Havas Juli: Nem a kitelepedés tesz hazátlanná, igenis lehet egyszerre két hazánk
Interjú a Papírbabák című könyv szerzőjével
Havas Julival Győrben találkozom. Kimért, humoros, karakán és tekintélyes, egyszerre orvos és író, amitől kezdetben tartok egy kicsit. Mégis, amint mellém ül, azt érzem, nem a szokásos szerepeinkben vagyunk jelen. Ő nem az orvos-író, én nem az újságíró, hanem egy kicsit mindketten ugyanazok vagyunk: hazátlanok. Míg az egyikünk az évek folyamán megtalálta a helyét, addig a másikunk épp most veszítette el, így a „bozgorság” olyan mély kiindulópont, ami ebben a beszélgetésben megengedi a könnyeket, a mélyebb kapcsolódást. Hiába vagyunk két nagyon különböző generáció tagjai, székelyföldi magyarként mindketten Magyarországon kezdtük újra az életünket, és éljük mindennap az itthon-otthonnal járó nehézségeket. Fájlalunk meghajlott fenyőfákat, skanzenné alakulást, romángyűlöletet, nacionalizmust, miközben sóvárgunk a Hargitáért, az egyszerűségért, a tisztaságért és a közösségért, ami felnevelt. Bereczki Szilvia interjúja dr. Szalai Zsuzsannával, alias Havas Julival.
–
Bereczki Szilvia/WMN: Számomra hullámvasút volt olvasni a Papírbabákat, mert bármennyire más generáció tagjai vagyunk is, egyformán értjük és érezzük a hazát és a hazátlanságot. Azért külön hálás vagyok, hogy ez a könyv az „én nyelvemen” íródott, frissen sült tésztáról, eugeniáról, szukkról, esztenáról, az erdő alattról, a bicskázásról, mert bármennyire nevetséges is, ezeknek köszönhetően otthon érezhettem magam, hiszen épp a honvággyal küzdök. Milyen volt ennyi év távlatából szembenéznie az akkori döntésével, kimondani, hogy az otthonnak vannak hiányosságai és ennek ellenére is küzdeni a hazavágyódással?
H. J.: A szakmám miatt elég realista vagyok. Nem vallomásra készültem, csak azt éreztem, hogy meg kell mutatnom a világot, amiben éltem. Hogy végre értelmet kapjon, hogy a nyolcvanas–kilencvenes években miért hagyta el a hazáját az a sok erdélyi orvos. A szakmámból indultam ki, főként azért is, mert amikor pár éve a kollégáimmal arról beszélgettünk, hogy miért is jöttünk el otthonról, többségük szinte alig emlékezett már a szörnyűségekre.
Mintha a kollektív emlékezetünkből kitörlődött volna, hogy mennyi nehézséggel járt abban az időben az orvosi hivatás, és azzal együtt arról is megfeledkeztünk, hogy kényszerből hagytuk el a hazánkat. Meg kellett törnöm a hallgatást.
Pedig biztos voltam benne, hogy Erdélyről sosem fogok írni. Nagyon nehéz volt elhagyni a szülőföldemet, fiatalon, egyedül.
B. Sz./WMN: Örülök, hogy mégis megtette, mert hiánypótló ez az írás! Ön elsőgenerációs orvos, tüdőgyógyász. Közel hatvanévesen jelent meg az első regénye, az elmúlt években a WMN felületén is publikált novellákat. A Papírbabák már a második kötete. Ezúttal sikerült elhinnie, hogy igenis író? Vagy még mindig orvos-íróként volt jelen?
H. J.: Úgy érzem, hogy két életem van. Van az orvosi és az írói, amikor még a nevem is megváltozik. Ha leülök írni, eltűnik dr. Szalai Zsuzsanna, teljesen kilépek ebből a szerepemből, és Havas Julivá válok, az íróvá. Ez nem okoz tudathasadást, nem vagyok kettős személyiség, de könnyebb volt így elkülöníteni ezt a két, egymástól távol álló szerepemet.
Sokáig nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy író legyek. Orvos akartam lenni. A mi időnkben könnyebb volt reál szakon elindulni, jó sokat tanulni, majd orvossá válni, még nőként is, mint, mondjuk, bölcsészkarra iratkozni. Felvételit nyerni egy magyar szakra szinte lehetetlen volt, évente hat magyartanár végzett, elképzelhetetlen lett volna akkor ez a hivatás.
