A diszlexia drámaian hat a gyerekek életére, sokszor mégis észrevétlen marad

–

A diszlexia egy részképességzavar, amellyel az Egyesült Államok lakóinak nagyjából húsz százaléka küzd, és amely egy 2021-es tanulmány szerint a tanulási zavarok kilencven százalékáért is felelős lehet a tengerentúlon. Diszlexia esetén valójában azt a képességet érinti, hogy az illető nyomtatott szavakat pontosan és folyékonyan dekódoljon, majd beszéddé alakítson, tehát a vizuális és a nyelvi rendszer összekapcsolásának folyamatában támad gond.

„Mindig azt mondom, hogy ha komoly erőfeszítést igényel minden egyes szó »felszedegetése« a lapról vagy a monitorról, mire a mondat végére érsz, tényleg elfelejted az elejét”

– hívja fel a figyelmet a Yale gyerekek tanulásával foglalkozó központjának munkatársa, Kenneth Pugh kognitív idegtudós.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a diszlexia és a funkcionális analfabetizmus igencsak eltérő fogalmak: utóbbi esetén előfordulhat, hogy a személy hangosan is ki tudja olvasni a szavakat, viszont minimális szinten sem képes értelmezni őket. A diszlexia – amely, mint majd látni fogjuk, egy skála – lényegében a nyelv- és beszédfeldolgozási folyamatokkal áll összefüggésben, és maga az olvasás az, ami alig, lassabban, vagy nehezebben megy, és ami akadályozhatja a szövegértést is. 

A diszlexiához rengeteg szégyen tapadhat

Számos tanulmány rávilágított, hogy az olvasási nehézségeknek jelentős mentális egészségbeli következményei lehetnek. Egy 2024-es görög gyerekek körében végzett vizsgálat például azt találta, hogy azok a diákok, akiknek második és harmadik osztályban problémájuk volt az olvasással, ötödikes korukban is megemelkedett társas szorongást mutattak. További mérések a diszlexiát az alacsony önértékeléssel, sőt, a depresszióval is összefüggésbe hozták. 

Talán neked is bevillant az a jelenet (ha éltél át hasonlót), amikor kisdiákként ültök az osztályban, és mindenkinek hangosan fel kell olvasni egy-egy szakaszt a tankönyvből. Tudod, hogy hamarosan rád kerül a sor, és egyre hevesebben kalapál a szíved még akkor is, ha általában könnyebben megy az olvasás. Vajon hogy fog sikerülni itt, az egész osztály előtt? És akkor képzelj el egy diszlexiás gyereket, akit előfordulhat, hogy kigúnyolnak a társai, vagy akihez talán még a tanára is negatívan viszonyul. 

Egy 2023-as, tizenhat tanulmányt újraelemző metaanalízis is azt állapította meg, hogy a stigmatizáltság érzése különféle forrásokból eredhet. Például abból, hogy a diszlexiás diákokat néha fizikailag is elkülönítik (például külön ültetik) a társaiktól a nap folyamán, de az is lehet, hogy a tanárok, szülők túlságosan alacsony elvárásokat támasztanak velük szemben.

Más esetekben az osztálytársaik piszkálják őket, és a negatív reakciók hatására a diszlexiával küzdő tanulók maguk is elkezdhetik úgy érezni, hogy ők „butábbak”, „lustábbak”, „értéktelenebbek”, mint a többiek.  

Semmi köze az intelligenciához

Az, hogy az intelligencia és a diszlexia összefügg, egyike az olvasási nehézségekhez fűződő különféle tévhiteknek. Holott számos tanulmány cáfolta már, hogy ez a kapcsolat létezne: a diszlexiás gyerekeknek átlagosan nem alacsonyabbak az értelmi képességeik, mint a társaiknak, és az úgynevezett diszkrepancia-modellt is meghaladtuk, tehát azt a nézetet, mely szerint diszlexia diagnózist csak magas IQ-jú gyerekeknek lehetne adni (az 1980-as években ez volt a bevett gyakorlat). 

Valójában a diszlexiával élők pont ugyanannyira intelligensek és tehetségesek, mint bárki más – ez egyben azt is jelenti, hogy azokkal az anekdotikus adatokkal, melyek szerint a diszlexia felülreprezentált a művészek, vállalkozók vagy kreatív területen dolgozók körében, érdemes szintén óvatosan bánni a szakértők szerint.

Egyrészt azért, mert

a diszlexiával élők csoportja is heterogén,

másrészt azért, mert a különleges képességek túlhangsúlyozása elvárásként csapódhat le az érintettekben, akik imposztornak élhetik meg magukat, ha nem tudnak semmi kimagaslót felmutatni. Igaz ugyanakkor, hogy az iskolai, munkahelyi teljesítmény elérése érdekében a diszlexiával küzdők közül sokan kompenzációs mechanizmusokat fejlesztenek ki, amelyek más területeken (például festőként, grafikusként, informatikusként) előnyt jelenthetnek számukra. 

Családi halmozódás, csökkenő esélyek

A számokból viszont az is látszik, hogy az írott szövegek feldolgozásának nehézsége, és az iskolában begyűjtött kudarcélmények jelentősen veszélyeztetik az érintettek továbbtanulását. Van, aki nagyon korán elveszíti a fonalat az egymásra épülő tananyagban, és a motivációja is hamar odalesz. Megfelelő segítség, illetve egyéb kilátások hiányában pedig jobban ki van téve a kriminalizáció kockázatának. Egy bűnügyi kutatócég, a JFA Associates például azt az eredményt kapta, hogy az amerikai börtönökben lévő fogvatartottak mintegy 70 százaléka negyedikes szinten, vagy inkább az alatt olvas. 

