„Addig toporzékoltam, amíg sikerült” – 80 éves Takács Vera, a Süsü és a Kölyökidő megálmodója

–

Nagy alkotók szelleme a vitrinek között

Úgy ültünk le beszélgetni Takács Verával, hogy körbe sem néztem a lakásában, annyira elvarázsolt a hatalmas erkély: soha nem láttam még ebből a lenyűgöző perspektívából a várost, a Dunát és a Duna-öblöket. Csak amikor jó három órával később búcsúzkodtunk, akkor vettem észre egy üvegvitrinben Vitéz László figuráját, „akit” saját kezűleg faragott Kemény Henrik.

Én még a gyerekeimmel együtt is láthattam Kemény Henriket élőben fellépni Vitéz „Lejszló” szerepében, könnybe lábadt szemmel bámultam a gyönyörűen kimunkált, sokat megélt bábot.

Vera ma is arra a munkájára a legbüszkébb, amelyben feldolgozták munkatársaival Kemény Henrik életművét. (Olvassátok el az erről szóló bejegyzését, irtó izgalmas!)

Egy másik vitrinben pedig a Kóbor királyfi, vagyis „a bús királyfi” bábja is feltűnt, amit Vera mentett meg a kidobástól. Ott vannak tehát körülötte ezek a kultikus figurák fizikai valójukban is, de az alkotók szelleme is végig ott lebegett körülöttünk, amíg beszélgettünk.

„Sajnos ráérek”

Amikor hívtam Verát, hogy találkozzunk, azt mondta: „Sajnos ráérek.” Ugyanis egész életében nyüzsgött, ezer helyre ment. „Még a nyugdíj után is volt hova mennem, de mostanra minden eltűnt. Már nem hívnak, nem kérdeznek. Persze van néhány kivétel, de elég kevés. Szóval csak ülök itthon…” Közben azért mindenfélét csinál, például összegyűjti, rendszerezi és digitalizálja a régi dolgokat. „De csak magamnak, ezért nem érzem, hogy igazi feladat volna, amit határidőre meg kell csinálni. Az jó volt, és nagyon hiányzik” – sóhajt Vera.

A balatoni kislány Pesten

Takács Vera a Balaton mellett nőtt fel: „Bogláron voltam kisgyerek, az volt a szép idő. Az apukám vasutas volt, mindig odamentünk, ahova helyezték. Kanizsáról költöztünk egyéves koromban a balatonboglári vasútállomásra. Ott laktunk a szolgálati lakásban, nagyon jó volt, szinte a Balatonban éltünk. Később Tabra helyezték, kilencéves koromban” – meséli.

Onnan került az ELTE magyar-történelem szakára. Kisgyerekkorától tanárnak készült: „A tabi gimnáziumban dr. Katona Piroska volt az egyik tanárom, akit áthelyeztek a rangos budapesti Baár-Madas Gimnáziumból hozzánk. Igazi európai nő volt, művelt, okos, sok helyen publikált. (ITT írt Takács Vera szeretett tanáráról.)

Piroska néni pedig nem azon szomorkodott, hogy elveszítette a szellemi közegét, amikor egy ilyen porfészekben kellett tanítania, hanem azt tartotta fontosnak, hogy átadhassa nekünk a tudását.

Alapított egy önképzőkört, klasszikusokat mutattunk be, és sok jó könyvet adott a kezünkbe. Engem különösen szeretett, és én is őt. Minden iskolai versenyen és ünnepségen szavaltam, ezért eredetileg a Színművészetire jelentkeztem, de felkészületlenül mentem oda, és nem is vettek föl. A következő évben viszont az ELTE magyar-történelem szakára sikerült bejutnom előfelvettként. Az akkori szokás szerint egy évig dolgoznom kellett: Karádra kerültem az óvodába, képesítés nélkül, a kiscsoportban kezdtem.”

Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely még hittel volt KISZ-tag

Mondjuk, akkoriban nem is létezett más alternatíva: Tabon ő volt a gimnázium titkára. „Muszáj volt az energiáimat lekötni, és komolyan gondoltam, hogy akkor lehetek boldog, ha a közösséget is formálhatom. Egyébként a mai napig is hiszek a közösségek erejében. Jó pontnak számított az egyetemen ez a »buzgó mócsing« mentalitás.

