Kiszehajtás: a „magyar vudu”, ami rontást visz – lehet a mai életünkben szerepük a régi rítusoknak?

–

Nem holmi veretes, zárványos hagyományőrzés vezetett engem a kiszéhez

Szenvedélyes rajongás fűzött mindig is régi idők szertartásaihoz, megérteni és megtapasztalni vágyom hatásmechanizmusaikat, közösségteremtő és személyiségformáló erejüket, és egészen erősen hiszem, hogy valódi lényegét tekintve a mindenkori ember ma sem működik másként, mint egykor.

Február vége sok helyütt a kiszehajtás időszaka. De van-e, lehet-e valódi tartalma a szokásnak manapság? Nyújthat-e többet egyszerű turistalátványosságnál? Vajon nem azért kotorjuk-e elő ezt az ünnepet a folklórkalendáriumból, mert farsang és húsvét között viszonylag unalmas az élet? Tudjuk, mit jelképez a kiszebáb? Vajon megalkotjuk-e a régi rítusban aktuális, saját jelentéseinket? Működtetjük-e, átéljük-e, vagy csak mímeljük a varázslatot?

Gyakran tapasztalom, hogy sokan közülünk könnyebben és nagyobb kedvvel kapcsolódnak a jó öreg Közép-Európához képest egzotikusnak tűnő távoli népek szokásaihoz és hitrendszeréhez, mint hazai, akár a kereszténység előtti időkben gyökerező népszokásainkhoz.

Távoli kultúrák jel- és szimbólumrendszerét igyekszünk magunkévá tenni, általuk kiteljesedni és magunkat definiálni ahelyett, hogy saját rítusaink erejét, eredőjét megértenénk, és lehetséges relevanciájukat mindenkori jelenünkben megtalálnánk, esetleg újraalkotnánk.

Félreértés ne essék, nem a csodálatosabbnál csodálatosabb távol-keleti, tengerentúli eszmerendszerek, természeti népek szép hagyományai ellen emelek szót, sőt, azt gondolom, tőlük tanulhatjuk meg ezeréves világmagyarázatok jelenbe ágyazhatóságát, identitásképző erejét. Ahogyan azt is, hogyan élhetnek békés egymásmellettiségben újkori vallások és ősi, akár animista hitvilágok a maguk erős jelképiségével, természetközeliségével, másként hiteles ember- és istenképével.

Azt sem gondolom, hogy a hagyományőrzésnek mint öncélú, pusztán konzerváló folyamatnak különösebb értelme van

A megértés és átélés, aktualizálás bármiféle igénye nélkül pőrén felmutatni népszokásainkat, elsősorban külsőségeik alapján, meddő és felesleges munka.

Bóklászni kiüresedőben lévő történetek kopott kulisszái között legfeljebb csak turistaszemmel, pár pillanatra lehet érdekes. A figyelem hamar lankad, le sem horgonyoz igazán, hogyan is várhatunk valódi élményt, igazi beavatódást?

Hogy valódi életet lehelhessünk beléjük, meg kell próbálnunk megérteni a régi szokásaink mélyén húzódó rítusok eredőjét és célját, a hatni, változtatni akarás mágiáját, a bennünket körülvevő természettel szoros és harmonikus közelségben élés szükségszerűségét. Ha ezeket az erővonalakat kitapintjuk, új, friss kapcsolódásunk lehet hozzájuk, változhatunk és változtathatunk általuk, egyszersmind ismét élő, vitális viszonyba kerülhetünk az élet nálunk sokkal erősebb törvényeivel, körforgásával.

Érdemes így ránéznünk egy-egy magyar népszokásra, amelynek gyökerei sok esetben a kereszténység felvétele előtti táltosvilág mágikus realizmusáig repítenek minket. Azokig az időkig, amikor az ember a környező világ megértésére, elfogadására és esetenként befolyásolására rítusokat, szertartásokat alkotott.

A rítus egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy nem egyedül, hanem többedmagunkkal veszünk benne részt

Akik megcselekszik, beavatottak, olyan tudás birtokában vannak, amely a közösségükön kívüliek számára nem elérhető. A közös titok, a közös cél és cselekvés nagy kohéziós erő, ha más eredménye a szertartásnak nem volna is, ez mindenképp érdeme: közösséget épít és mélyít.

A folklórban előforduló rítusok elsősorban a természet erőinek, természeti jelenségek befolyásolására szolgálnak. Tavaszt hívnak, fényt, bő termést, esőt, termékenységet varázsolnak, telet és sötétséget űznek, rontást, betegséget, éhínséget kergetnek el. Hálát adnak, összekötnek és elválasztanak, üdvözölnek és búcsúznak, életre segítenek és túlvilágra kísérnek. Jellegzetes cselekvésrendjükben minden szónak, mozdulatnak és tárgynak mágikus erőt tulajdonítanak.

A tettek, jelképek és szimbolikus tárgyak spirituális többlettartalmát idegen kultúrák esetében valamilyen oknál fogva nagyobb evidenciában tartjuk és magától értetődőbb tisztelettel kezeljük, mint saját hagyományaink esetében.

Ha például a vudubabákról esik szó, mindenkinek végigfut a hátán a hideg. Nem hiszünk benne, szinte ez is természetes, mégis, többségünk nem szívesen játszana a tűzzel, hátha mégis hat. Hívhatjuk egyszerű babonának, ám mindennek a mélyén az emberi gondolat, szó és cselekedet valóságalakító erejének az el- és felismerése is rejtőzhet.

