Szabó Anna Eszter: Az angyalok is pislognak, akkor történnek a tragédiák

–

Becslések szerint évente nagyjából kétezer gyerek tűnik el, és csak egy kis részük tér haza (épségben). Egy részük viszont soha. Egyik pillanatról a másikra kedves arcú fiatal képével van tele az internet, mindenki őt keresi. Azt mondják, beleesett a jeges Dunába. 

Akinek csak gyereke van, a szülők helyébe képzeli magát, és arra gondol, mi lenne, ha. De ezt elképzelni is lehetetlen. A tragédia mély együttérzést kelt bennünk, gondolataink vissza-visszatérnek a gyászoló családhoz. És bár tudjuk, hogy az elmúlt napok eseményei nem szólhatnak a saját szorongásainkról, óhatatlanul felkavarják bennünk is az örökké ott lappangó félelmeket. Mert minden egyes nap új és új gyerekek indulnak neki az éjszakának, új és új gyerekek próbálgatják szárnyaikat a szülői ház biztonságán túl (már akik legalább otthon biztonságban lehetnek).

A világ kész téboly, mindenhol veszélyt vizionálunk, mi hát a megoldás? Van egyáltalán?

Belegondolok, hogy én hétévesen már lazán elmentem a boltba egyedül.

 Váltottam ki receptet, kóstoltam meglékelt dinnyét, és aztán büszkén vittem haza a zsákmányt egy környéken, ami akkoriban cseppet sem volt a legbarátságosabb. 

De ha még korábbra gondolok vissza, voltam még kisebb koromban is egyedül, amikor még társasházban laktunk, és a tömb melletti oldschool vasmászókás játszótérre is lemehettem magamban. Pedig engem aztán nem hanyagoltak el, velem sosem lazázták túl a dolgokat, sőt!

Apa az elsők között tanította meg, hogy mindig markoljak rá a kulcscsomómra, ha egyedül közlekedem. Elmondta, hogy nem szabad kapualjhoz közel sétálni, hogy ha gyanús alak, pláne ha férfi jön velem szembe, inkább menjek át a másik oldalra. Egy régi ismerőse elhíresült mondása volt, hogy minden busz el akar ütni, és körülbelül ezen a gyanakvási szinten léteztünk.

Igen, lehet erre azt mondani, hogy túlzás, de a tapasztalat mégis azt mondja, hogy soha nem lehet elég óvatos az ember. (Ennek a transzgenerációs rétegeiről most inkább nem kezdek értekezni, de nálunk abszolút tankönyvi a helyzet, hogy miért prioritás az óvatosság.)

Hiába minden elővigyázatosság, így sem úsztam meg az ijesztő élményeket.

Próbáltak fényes nappal, forgalmas úton berántani autóba. Tapasztotta le a számat srác addig, amíg nem végzett rajtam.

És ginázták be a barátnőmet úgy, hogy egyetlen pillanatig sem tettük le az italunkat, végig a fröccsel a kezünkben táncoltunk gyanútlanul, naivan egy reggae koncerten. Hiába telt el az ominózus este óta már tizenhárom év, még mindig borsódzik a hátam az emléktől.

Pedig olyan jó estének indult…

A pasijaink a színpadon zenéltek, mi pedig csupa békés raszta arc között bólogattunk, énekeltünk, nevettünk. Két kör fröccsöt ittunk, semmi mást. A koncert után hátramentünk a backstage-be, ki-ki a maga fiújához, aztán fél órával később, amikor kint cigiztünk, kicsit távolabb megláttam a barátnőm. Furcsán, kacéran kacsintgatott rám, meg is kérdeztem a mellettem álló barátját, hogy na hány felest sikerült lehúzni azóta. Azt mondta, egy pálinkát ittak. Gondoltam, biztos valami jó erős, házi volt, hogy ennyire beütött. Nem aggódtam nagyon, kimondottan óvatosan bulizók voltunk akkorra már, túl voltunk a tombolós időszakunkon. De azért csak piszkálta a csőröm az a furcsa kacsintgatás, úgy döntöttem, megkeresem.

Helyette a pasiját találtam meg, aki közölte velem, hogy a barátnőm rosszul lett, annyira berúgott, úgyhogy hívott neki egy taxit és beültette, hogy menjen inkább haza. Kedvem lett volna azonnal beletérdelni az arcába, leordítani, hogy mégis hogy a kurvaéletbe rakhatta taxiba a láthatóan illuminált csaját teljesen egyedül, kiszolgáltatottan. Mondjuk, igazából ilyet egy vadidegen lánnyal se csinál épeszű és érző szívű ember. De nem volt idő arra, hogy nekiessek a srácnak, azonnal éreztem, hogy valami nagy baj van, és már hívtam is a barátnőm. Nem vette fel. Hiába hívtam sokáig.

Eltelt vagy másfél óra, mire elértem. Először csak nyögdécselt a telefonban, majd megszakadt. Hívtam újra, nagy nehezen kinyögte, hogy rosszul van, és nem tudja, hol van. Tél volt, mínuszok voltak.