B. Sz./WMN: A Papírbabák főszereplőjét román vidékre helyezik, miután elvégzi az orvosképzést. Ez az ön esetében is így volt? Akadtak otthon nehézségei a szakmájában a román–magyar ellentétek miatt?
H. J.: Én is annak a generációnak vagyok a tagja, amely az egyetem elvégzése után nem talált munkát Erdélyben. Kihelyeztek bennünket a román városokba, és a forradalomig bezárólag többgenerációnyi orvossal tették ugyanezt. Egyrészt rettenetes volt, hogy az embert egy tollvonással elszakítják az otthonától, esély sem volt rá – még protekcióval sem –, hogy magyarként magyarlakta vidékre kerüljünk. Emiatt, valamint a forradalom után, az etnikai zavargások miatt döntött úgy sok szakmabeli, hogy elhagyja a hazáját.
De most visszagondolva inkább csak nevetséges, hogy akkoriban képesek voltunk kétségbeesni amiatt, hogy százötven kilométerrel odébb kell költöznünk a szülőföldünktől.
Tény, hogy ijesztő volt hirtelen román vidékre csöppenni, nekünk, akik addig tömbmagyarságban éltünk. És ijesztő volt egy román nyelvű kórházban dolgozni, román betegeket gyógyítani, miközben nekünk, székelyföldieknek még a nyelv sem ment gördülékenyen. Nehezen tudtunk értekezni, de ott volt az a rengeteg beteg ember, akiken segíteni akartunk bármi áron.
Különben nagyon pozitív tapasztalataim voltak a románokkal. Sajnáltak minket a kollégák és sajnáltak a betegeink is. Azt sem tudták, hogy kik vagyunk, mert akkoriban nekik sem volt ismeretük a romániai magyarságról, a polgártársaikról, akikkel egy országban élnek. Azt hitték, hogy Magyarországról helyeztek át minket, mert úgy tudták, hogy a mellettük lévő magyar megye Magyarországhoz tartozik. Kérleltek, hogy vigyünk nekik illatos szappant, tampont, mert otthon, Romániában nem lehetett hozzájutni. Akkora sötétségben élt az átlagember, hogy azt a mai tudásunkkal el sem tudjuk képzelni.
A kitelepedés, ami sokunknak egy traumára adott reakció volt, a maiaknak természetes. Amikor látom, hogy a fiatalok hogyan mennek el otthonról, az egész akkori kétségbeesésünk komolytalanná válik. A kommunizmus idején senki sem merte elhagyni a hazáját, és ha mégis rákényszerült, mert nem bírta tovább, azzal az életét kockáztatta. De kockáztatta a szerettei szabadságát, egészségét is. Tiltott határátlépés volt az akkor, és börtönnel büntették. Mégis sokan próbáltak megszökni, mert azoknak, akik hivatalos úton kérvényezték az áttelepedésüket Magyarországra, öt-hat évet kellett várniuk az elbírálásra, és közben elveszítették a munkájukat, páriává váltak.
B. Sz./WMN: Ezek szerint a könyvben leírtak személyes élmények? Nehéz eldönteni, hogy hol kezdődik a fikció és meddig tart a valóság, mert a való életben az író szintén orvos, akárcsak a könyve főszereplője. Szintén Erdélyből kitelepedett. És bizonyára rengeteg másban is hasonlít. Mi volt a szándéka ezzel a huszadik századi történettel a huszonegyedik században?
H. J.: Sok mindent merítettem a gyerekkoromból és a fiatalkoromból. A kontextus valós, de a lányokat több emberből gyúrtam össze. Mindenkiből van bennük egy kicsi, így alapvetően fiktív karakterek. Szeretek úgy tekinteni a Papírbabákra, mint a kollektív emlékezés regényére. Úgy jött létre, hogy felhívtam az évfolyamtársaimat, a barátaimat, és kifaggattam őket a kitelepedésük történetéről. Hiszen a többségük mind elhagyta a szülőföldet, Kanadába, az Egyesült Államokba, Izraelbe, Németországba, Svédországba költöztek, de valahogy soha nem beszéltünk arról, hogy miért és hogyan tették mindezt. Elérkezett hát az ideje.
