Bereczki Szilvia: A sárgadinnye napján édesapámat köszöntöm
Erdélyben a dinnyevásárlás ünnep: van az évben három alkalom, amikor a román alföldről dinnyeárusok érkeznek az erdélyi, székelyföldi falvakba, furgonban hozzák a finom termést, felkiabálják a településeket, alkudoznak, kacagnak, bosszankodnak nagyokat az emberek. Bereczki Szilvia története.
–
A dinnyeárus apró termetű, szeme dinnyemag, feje dinnye. Köpcös alkat, csupa mosolygás. Karjai görbén csüngenek zömök teste mellett, és olyan serényen nyúl a termés után, hogy azt hinné a dinnyevásárló, nem is dinnye, hanem labda, amit nagy hangon tukmál. Egy dinnyeárusnak kötelessége, hogy a karját görbére növessze, dinnye nélkül úgy fest, mint egy bögre. Még csak az hiányozna, hogy vigyázzállásban szorosan a testéhez tapadjanak az izmos, csontos karok, akkor mégis hogyan tartana mindkét hóna alatt egy-egy óriási gyümölcsöt, napszaktól és évszaktól függetlenül? Télen, a jeges utakon, nyáron az izzasztó melegben masírozik két nagy dinnyével a teste mellett, és egy rossz szó sem hagyja el a száját – mert ha a dinnyeárus épp nem árul, akkor a termesztéssel lesz elfoglalva.
A dinnyeárus hangos ember, torkaszakadtából kiáltja, hogy „díííínyeeee”. Sosem mondja rövid i-vel, dupla ny-nyel és egyetlen e-vel, mert ő a román alföldön másként tanulta a hangsúlyokat, és bármennyire igyekszik is a magyarlakta településeken áruba kiáltani portékáját, akcentusa árulkodó marad.
De ez akár öröklött is lehet, mert mióta a Nyárádmentén árulják a dinnyét, nem volt még olyan dinnyeárus, fiatal vagy öreg, aki nem így harsogta volna a levegőbe, hogy „díííínyeeee”. Bezzeg, ha románok laknák a vidéket, mondhatná, hogy pepene, ahogy otthon megtanulta, nem is érti, hogy miért kell így cifrázni a szavakat, de bánja is ő, a kliens az kliens, beszélhet bármilyen nyelven, ha fizet, és már ordít is a levegőbe, hadd hallják, hogy megérkezett.
Mindezt persze egy tölcsér alakú hangosbemondóba. Sercegőbe, fülsiketítőbe, mert a dinnyeárus tudja, hogy az egyszerű erdélyi háziasszonyok a nagy melegben odabent sertepertélnek a konyháikban, és míg cipőt, papucsot kapnak a lábaikra, bizony telik az idő. A fehér duba (furgon) tovább gurul egy óvatlan pillanatban, s a finom portéka odalesz, mert a dinnyeárus türelmetlen alkat, siet tovább, hogy azt a sok falut Erdélyben egyetlen kiáltással mind felriaszthassa.
Jól tud időzíteni. Ravaszdi üzletember, aki a siker érdekében a duba lehúzott ablakába kucorodik, egyik karjával az átforrósodott autó tetejét fogja, másikban a hangosbemondót markolja, így kiabál. Autóját már szinte csak a papucsos lábaival irányítja. Meg is hazudtolná dinnyeárusi mivoltát, ha egyszer csak cipőt húzna naptól barnított lábujjaira. Szerepe van ott minden végtagnak, csak nem gondolja a dinnyevásárló, hogy majd elgémberedett, rikítóan fehér lábujjkákkal – ahogy a székely mondja – mászik ki az autójából és masíroz hátra a raktérbe, hogy aztán szörnyű zsibongás közepette lékelje tucatjával a kövér dinnyefejeket?
A dinnyeárus mindenre számít. Ezért is kiabál már rögtön akkor, amikor a falutáblát eléri. Bízik a munkájában. Ha senki sincs az úton, majd a hangzavarra megjelennek az emberek.
És igaza is van, amint a faluba ér, dinnyék módjára szaporodnak a fejek, előbukkannak az ablakokban, ajtókban, kapukban. Kukucskálnak, pénzt nyálaznak az árnyékban, és amint a házuk elé gördül, mosolyogva az autó elé ugranak.
Mennyiért adja? Kérdezik.
A dinnyeárus is mosolyog – nagy szerepe van ebben a néhány feszült percben a mosolygásnak, de ügyel arra, hogy szigorúan a hangosbemondótól távol közölje az árat. Az ár ugyanis bizalmas, házanként változhat. Függ attól, hogy idős asszony, szép menyecske vagy fiatal leány a vásárló, esetleg egy pöffeszkedő úriember, mert ez utóbbi rögtön áremeléssel jár. A szegény bolondokon viszont megesik a szíve.
