egy egyszerűbb változatát alkalmazzák, mégis dicséretesnek találja, hogy máig nagy a nyitottság irányába.
És az egészben az a legszebb, hogy ez ösztönösen, sok ember tiszta tudásából ered, így a nemrégiben megjelent kalotaszegi kollekció nemcsak az ő sikere, hanem a közösségé is, olyan nőké, asszonyoké, akikre felnéz, akiktől örökölte a képességet, a tehetséget és a víziót. Láthatatlan kezek is hozzájárultak, olyanok, „akik már nincsenek közöttünk, valahol mégis itt vannak ebben a történetben”. Fontos számára ez a kapocs, mert a munkákban ott az élet, az emberek lelke.
Elhagyni a biztosat a bizonytalanért
Noha Szalai Kati ma már biztos benne, hogy bármit tett az életben, minden a hivatása felé terelgette – még a pénzügyi tudás is, hisz a vállalkozás útvesztőiben szintén nagy segítség, biztonság ez a tapasztalat –, eleinte sokat tépelődött azon, hogy érdemes-e elhagyni a biztosat a bizonytalanért.
Főként akkor, amikor anyagi nehézségek adódtak, ugyanis egy induló vállalkozás sok kiadással és befektetéssel jár. „De az elégtétel az elismeréssel együtt érkezett” – vallja be, kiemelve, hogy számára minden nehézségen túlmutatott az, hogy a munkáját megbecsülik és szeretik az emberek.
Kihívást jelentett az örökölt mintakincs beépítése, hiszen „egy szent és sérthetetlen motívumvilághoz nyúlt, ahol mindennek megvan a helye, a jelentése, és azt nem szabad csak úgy átvariálni.
„A közösség szeretné, hogy a minták ne silányodjanak el, és próbálják a hagyományos vonalvezetést megtartani, azon dolgoznak, hogy ez a motívumkincs bekerüljön a világörökségbe” – avat be, majd hozzáteszi, ezért is érzi nagy felelősségnek, hogy a tervezés és kivitelezés folyamán megadja a ruháknak a méltóságot.
A munka, ami valamikor egy egész tájegység megélhetésélt biztosította
Ahogyan Kós Károly polihisztor és népies stílusú építész Kalotaszeg című könyvében írja, a kalotaszegi ember rendelkezik egy „kalotaszegi öntudattal”, ezáltal is maradhatott fenn ilyen hosszú időn át a népművészete, mert nem hajlik, nem alkuszik meg. Makacsul ragaszkodik ahhoz, ami valamikor egy egész tájegységet képes volt eltartani. A hegy alatti vidéknek ugyanis nem olyan a klímája, ami a mezőgazdaságban előrelendíthetné a közösséget, ezért sosem volt sok megélhetési forrásuk.
„A hosszú téli napok alatt az asszonyok a lámpafény mellett nagy türelemmel varrtak, és a munkájuk révén kenyér kerülhetett az asztalra” – mondja Kati.
Kalotaszeg egyébként az erdélyi magyarság hímzésekben leggazdagabb vidéke. Noha mindig is intenzíven szőttek, mellette mégis virágzott a varrás, de nem minden községben egyformán. Bánffyhunyad munkái választékos gazdagságukkal kiemelkednek. A hímzést általában az ágyi ruhára (ágyneműkre) és abroszokra varrták, de került kendőre, női és férfiingekre, kötényekre, szoknyákra, pendelyekre is.
A kalotaszegi hímzésre leginkább a kék, piros, fekete és fehér színek használata jellemző, gyakran virágmotívumokat, stilizált növényi formákat, leveleket, „lélekmadarakat” ábrázolnak. Különösen értékes ez a kézimunka, mert az egyetemes, ősi pogány mintáival több népcsoport között is átjáró, egyfajta kapcsolatot képez.
„A hímzés legelterjedtebb technikája a laposöltés, amely sima, tömör felületet hoz létre. Az öltéstechnika gyakran változatos, gazdag és aprólékos, ami a hímzések finomságát és részletgazdagságát adja” – osztja meg Kati hangsúlyozva, hogy a gyakorlat évszázados hagyományokra épül, és a helyiek számára mindig is fontos önkifejezési forma volt, de népszerűségre csak a XIX. és XX. század fordulóján tett szert, különösen a magyar művészeti mozgalmak és néprajzi gyűjtések révén.
Nem csoda, hogy Kalotaszeg hímzésművészete még ma is népszerű, és a hagyományőrzők mellett sok modern tervező is inspirációt merít belőle.
Kiemelt képek forrása: Kalotaszegi Magyar Napok/ Jakab Lóri és Serár Szabolcs