És az is igaz, hogy gyerekkoromban a blokk udvarán hárman voltunk barátnők, ezért rögtön elindult otthon a találgatás, hogy melyik szereplő ki lehet. Aztán összezavarodtak, mert rájöttek, hogy tulajdonképpen egyik személyisége sem illik azokra a hús-vér emberekre, akik az életemet meghatározták.
Én tulajdonképpen a barátságról akartam írni. Az előző regényemben a főhősnek nem voltak barátai, ezért vágytam egy olyan történetet írni, ami a barátságról és a megbocsátásról szól. Illetve arról, hogy ezeket a múltbéli bűnöket a korszak miatt követtük el. Ezért azt is meg akartam mutatni, hogy akkor is kell lennie feloldozásnak, ha abban az időben elárultuk egymást. De aztán egy kicsit továbbmentem, így lett ez a regény egyfajta korlenyomat is, mert akármennyire azt hisszük is, hogy a diktatúra és rendszerváltás időszakáról már mindent tudunk, amint a történetekbe mélyedünk, kiderül, hogy alig emlékezünk, vagy nem láttunk rá a kerek egészre.
Míg az elején nagy örömmel írtam, ahogy egyre mélyültem a történetben és törtek felszínre az emlékek, egyszer csak dühöt éreztem. Mindig azt hangoztattuk, hogy boldog gyerekkorunk volt, felhőtlen fiatalságunk, csodálatos életünk. De amikor ezt a sok mindent leírtam, magam előtt láttam, hogy mi mindent vett el tőlünk a rendszer. És nagyon haragudtam.
Akkor is volt bennem rossz érzés, amikor a Magyarországra való kitelepedésről, a magyarországi életről írtam.
Azon tűnődtem, hogy milyen lehetett volna otthon felnőni, otthon a hivatásomnak élni, otthon nevelni gyereket. Ezt is mind-mind elvették tőlem, és egészen addig „bozgornak” éreztem magam, amíg az írás folyamán egyszer csak rádöbbentem, hogy tulajdonképpen két hazám van, és itt, Magyarországon, illetve ott, Erdélyben is otthon vagyok.
Hogy van egy itthonom és egy otthonom, és ez így van jól. Lehet az embernek két hazája.
B. Sz./WMN: A könyvben nagyon szépen írja le az otthont, és azt, hogy miért érezheti a székelyföldi ember szerencsésnek magát: „Télen a jég csillogása, tavasszal a föld morajlása és az ég villanása, nyáron a talaj rókagombaillata vagy esőáztatta gilisztaszaga, augusztusban a két blokk között a Göncölszekér állhatatossága, szeptemberben a felszálló ködből kibontakozó hegyek…” Idővel elhalkul a honvágy, csillapodik a hiányérzet? Vagy van, ami örök űrt jelent?
H. J.: Az életem nagyobb részét már itthon töltöttem. Jól érzem itt magam, mostanra csitult a honvágy, de kezdetben elviselhetetlen volt. Ahogy a könyvben a szereplőm, én is nagyon sokszor jártam haza fiatalkoromban. Akkoriban hontalan útlevelünk volt, és ehhez minden alkalommal a konzulátusról kellett kérnünk vízumot, hosszadalmas eljárás volt ez, mégsem tágítottam. Aztán miután családot alapítottam, gyerekeim születtek, eltelt úgy húsz év, hogy alig maradt időm a gondolkodásra és hazavágyódásra.
És micsoda sorsszerűség: ahogy felnőttek a gyerekeim, csak azt mondogatták, hogy életük legszebb időszakát Székelyföldön töltötték a vakációk idején. Ott, a blokkudvaron, ahol én. És ugyanazt játszották, mint mi, mintha megállt volna az idő. Így hát újra azoknál a gondolatoknál kötöttem ki, hogy a Hargitát semmi sem adhatja vissza. A hargitai fenyőkhöz fogható nincs. És ott vannak a vadvirágos rétek: amikor áttelepedtem, úgy tudtak hiányozni! Hiába láttam csodaszép pipacsmezőket, sárga napraforgótáblákat, nem tudtam elfelejteni az otthoni színes réteket. Ahogyan az ásványvizet sem. Ugyanis amikor átköltöztem, nem lehetett találni ásványvizet és hajbalzsamot a boltokban. Ezt a kettőt Erdélyből kellett Magyarországra hozni.