A dinnyevásárló viszont nem bolond. Mindig a legszebb lányát küldi vagy a feleségét, mert tudja, harc a dinnyevásárlás. Minden lej számít, ez az önérzetről szól. Hiába olcsó a dinnye ahhoz képest, hogy évente talán kétszer-háromszor fordul meg a dinnyeárus a faluban, és ez az esemény szinte minden pénzt megér, ha megvette a legszebb termést, odabent dühösen állapítja meg, hogy ennél drágábbat rég nem vásárolt magának.
De csak azután, hogy a szomszéddal leegyeztette, mennyiért vették ők a dinnyét. Akkor kezdődik csak az igazi haddelhadd, ha a dinnyeárus egy-két lejjel olcsóbban adta odaát, ilyenkor az anyját, apját emlegetik. Tele szájjal, mert közben serceg a dinnye a fogaik között. Magokat köpködnek a tenyerükbe, dinnyelevet szürcsölnek az ujjaik közül, úgy folyik az édes kása a szájuk szélén, mintha sosem tanultak volna enni. Mert a dinnyét így szokás, csak így lehet ezen a három jeles alkalmon egy évben. Csámcsogva, cuppogva, hümmögve.
De ha nincs otthon a lány, a feleség vagy a nagymama, a férfi is kisettenkedik. Taktikásan öltözködik, a legszakadtabb ruháit kapja fel, közben kisandít az ablakon: ha a dinnyeárus felsőteste mezítelen, nem takargatja az övét sem, mert a mosoly mellett kulcsfontosságú az izmok mutogatása is.
Ha a dinnyeárus alul marad ebben a szemérmetlen versenyben, nem kér pofátlanul sokat a portékáért, mert tart attól, hogy összeakad a bajusz.
De ha takargatja magát, ami igen ritka, mert a dinnyeárus a román alföldön úgy tanulta, hogy a nagy kánikulában nem illik izzadni, jobb inkább pucéran flangálni, akkor a dinnyevásárló is ruhában megy ki. Szigorúan papucsot vesz és lehetőleg szakadt zoknit a lábára, mert jól tudja, hogy ez egyezményes jele a dinnyekedvelésnek. Aki papucsban van, és a dinnyét szereti, rossz ember nem lehet, jelzik is ilyenkor a megbékélt összenézések, hogy nyelvi különbözőségek ide vagy oda, ezt a dolgot egyformán érzik, gondolják.
Az már más kérdés, hogy az okosabbja inkább a sárgát választja. Ott sorakoznak a raktérben a kerek dinnyefejek, óriások, csíkosak, szinte szétpattannak az édes létől. Lékeli is megállíthatatlanul a dinnyeárus mindet. Ilyenkor nem számít, hogy kilátszik a dinnye nyers húsa, dongják a legyek a ragadós cseppeket, mert az a legfinomabb, ami kivöröslik a zöld héj alól. Ha a dinnyét fiatal lány veszi, az árust kérni sem kell, a lába elé helyezi a legkiválóbb terméseket, és egy kicsit máshogy mosolyog, de csak a termést dicséri, nem bókolgat kéretlenül, mert ilyenkor is összeakadhat a bajusz. Tudja. A család férfi tagja ugyanis mindig ott ólálkodik, nem lehet tudni, honnan bukkan fel egy morcos pillantással vagy goromba kérdéssel.
De a tapasztaltabbjának mondani sem kell, hogy az a bolond, aki a görögdinnyével kínlódik, amikor édesebb, húsosabb, kisebb és aromásabb a sárga. Minden faluban van egy vezető dinnyevásárló és dinnyekedvelő, aki őrzi ezt a titkot. Nálunk, Nyárádköszvényesen édesapám az, akinél elégedettebbet nem látni, ha dinnyével a hónalja alatt toppan be a házba. Általában papucsban, szabad lábujjkákkal és egy rossz szó, nem sok, annyival sem. Mert ezen a jeles eseményen, miután a kapuban minden panasz elhangzott, egyszerre elégedett dinnyeárus és dinnyevásárló. Egyszerre és egyformán ember mindkettő. És egyformán is csámcsog a vásár utáni percekben: egyik a dinnyén csüng, azt kóstolja, szimatolja, másik a köteg pénzen, azt nyálazza, szagolgatja. Szigorúan a duba ajtaján csüngve.
Kiemelt kép: Fortepan / Péterffy István
