–

Én aztán biztos nem fogok negyvenévesen szülni! – jelentettem ki többször is. És valóban, végül nem negyven, hanem harminckilenc évesen lettem anyuka... 

Ambivalens érzéseim voltak ezzel kapcsolatban: féltem, hogy öreg vagyok már ehhez az egészhez (bár ez inkább a társadalmi elvárások és a környezetemből érkező reakciók miatt volt), miközben valójában egyáltalán nem éreztem magam idősnek, sőt, talán minden álszerénység nélkül állíthatom: mivel mindig is odafigyeltem a táplálkozásra és arra, hogy sokat mozogjak, a kortársaim jelentős részénél jobb az egészségi állapotom. 

A környezetem visszajelzései éppolyan vegyesek voltak, mint az érzéseim. A nőgyógyászom a koromra való tekintettel automatikusan császárt ajánlott, ám a védőnőm azzal nyugtatgatott, hogy ugyan már, minden második kismamája korombeli!

Mindenesetre rendszeresen beszélgettem a sorstárs anyákkal, ők mit éreznek, és a legtöbb érintett úgy nyilatkozott: egyáltalán nem érzi idősnek magát a szülővé váláshoz negyven pluszosan sem. Mégis, egyre többször merült fel bennem a gondolat: rendben, mi nem érezzük öregnek magunkat, de vajon a gyerekünk milyennek fog látni minket 5-10-20 év múlva? 

Egyáltalán ki számít idős kismamának? 

Ötvenes kolléganőm meséli, hogy őt 29 évesen szülte az anyukája, és az óvodában minden szülő fiatalabb volt az övénél. Engem szintén 29 évesen szült az édesanyám, és gyerekkoromban mindig olyan visszajelzéseket kaptam, hogy milyen fiatalok a szüleim. Az 1989-es Nicsak, ki beszél! című nagysikerű filmben (érdemes újranézni, zseniális!) is megkapja a főszereplő a nőgyógyászától, hogy vigyázzon, mert bizony, bizony, ketyeg az a bizonyos óra; Mollie 33 éves. Ma sokan el sem kezdenek gondolkodni ennyi idős korukig a családalapításon. 

Persze, tudjuk, sokat hallottunk már arról, hogy milyen idősebb korban szülővé válni, hogy mik ennek az előnyei és hátrányai (Tóth Flóra is írt erről a WMN-en). Előny lehet például az élettapasztalat, a biztos egzisztenciális háttér és anyagi függetlenség, hátrány viszont, hogy idősebb korban eleve nehezített lehet a teherbeesés és magasabb a komplikációk rizikója a várandósság során. Idősebb korban az ember már kényelmesebb, kialakult életstílusa van, így nehezebb az új jövevényhez alkalmazkodni, és egy negyvenes szülőnek (valószínűleg) kevesebb az energiája, mint egy huszonévesnek. Ez utóbbit magam is aláírom: míg huszonévesen simán teljesítettem három munkahelyen és két suliban párhuzamosan, néhány óra alvással, addig az újszülött fiam melletti éjszakázások teljesen kikészítettek. Más kérdés, hogy éppen azért, mert fiatalon ennyi mindennel foglalkoztam, valószínűleg megőrültem volna, ha otthon kellett volna maradnom egy gyerekkel – előbb le kellett higgadnom.  

Ott van aztán még a szendvicsgeneráció problémája: vagyis, hogy aki később vállal gyereket, az könnyen abban a helyzetben találhatja magát, hogy nemcsak a kisgyerekéről kell gondoskodnia, de idős szüleiről is. És már meg is érkeztünk egy újabb problémához: ez pedig a nagyszülők hiánya. Bár ez esetemben pont nem igaz: édesanyám már nyugdíjas, így rengeteget tudott nekem segíteni, míg korábban, mivel dolgoznia kellett, az idősebb unokákkal (akik egyébként is másik városban, illetve országban élnek) nem tudott annyit időt tölteni. Ha körbenézek a környezetemben, akkor azt látom, a fiatal párok rendre szenvednek a nagyszülők hiánya miatt, hiszen manapság ritkán él együtt több generáció, a fiatalok gyakran másik városban, esetleg országban kezdenek új életet. Ezzel szemben az idősebb párok nagyobb valószínűséggel engedhetik meg maguknak, hogy bébiszittert fogadjanak. 

Tehát jócskán van pro és kontra érv, de lássuk, mint mondanak a gyerekek!