Bár borzasztó volt Pestre kerülni, mert minden idegennek tűnt, egész nap csak bőgtem, de aztán összeszedtem magamat. Rájöttem, hogy csak a tudásommal tűnhetek ki, ezért sokat tanultam és jól teljesítettem.”

A gyakorlótanítása nagyon jól sikerült, a Radnóti Gimnáziumban elsősöket kapott, klassz élmény volt neki és a diákoknak is.

Egy távirattal kezdődött minden

Szerencsés korosztály volt az övé, mert a tévé akkori alelnöke kitalálta a fiatalítást. Rengeteg munkatársa volt a televíziónak, de a fele alkalmatlannak bizonyult, viszont a teljes foglalkoztatottság miatt senkit nem rúgtak ki, hanem melléraktak valakit, aki helyette is dolgozott. „Engem is besodort ez a fiatalítási hullám a tévébe, kaptam egy táviratot, hogy menjek be egy beszélgetésre” – meséli Takács Vera.

És hogy mi volt ennek az előzménye? Pápai Lajos, az MTV gyerekosztályának vezetőjeként az egyetem tanulmányi osztályán kereste az utánpótlást. „Az én tanulmányi lapom tetszett neki, mert tagja voltam az egyetemi tanácsnak. Akkoriban minden vállalatnál és intézménynél »az üzemi négyszög« dominált: volt az állami vezető, a szakszervezeti vezető, a párttitkár és a KISZ-titkár. Ott ültem a vezetőségi üléseken fiatalként. Elég érdekes volt” – mereng Vera.

Pápai Lajos pedig eldöntötte, hogy elviszi magával azt, aki ilyen fiatalon ennyire komoly rangot ért el. Vera először azt hitte, hogy valami átverés ez a távirat. „Az egyik tanárom mondta, hogy Pápai Lajos nem egy vicces ember, úgyhogy vegyem komolyan” – és Vera szerencsére komolyan vette.

„A beszélgetésen Pápai elvtárs – ő is így hívta magát – azt kérdezte tőlem: »Ha azt mondanám, hogy csináljon egy kisdobosoknak szóló műsort, hogy kezdené el?« Fogalmam sem volt, ezért azt válaszoltam: »Leülnék gondolkodni«. Ez nagyon tetszett neki. Nyár elején beszélgettünk, augusztus végén pedig azt írták: »Úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz szeptembertől«.”

Először egy egyhónapos szerződést kapott, aztán egy háromhónaposat, végül

1970. szeptember elsejétől, 37 évig, a nyugdíjazásáig maradt a Magyar Televízió gyerekműsorainak szerkesztőségében.

Többek között É. Szabó Mártával és Rózsa Györggyel együtt került a televízióba, az Aktuális rovathoz osztották be először: az összes szerkesztőség tele volt fiatalokkal.

A televízió mint iskola

A szintén fiatal Varga László volt az Aktuális rovat vezetője, őt azért vették föl mérnökként, hogy ne csak bölcsészek legyenek a munkatársak. „Tényleg nagyon hasznos volt az ő másfajta hozzáállása, nem állhatta a bölcsészek fecsegesét, ezért azt kérte, hogy három mondatban foglaljuk össze a lényeget, és egy oldalban fogalmazzuk meg, milyen műsort szeretnénk készíteni. Jó iskola volt” – idézi föl Takács Vera a kezdeteket, majd így folytatja: „Kremsier Edit már neves szerkesztő volt, de a betegsége miatt átadták az ő műsorait. Ez volt például a Kukkantó: állt már a lábán az egész műsor, a stáb is összeszokott. Persze nagy volt a szám, mindent meg akartam változtatni eleinte, mint mindenki, aki kijött az egyetemről.

A régebbi munkatársaktól később azt is megtanultam, hogy a látványnak mindig kivételesen igényesnek kell lennie.”

Szerkesztőből rendező

„Nekem az Aktuális rovat tagjaként nem szabadott volna kitalált történeteket filmre vinni, az a dramaturgia profilja volt. De addig jártam a nyakukra, amíg megengedték. A Süsü bábsorozata is így született, és A világ legrosszabb gyereke című filmem is. Kovács Béla, a gyermek- és ifjúsági terület főszerkesztője végül mindig beleegyezett. Jó volt az ízlése, és egy csomó kötöttséget is be kellett tartania. Ugyanakkor a hátát is ő tartotta, ha bárki piszkált bennünket. Nagyon emberien állt hozzánk. Jó szeme volt, Bálint Ágnest is ő vitte oda.