Bármilyen furcsa, nekünk is voltak dolgaink, amik az ittenieknek nem.
Sőt a kórházak Magyarországon is nagyon rossz állapotban voltak. Nem volt orvos, alig akadt nővér, olyan szinten visszamaradott volt az az intézmény, ahol én legelőször kezdtem dolgozni egy rövid ideig, hogy néhány hét utám el is menekültem a későbbi munkahelyemre, mert semmi különbséget nem láttam a romániai körülményekhez viszonyítva.
B. Sz./WMN: Valóban különös, mert arról is őszintén ír, hogy akkoriban azok a magyarországiak, akiknek tudomásuk volt az erdélyi magyarokról, segíteni akartak az „éhezőkön”, az „elmaradottabb” honfitársakon. „Mint királyfi a népmesékben, aki megmenti a királylányt a sárkánytól, ezért bárkit elvesznek feleségül, aki szeretne áttelepedni Magyarországra.” És talán ezzel a lesajnálással magyarázható, hogy sok erdélyi sokáig kevesebbnek érezte magát az anyaországiaknál. Ön végignézte, hogy a különféle politikai rendszerekben hogyan viszonyul egymáshoz magyar és magyar. Mostanra mik a tapasztalatai?
H. J.: Akkoriban a magyarországi magyarok szinte alig tudtak valamit a határon túli magyarságról, ami ma már elképzelhetetlen. Amikor ideköltöztem a „csücsökbe”, a Szigetközbe, az ausztriai, szlovákiai határhoz közel, azt mondták, a Felvidéken csehszlovákok élnek. Így nevezték a határon túli magyarokat. És ekkor jöttem rá, hogy nem szabad megbántódni, ha lerománoznak, mert ebben nincs rosszindulat, egyszerűen csak nem hallottak rólunk.
Azok ismertek bennünket, akik átjártak Romániába, és a diktatúra alatt is hoztak be könyveket, lemezeket, fogamzásgátlókat, gyógyszereket, élelmiszereket. És ahogy azt a könyvemben is érintem, voltak, akikben emiatt felsőbbrendűségi érzés alakult ki. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a magyar fiatalok csupa szívjóságból mi mindenre voltak képesek!
Akkoriban azt beszélték otthon, hogy az erdélyi németeket, szászokat hatezer márkáért vették meg a németek, a zsidókért meg ötezer dollárt fizetett Izrael, de értünk senki sem adott pénzt. Nekünk saját erőből kellett megküzdenünk azért, hogy „hazatérjünk”.
És sokan ezt leginkább úgy tudták elérni, ha érdekházasságokat kötöttek. És erre nagyon sok magyarországi fiatal hajlandó volt azért, mert segíteni szeretett volna.
Mostanra viszont kiéleződött magyar és magyar között az ellentét, főként a politikai hovatartozás miatt, és ez nagyon szomorú. Mert a rengeteg belénk sulykolt sztereotípia és politikai csatározás miatt sokak számára elképzelhetetlen, hogy egy erdélyi szabadelvű és kozmopolita is lehet például.
B. Sz./WMN: Vagy egyszerűen magyar. Én máig megkapom a kérdést, hogy „és nálatok, románoknál?”, „ti, románok, hogy csináljátok?” vagy egyenesen a jellemzést, hogy „szőrős talpú román vagyok”, „bozgor”.
H. J.: Még mindig van ilyen?! Nem akarom elhinni! Amikor átjöttem, a román doktornő voltam, de nem mertek bántani. Sosem románoztak le pejoratívan. Meglepődtek azon, hogy más országból idetelepednek emberek, és összességében volt az erdélyieknek egy negatív megítélésük, hogy elveszik az itteniektől a munkát, a lakhatást. De nekem személyesen soha nem volt negatív tapasztalatom. De hát ez nem is rólunk szól, még ha nekünk mondják is, inkább ismerethiányból ered.