Kisze, kice, kiszőce…

Most, hogy magunk mögött hagytuk a farsangi időszakot – aminek látványos maskarái, a népi kultúrában oly gyakori állatjelmezek és alakoskodások szintén megérnének egy külön cikket –, kifelé tartunk a télből, több helyen, az én városomban is, égetünk kiszebábot. Mozgó ünnep, farsangfarka – tehát nagyböjt eleje – és húsvét között ülik. Ahol elsősorban téltemető szertartásként szolgál, ott ilyentájt, ahol pedig a nagyböjti koplalás lezáró aktusa, ott virágvasárnap körül ejtik meg a kiszehajtást. (A kisze szavunk – kisze, kice, kiszőce, kiszice, kicevice – egy hagyományosan böjti étel, a savanyúleves szláv elnevezéséből ered.)

A falu valamely külső házában botra erősített, embernagyságú szalmabábot készítenek. A lányok, asszonyok ruhákat szőnek-varrnak rá, vagy az előző évben férjhez ment fiatalok ruháit kölcsönkérik, majd felöltöztetik, többnyire menyecskének, de vannak települések, ahol csúf boszorkának. A kiszebábbal aztán az egész falu a település határába vonul, ott levetkőztetik, és rituálisan elégetik, vagy a patakba, folyóba dobják. A folyóba hajítandó kiszét a hajadonok sok helyütt széttépik, és csomókban dobálják a vízbe. Akinek a szalmacsomója kiúszik a partra, még abban az évben megesik, akié elsőként úszik tova, megházasodik, így tartja a mondás.

Könnyen belátható, hogy a szertartás a tél temetését szimbolizálja, vele együtt a közösség tagjai kivezetik a faluból a rosszat, az éhínséget, a téllel gyakorta együtt járó betegséget, sőt, a környező országok folklórjában, szlovák, morva, cseh és lengyel településeken egyenesen a halálkihordás (Todesaustragen) ünnepe ez.

A keresztény egyházak hangos rosszallásától, helyenként tiltásától övezve, embernagyságú halálbábokkal vonul fel az egész falu, hogy a határban tánc, zene kíséretében mindegyiket ünnepélyesen elégessék.

Érdekes, hogy a kiszéket égetés és vízbe fojtás előtt levetkőztetik. Ruhájukat megőrzik. Ahogyan az is érdekes, hogy ezek a bábok szinte kizárólag női alakban tűnnek fel az egyes tájegységek népszokásaiban, egy-egy kivételről tudunk csupán, ahol a kiszebaba férfi. Már berzenkedett bennem az emancipált felkérdezés, ám sikerült találnom forrást, mely szerint feltehetően a régi idők analógiás gondolkodása okán a női alak hatásosabban és egyértelműbben testesítette meg a télűző, tehát egyben tavaszváró termékenységet.

Sok helyütt egymásba is öltődik a kiszézés és az azt közvetlenül követő villőzés hagyománya, mikor a bábégetésből hazainduló lányok kapus- és hidasjátékokat játszva, énekelve zöld ágakkal térnek vissza a faluba, magukkal hozva jelképesen a tavaszt, a nyitott kapukkal pedig megidézve a foganásra kész termékenységet. 

Félő, hogy ami misztikus varázstárgy Nyugat-Afrikában és Haitin, az csujogatástól kísért, népviseletbe öltöztetett üres kirakat itthon

Pedig bábu mindkettő, valóságot hivatottak hajlítani mindketten, sőt gyakorta a vudubabát is szalmából készítik az arra avatottak. Míg ez utóbbi rontást hoz, a mi kiszénk rontást visz el. Miért volna kevésbé erős gesztus a kergetés, mint a csalogatás? Az átmeneti rítusokra ráadásul egyéni és közösségi szinten is nagy szükségünk van. Egyre kevesebb a vegytiszta élethelyzet, tisztán körülhatárolható szerep, intervallum, az egyértelmű megérkezés, sokkal inkább éljük az átmenetek, a folyamatos áthajlások időszakát. Talán régen sem volt ez nagyon másképp, csak megvoltak az átalakulásoknak, a változásoknak, a köztes állapotoknak is a maguk szertartásai, amik segítették az azt megélőket, megcselekvőket önmaguk és az őket körülvevő jelenségek definiálásában.

Érdemes volna személyes fogódzót találni azokban a hagyományokban, amiket bár eddig nem aktualizáltunk ugyan, valami miatt mégis ragaszkodunk hozzájuk. Kötődni akarunk hozzájuk. Használni akarjuk őket, megélni, valóban megcselekedni, általuk saját valóságunkat szebbé, jobbá hajlítani.

Bizonyos településeken az elégetendő kiszebáb ruhájába, hajába, szalmatestébe az őt kísérő faluközösség tagjai kis cédulákat tűzdeltek. A fecniken gondolatok, tények, félelmek, bánatok szerepeltek, amiktől meg akartak szabadulni egyszer s mindenkorra. Amik nélkül, amiket elengedve, megszüntetve, elbúcsúztatva akarták indítani az újabb esztendő új tavaszát. 

Ezeket a szavakat volna fontos megtalálni. Kiírni és elégetni. Hogy távozhasson, ami megköt, ami gyengít, ami mételyez. Kifüstölni a bennünket mérgező gondolatokat, függéseket, mániákat, mintázatokat. Végignézni, amint fellobban, lángol, majd könnyű pernyévé zsugorodik.

Mert habár az életben ennél lassabban derül majd ki az ég, legbelül a tisztánlátás a tűzre dobás gesztusával elkezdődik.

Mert ha képes vagyok kimondani, mi az, amitől szabadulni akarok, azt előbb-utóbb el is tudom engedni.

Kiemelt kép: YouTube / Tolnatáj Televízió; YouTube / Szeretlek Szilvásvárad; YouTube / Szolnok Televízió

Herold Eszter