–

 „Télen történnek a nagy átalakulások” – írja Katherine May Út a télbe című könyvében, és ezzel idén nagyon tudok azonosulni. Az utóbbi időben sok minden elmúlt, kikopott, lecsengett, sok dolognak lejárt az ideje, és még ha a történések egy lassabb folyamat eredményei voltak is, a felszínen mintha egy huszárvágással lett volna végük.

Amikor a sokadik ilyen veszteséggel szembesültem, akármennyire apró vagy akár régóta kívánt volt is a változás lehetősége, mély szomorúság, félelem és kétségbeesettség ejtett rabul. Hiszen a változás során mindenképp elhagyunk valamit – helyzeteket, másokat, korábbi önmagunkat. Az elhagyandó állapot és az új között azonban ott van az a bizonyos zóna, ami rengeteg bizonytalanságot és elveszettséget hoz. És legfőképp kérdéseket:

vajon felkészült vagyok-e a saját határaim átlépésére? Kívánom-e egyáltalán azt a változást, ami óhatatlanul be fog következni? Tudok-e erőt gyűjteni rá? És mindeközben elbírom-e azt az érzést, hogy bizonyos dolgok kimenetele nyugtalanítóan homályos?

A télvég-tavaszelő számomra egyébként is egy nehéz időszak, amely életem egyéb bizonytalanságait is meghívja (a 2026-os év eleje pedig pláne ilyen, össztársadalmi szinten is). 

Ilyenkor, februárban még nehéz hinni abban, hogy a fagyott föld alatt éledezni kezd a természet. Pedig ez a láthatatlan fordulat ideje: a rügyek készen állva a kipattanásra fokozatosan duzzadni kezdenek, a legkorábbi virágzók áttörik a talajt, madarak „próbálgatják” a tavaszi éneket, és enyhébb napokon látni egy-egy cikázó denevért is már. Kívül zordak a körülmények, de belül már készülődik valami új. Ilyentájt nagyon kell hallgatóznom, hogy meghalljam magamban is ezeket a finom átrendeződéseket, mozgolódásokat, a reményt.

Nem tudni, mi jön ezután

Tizenegy évvel ezelőtt, február egyik napján azt álmodtam, hogy a jegygyűrűm könnyedén leesik az ujjamról és elgurul.