Akadt olyan év, amikor 15 gyerekeknek szóló tévéjáték készült. Báb- és élőszereplős is. Aranykor volt a nyolcvanas évek eleje.”

Hogyan született meg Süsü?

Takács Vera hallotta a rádióban a Süsüből készült hangjátékot, és azonnal tudta, hogy ebből mindenképpen bábfilmet kell majd csinálni. „Rábeszéltem először Szabó Attila bábokkal foglalkozó rendezőt, utána Pápai Lajoshoz mentem, aki azt mondta, hogy ez túl drága. Addig toporzékoltam, amíg sikerült elindítani a munkát” – nevet Vera.

A közhiedelemmel ellentétben, nem Csukás István, hanem Miroslav Nastosijevic szerb szerző írta eredetileg az egyfejű sárkány történetét,

az első lépés tehát az volt, hogy megszerezték a jogokat. (Takács Vera hatalmas munkával létrehozta a Süsü honlapját is, elképesztően izgalmas kordokumentum, érdemes belemerülni.)

Több szerzőt is megkerestek, hogy az eredeti rádiójátékot bábra és televízióra alkalmazza, de egyikük sem érzett rá a Süsüre. „Végül megint Pápai Lajoshoz fordultam, aki azt mondta: »Figyeljen, ez a Csukás most visszaadta a státuszát, már felkérheti írónak. Ha siet, még eléri«. Rohantam a lépcsőn, Csukás pedig a páternoszteren haladt lefelé, az aulában végül elcsíptem. Ő pedig rögtön azt mondta:

»Egyfejű sárkány? Ez tetszik!«”

Utána sokat dolgoztak rajta, az író pedig az eredeti karaktert abszolút „csukásosította”. „Neheztelt rám, mert szerette volna folytatni a Süsü történetét, de azok a szinopszisok nem tetszettek, úgy éreztem, nem kéne gyengébb történettel folytatni.”

A Süsüke, amely végül évek múlva mégis elkészült – szerintem és mások szerint is – kifejezetten rossz volt az első szériához képest. „Bár az él a köztudatban, hogy »a Süsü a Csukás István, Bodrogi Gyula, Bergendy István triumvirátus«, holott a »valódi Süsük« Szabó Attila és Lévai Sándor voltak: a rendező és a tervező, két elszánt maximalista” – meséli Vera, és végül így summázza: „Ők teremtették meg azt a világot, semmilyen kompromisszumba nem mentek bele. Így lett ennyire jó.

A Süsükénél már nem éltek az eredeti alkotók, és akkor kiderült, hogy Csukás, Bergendy és Bodrogi nagyon jók, de nem elég jók.”

A Kölyökidő hét éve

Takács Vera egyik legismertebb műsora a Kölyökidő volt, ami már a rendszerváltás után született. Amikor A világ legrosszabb gyereke filmsorozat harmadik része is elkészült Vera rendezésében, egy kicsit csend lett körülötte. Akkor futott be a rendkívül népszerű, felnőtteknek szóló Ablak-sorozat. Kremsier Edit ötlete pedig az volt, hogy legyen egy „Gyerek-Ablak”, ahol a szakértők megválaszolják a gyerekek kérdéseit. Berkes Péterrel kezdtek el együtt dolgozni a műsoron, ő találta ki a címét is, de aztán más feladatot kapott, Edit pedig nem boldogult egyedül. Egy folyosói beszélgetés során Vera bedobta az ötletet:

„Az nem jó, hogy a felnőttek fogják a gyerekek problémáit megoldani. Csináljuk úgy, hogy a gyerek maga keressen válaszokat.”

Vera végül egyedül vitte a sorozatot rendezőként: akkor indult be igazán a nézettség, amikor azt is kitalálta, hogy legyen egy folytatásos történetszál, ő maga írta. „Nem hitt benne senki, de mi igen. 1989 januárjában kezdtük, és szeptembertől indult el a folyt. köv. sztori meg a nézettség is. Úgy írtam meg a folytatásokat, hogy mindig az adott gyerek történetszálát követtük. Mert bár nem színészek voltak, de jól ismertem mindegyiküket, és olyan dolgokat írtam a sorozatba, ami egyébként is foglalkoztatta őket. Nagyon kellett vigyázni rájuk. Nem engedtem, hogy újságírók faggassák őket, emiatt haragudtak rám. Akkor már elkezdődött a bulvár, és nem akartam, hogy belekerüljenek ebbe a rossz körforgásba. Arra is nagyon kellett ügyelni, hogy a gyerekek családjai is a helyén kezeljék a dolgokat.”