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy iker- és családvizsgálatok alapján

a diszlexia 40–60 százalékban genetikai tényezőkön múlik,

akkor láthatjuk, hogy a hátrányok akár generációról generációra halmozódhatnak: az egyenlőtlenségek eleve nehezítik, hogy valaki gyerekkorában megfelelő támogatást, fejlesztéseket kapjon, a diszlexia pedig tovább súlyosbíthatja az egyenlőtlenségeket.

A diszlexia korai felismerésével ráadásul világszerte komoly problémák vannak. Egy 2019-es olasz vizsgálatban például tízezer negyedikes diákot „szűrtek le”, és kiderült, hogy a diszlexiával küzdő gyerekek kétharmadának nem volt diagnózisa. Ez azért is nagy baj, mert – bár valójában sosincs késő ahhoz, hogy valaki szakember segítségével fejlődjön az olvasásban – a korai támogatás a leghatékonyabb az idegrendszer képlékenysége miatt. 

Az olvasásban résztvevő agyterületek

Kutatók jó ideje dolgoznak azon, hogy MRI és EEG segítségével feltárják, milyen mintázatbeli különbségek figyelhetők meg a diszlexiával élő és a nem diszlexiás emberek agyában. Azt is régóta tudni lehet, hogy az olvasásban több agyterület is részt vesz. Ezek a területek túlnyomórészt a bal félteke parietotemporális (fali-halántéki) és occipitotemporális (nyakszirti-halántéki) kérgében találhatók, és olyan folyamatokat szabályoznak, mint a beszéd- és tárgyfelismerés. Diszlexiás emberek esetén viszont kisebb a szürkeállomány ezekben a régiókban, illetve az aktivitás is alacsonyabb. 

Mások, köztük a fentebb említett Kenneth Pugh, inkább azt emelik ki, hogy a diszlexiával élők agyában kevésbé kapcsolódnak össze a beszédfelismerésben résztvevő régiók a nyelvfeldolgozásban szerepet játszó Wernicke- és Broca területekkel.

Pugh úgy látja, ezek az agyi minták nyelvek és írásrendszerek között is konzisztensek, tehát lehet valami univerzális abban, hogy milyen neurológiai fejlődés esetén küzd az agy jobban az olvasás elsajátításával. Ha ez így van, az egyrészt reményt adhat arra, hogy egyes neuroncsoportok ingerlésével enyhüljön a diszlexia, másrészt lehetővé teheti, hogy objektívebb mérőszámokhoz is lehessen kötni a jövőben a diagnózist, akár még az olvasási gondok megjelenése, felerősödése előtt.     

Mi számít hatékony támogatásnak?

A kérdés megválaszolásához érdekes adalék, ha figyelembe vesszük, hogy az emberiség több tízezer éves történelmében az olvasás és az írás még mindig relatíve új fejleménynek számít, hiszen néhány ezer évvel ezelőtt jelent meg, a társadalom nagy része számára pedig csak jóval később vált elérhetővé.

„A betűkre/hangokra bontás nem megy automatikusan, és a gyerekeknek csak egy kis hányada, talán öt százalékuk tanul meg önállóan, vagy kevés segítséggel olvasni”

– mondta a Virginiai Egyetem pszichológusa, Daniel Willingham, aki azt is hozzátette: ezekre a gyerekekre pont az a jellemző, hogy nagyon jól meg tudják különböztetni egymástól a hangokat. 

A szakemberek többsége egyetért tehát abban, hogy a diszlexiával élő gyerekek esetén lényeges az olvasás egyes összetevőivel, köztük a hangokkal, valamint a hangok és betűk közti kapcsolattal is foglalkozni (ez az angolban, ahol a szavak kiejtése és írott alakja között jelentős különbség lehet, még relevánsabb kérdés). Ezen túlmenően egy negyven év kutatásait összegző 2023-as metaelemzés szerint azok a leghatékonyabb beavatkozások, amelyek a szóolvasási képességekre összpontosítanak; korán, tehát óvodás kortól második osztályos korig elkezdődnek; és intenzívek, tartósak.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy erőltetni kéne az olvasást, vagy nyomasztani a gyerekeket, azt viszont igen, hogy a játékos formában történő foglalkozásoknál számít a mennyiség: ha több alkalommal, hosszabb időn keresztül ismétlődnek, az jelentősen növelheti az elérni kívánt fejlődés esélyét.  

A stresszkezelés, a mentális egészség fejlesztése, az elszigetelődés megelőzése szintén olyan területek lehetnek, amelyekben fontos segítséget nyújtani a diszlexiával érintett gyerekeknek. Egyelőre itt még kevesebb adat áll rendelkezésre a hatékonyság mérésére, de a testmozgás, a mindfulness vagy a meditáció ígéretes eszköz lehet diákok számára is a szorongásuk oldására. A kaliforniai Berkeley Egyetemen pedig jelenleg is zajlik az a kutatás, amelyben diszlexiával élő általános- és középiskolás gyerekeket mentorálnak szintén olvasási nehézségekkel küzdő közép- vagy főiskolás diákok.

A sorstársakkal való kapcsolattartás amúgy is rengeteget segít a tapasztalatok, praktikus információk megosztásában, és abban, hogy érvényesítse, normalizálja az érintettek tapasztalatait.

Ezen túlmenően a diszlexia természetesen közösségi kérdés is: lényeges, hogy a pedagógus beszélgessen a témáról az osztállyal, a gyerekek a maguk szintjén értsék ezt az állapotot, és egymás felé is megértéssel forduljanak. 

Milanovich Domi