Gond van a nyitottsággal, még az erdélyiek sem mindig értik, hogy lehetnének nyitottabbak. Volt otthon egy író-olvasó találkozó, ahol egy erdélyi olvasóm szóvá tette, hogy zavarta a hármasszex a könyvben, úgy érezte, hogy „azért az már túlzás”, és én el is szégyelltem magam. A hallgatóságból mások keltek a védelmemre, magyarázták, hogy azért került a regénybe, mert Viola akkor szabadult fel nőként, amikor a komfortzónáján kívüli dolgokat is bevállalta, és ez így van rendjén, ez szimbolikus, ennek helye van a könyvben.
Bevallom, sokkal jobban féltem attól, hogy mit mondanak az otthoniak, mint attól, hogy mi lesz a véleményük az ittenieknek. Féltem, mert nem voltam benne biztos, hogy szabad kimondani, hogy nacionalisták vagyunk, hogy romángyűlölők voltunk.
Ezt aztán próbáltam azzal ellensúlyozni, hogy arról is őszintén írtam, hogy a magyar diákoknak milyen durva atrocitásokat kellett elszenvedniük a román diáktársaiktól. Például, amikor megtámadták őket botokkal, vagy a kórházban rájuk szóltak, hogy ne beszéljenek magyarul. Tényleg létezett ez a fajta elnyomás, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nem egyoldalú volt.
B. Sz./WMN: Tiszteletre méltó, hogy van bátorsága kihangosítani a szülőföld tökéletlenségét. Akkor is dorgálón beszél, amikor a könyvében Botond karaktere kimondja, „és imádnak minket. Hivatali fogadás, pálinka, szoboravatás, pálinka, beszédek, pálinka, medveles, pálinka, istenkirályok vagyunk, pálinka... Már nem nevezik táposoknak az anyaországiakat, már be is lovagolhatnak, ha ahhoz van kedvük, úgy éljenzi őket a pragmatizmus… Sanyit mutogatja a telefonján, az útszélén kolduló medvét, és én azon gondolkodom, hogyan lett skanzen az otthonomból. Vagy gyarmat. Meghajoltak a fenyőfák.” Valóban úgy látja, hogy rossz irányba változik Erdély?
H. J.: Kányádi Sándor ír arról, hogy a fenyők nem hajolnak meg, inkább derékban kettétörnek. Most úgy látom, hogy néha mégis meghajolnak, és nekem ez rettenetesen fáj. De lehet, hogy ezt csak ketten értjük.
Nem akarom megbántani az otthoniakat. De van, amit ki kell mondanunk.
A székelyföldiek nagyon sokat kaptak a magyar államtól, és ezért végtelenül hálásak, lojálisak. Mégis aggasztónak találom, hogy fejben Magyarországon élnek, és egy kicsit tudathasadásos állapotban vannak emiatt, hogy míg fizikailag egy országban léteznek, addig gondolatban máshol tartózkodnak.
Ez nem feltétlenül igaz az értelmiségre, mert az értelmiség független, saját életet akar élni, és mindenre nyitott. De azt tapasztalom, hogy otthon a bezárkózás majdnem erősebb, mint ami a kommunizmus idején volt. Mert mi legalább vágytuk megismerni a világot, most meg nagyon sokan elutasítják ezt. Felnőtt egy generáció, amelynek tagjai nem tanultak meg románul, de a mai fiatalság mintha érezné, hogy ez nem célravezető, ők igyekeznek, nyitottak, próbálnak megismerni, békésen együtt élni.
B. Sz./WMN: Szeretem azt a részt, amiben rávilágít, hogy mindannyian egyformák vagyunk, mindegy, hogy mi a nemzetiségünk. Mi kell ahhoz, hogy az erdélyi magyar megérjen erre a gondolkodásmódra? Mert sokan ma is ott tartanak, mint a könyvben a gyerek Viola, amikor azt mondja: „a román a legrosszabb tantárgy, mindenki utálja. A románokat is kell utálni. Én nem ismerek egyetlen igazi románt sem, mert az a néhány az udvarról, az mind tud magyarul. De majd megutálom a többit, ha lesz rá alkalom.”
H. J.: Fontosnak tartottam megmutatni, hogy ez egy kreált ellentét, és kimondani, hogy sajnos minket romángyűlöletben neveltek. Az, hogy nem mindenki lett szélsőségesen nacionalista, lehet, hogy a lázadásnak köszönhető. Részünkről egy nonkonformista megnyilvánulás volt, hogy ne legyünk olyanok, mint mások. Ezért nem utáltuk a románokat és szerettünk mindenkit, aki más nyelven beszél. Illetve igyekeztünk megtanulni nyelveket, próbáltunk más világokat is megismerni, persze csak könyvekből, mert akkoriban nem volt lehetőségünk az utazásra.