A stábot kicsit nehezebben szedte össze: „Végül Szántó Gábor gyártásvezető segítségével

megtaláltam azokat, akik megértették, hogy a gyerekek előtt nem káromkodnak, nem isznak és nem dohányoznak. Ma is meglátogatnak az egykori gyerekek, és ők maguk is tartják a kapcsolatot.

Sok esküvőre és keresztelőre kaptam meghívást, sőt manapság már bemutatókra is” – meséli Vera ragyogó tekintettel.

1997-ben lett vége a sorozatnak. „Akkor indultak a kereskedelmi televíziók, és szerencsére sikerült új feladatot találni. Sándor István produceri felügyeletével szombat reggelre kaptunk egy sávot a Nekem 8-sorozatra, amit nagyon lelkesen, de számos hibával készítettünk. Akkor láttam, hogy ez egy másik világ. Onnan kirúgtak, utána visszamentem az MTV-be a Repeta című műsor felelős szerkesztőjeként. Aztán ennek is vége lett” – mondja.

A gyerekműsor kicsiknek szól, de nem „kis” műfaj

Akkoriban mindenki lenézte a gyerekműsorokat, mégis sokszor mentek művészfilmesek is hozzájuk, hogy pénzt keressenek: „Azt nem értették, hogy ehhez nem elég a szakmát tudni, muszáj, hogy legyen egy kis pedagógusi vénád. Az nem úgy van, hogy a gyerekeket belökik a díszletek közé, és azonnal tudják, mit kell csinálniuk. Fel kell készíteni, meg kell tanítani őket, mert ők.

nem színészek, hanem gyerekek.

A kölyökidősökkel állandó tréningen voltunk. Honnan tudná egy gyerek, hogy kell a kamera előtt viselkedni? A színészek is évekig tanulják” – dohog Vera.

2003-ban még megrendezte a Mi, szemüvegesek című filmjét, és a Képben vagyunk című magazinban dolgozott, valamint a Pipitér című élő adás főszerkesztője volt. „Szeretettel csináltuk, és sok gyerekkel dolgozhattunk együtt” – fűzte hozzá Vera.

Még egyszer talált magának egy ügyet

Amikor végleg befuccsolt az összes televíziós produkció, és Takács Verát – sok társával együtt – nyugdíjba küldték 60 évesen, egy ideig ült otthon, aztán látott egy hirdetést a Színház.hu oldalán. A Gyerekszínházi Portál alapításához kerestek szerkesztőt. Rögtön írt Herner Dánielnek: „Kedves Dániel! Engem kerestek!” És tényleg őt keresték.

Az egész magyar gyerekszínházi szcéna hiába csinált fantasztikus dolgokat, semmiféle kritikai visszhangot nem kaptak, pedig nagyon megérdemelték volna már korábban is. Számtalan tehetséges alkotóval van tele ez a műfaj, de nem volt tere annak, hogy ezt kellőképpen értékeljék.

„Tíz évig csináltam nagy lelkesedéssel a honlapot, de a Covid alatt ennek is vége lett” – mosolyog kissé szomorkásan Vera búcsúzul.

Szubjektív utóirat

Takács Vera lenyűgöző életművet alkotott a televízióban és azon túl is. Nagyon boldog születésnapot kívánok neki, és bízom benne, hogy hamarosan előkerülnek azok a fontos dokumentációk is, amelyeken évek óta dolgozik „csak úgy magának”, ahogy ő mondta. 

Hálásan köszönjük azt a rengeteg kulturális kincset, amit már eddig is megmentett az utókor számára.

Takács Vera nem véletlenül készült kislánykora óta tanárnak, hisz végül mindenkinek a tanára lett, aki valaha is látott bármilyen produkciót a televízióban, ami az ő nevéhez fűződik.

(Rengeteg kérdésem lett volna volna még, de sajnos a terjedelem nem enged többet, viszont ha mélyebben is szeretnétek megismerni a korszak hátterét, olvassátok el Takács Vera alapos írását: Volt egyszer egy gyerektelevízió)

Both Gabi