Még ma is sokan mondják Székelyföldön, hogy „mi az anyatejjel szívjuk magunkba a romángyűlöletet”, képzeljük csak el, ha még most is így vélekednek egyesek, akkor mi lehetett 30, 40, 50 évvel ezelőtt! Rettenetes volt.
Akkoriban például tilos volt magyarként románt szeretni. Tabu volt, talán az egyik legnagyobb vétek, amit az ember elkövethetett a sajátjaival szemben. Miután bemutattuk a könyvem, volt olyan erdélyi, aki megkeresett, hogy vele is ugyanaz történt, ami a szereplőmmel. Hogy hazavitte a román párját bemutatni, és ugyanazzal az elutasítással, zavarral, haraggal szembesült. Ugyanazok a mondatok és kérések hangzottak el. Végül elmarták tőle, nem fogadták el a szerelmét.
B. Sz./WMN: Hazátlannak lenni. Senkiének lenni. Bozgornak lenni. Talán ez az, ami máig nem változott. Ugyanazt érezzük mi is, amit önök. Ennek terhe alatt miként válhatunk teljes értékű emberekké ott, ahol éppen vagyunk?
H. J.: Tiszteletlenség nem alkalmazkodni. Tiszteletlenség úgy élni a befogadó országban, hogy nem veszünk részt annak életritmusában, ugyanakkor az is tiszteletlenség, ha a sajátjainkról megfeledkezünk. Meg kell maradnunk annak, akik vagyunk, és közben úgy kell élnünk, hogy a befogadó ország általunk több legyen.
Sokan azt mondják, hogy ott van az otthonunk, ahol a gyerekkorunkat töltöttük.
Egyetértek, ugyanakkor azt is gondolom, hogy ott is van hazánk, ahol a gyerekeink születtek, és ott is, ahol felnőtté válunk. Ahol élünk. Ahol dolgozunk. Ahol barátaink lesznek.
Az én szempontomból már csak azért is érdemes volt megírni ezt a könyvet, hogy végre kimondhattam, most már nem érzem bozgornak magam, pedig évekig gyötrődtem emiatt.
B. Sz./WMN: Tehát messziről is el lehet jutni eddig a felismerésig. Le lehet tenni a hátizsákot…
H. J.: Hát persze! Olyan élesen él bennem, hogy ott ülünk a barátaimmal a blokkudvaron – akkoriban a tévében még voltak műsorok, a propaganda szólt –, és az ott látottak és az angolórán tanultak alapján eldöntjük, hogy elmegyünk New Yorkba. 2011-ben jutottunk el végül. És amikor már a Central Parkban ácsorogtunk, sírtunk, hogy a székelyföldi blokkudvarról végül milyen messzire vezetett az utunk harminc évvel azután, hogy megálmodtuk.
Miután felszabadultunk a gyereknevelés nyomása alól, és már nem volt fontos a karrierépítés, és az sem, hogy a kettőt valahogy összeegyeztessük, mert mindenki felnőtt, kirepült, nekünk meg több időnk lett, hirtelen elkezdtük a régi barátságainkat újraépíteni, még inkább elmélyíteni. Ezért is volt fontos ez a könyv.
De tudom, hogy mindenki azt értette meg belőle, amiben éppen van. A honvágy, a hazátlanság, az árulás, majd a regény második felében a lányok új hazákban eltöltött évtizedei, a megküzdés, a klasszikus női sorsok, az anyaság, a család és a karrier összeegyeztethetetlensége miatti bűntudat, a visszakapott barátság, majd a megbocsátás mind ott van a Papírbabákban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy legyen-e boldog befejezése. Végül tudatosan döntöttem a hollywoodi lezárás mellett, mert mindenki a boldogságra vágyik. És közben azt is mutatja, hogy a nagy szakadékok, világkülönbségek ellenére is el lehet jutni bárhová. Mert nem számít, hová születünk, milyen sötétségben élünk, ha akarjuk, igenis kitörhetünk.
Fotók: Pomaranski Luca