Iszonyú körülményes volt kideríteni, merre volt, kérdezgetni kellett, mit lát, milyen táblákat, épületeket. Sok lámpa. Duna. Zebrák. Ezeket ismételgette legtöbbet. És hogy rosszul van. Egyszer, miközben beszéltünk, hallottam, hogy megszólítják, de akkor is megszakadt a vonal megint. Ezeket a pillanatokat őszintén szólva még felidézni is borzalmas. Rettegtem, hogy valaki kihasználja, bántani fogja ebben az állapotában.

Bő egy óra, rengeteg megszakadt, majd újrakezdett hívás, és ijesztően elnyögött, erőtlen mondatok kellettek ahhoz, hogy nagy nehezen kirajzolódjon a helyzet: a barátnőm rosszul lett a taxiban, a taxis elvette a nála lévő pénzt és kilökte a kocsiból, a budapesti Batthyány téren. 

Iszonyúan átfázott és volt egy rémes másnapja, meg egy őt örökké frusztráló képkiesése, de még így is viszonylag olcsón megúszta. 

Két forgatókönyvünk volt, vagy a pultban tették a szert az italába, vagy miközben táncoltunk és a színpadot figyeltük, egy pillanat alatt beleszórták. Az lehetett a terv, hogy koncert után majd követik haza és… hagyjuk is. Jobb bele se gondolni. De mivel a backstage-be mentünk, ezért oda nem tudták követni. Persze ezek csak spekulációk, ezt már senki sem fogja rekonstruálni nekünk. Hát így járt a barátnőm, úgy, hogy egy pillanatig nem mozdultunk egymás mellől, hogy figyeltünk az italunkra és a másikra, szem előtt tartva, hogy minden busz el akar ütni.

És akkor most képzeljünk el olyan fiatalokat az éjszakában, akik nem tudják, milyen félelmetesen könnyű ilyesmibe belekeveredni annak is, aki odafigyel, aki nem egy féktelen, vagy felelőtlen partiarc.

Sokan úgy képzelik el a veszélyes drogokkal találkozást, hogy az ember orra alá dugják, hogy jön egy gyanús arc kínálgatni, hogy van döntési helyzet. Pedig

tessék, láthatjátok ti is, sok esetben nincs semmiféle döntés. Sokszor tényleg elég rosszkor, rossz időben, rossz helyen lenni. Sokszor elég egyetlen pillanat a bajhoz.

Mindezt mégsem azért meséltem el, hogy jó példamesét szolgáltassak a partidrogokról és a bulizás veszélyeiről. Hanem azért, mert a mi esetünkben minden adott volt a biztonsághoz. A szórakozóhelyet jól ismertük, a közeg, amiben voltunk, baráti volt, odafigyelő és mi is felelősen viselkedtünk. Tehát ennyi erővel bárhol, bármikor veszélybe kerülhet az ember. Szeretünk felelősöket keresni és találni, mintha égető szükségünk volna rá, hogy valaki felé szegezhessük az ujjunk, de nem minden elkerülhető puszta elővigyázatossággal. 

Aztán snitt, eltelt tizenhárom év

Most meg fényes nappal itt rágom a körmöm és frissítgetem az óra lokációját, mert nem ért haza a megbeszélt időre. Csodálkozunk?!

Talán, ha valamit át tudunk a gyerekeknek adni, akkor az az, hogy figyeljenek egymásra, hogy megérezzék ennek a jelentőségét. Hogy ha együtt buliznak, vagy bármit csinálnak házon kívül, mindig

mindenkinek legyen legalább egy „beépített“ embere, aki figyel, aki kikíséri a mosdóba, vagy tartja az ajtót, akinek feltűnik, ha túl régóta nem tér vissza, ha furcsán viselkedik, aki addig nem nyugszik, míg meg nem találja, ha elkeveredett. Kell, hogy legyen egy olyan emberi bázis a szülőkön túl is, ami észleli, ha baj van, nemcsak az éjszakában, de a hétköznapokban is. És még ez sem garancia. Nincs garancia.

És nem is lehet ilyen felelősséget akasztani a környezet nyakába, hogy ha jobban odafigyelt volna, ha jobban ez, vagy jobban az... hogy akkor bármi máshogy történik. Nincs az a nyomkövetős óra, az a hosszú éveken át kitartó szülői hegyi beszéd és felvilágosítás, nincs semmi, ami garantálná, hogy a gyerek épségben haza fog érni. És ebbe valahogy bele kell nyugodnunk. Az ép elménk és nyugodtabb szívünk érdekében pedig apró léptekben dolgoznunk kell azon, hogy minél kipárnázottabb, biztonságosabb világba repülhessenek ki. 

Gyakran jön szóba, hogy a gyerekek onnantól kezdve, hogy megszületnek, angyalokkal a fejük fölött léteznek. Ezek az őrangyalok, akik megóvják őket, amikor kicsiként felmásznak oda, ahova nem szabad, amikor éppen hogy nem rántják magukra a forró fazekat, amikor a dombon teljes sebességgel lefele szaladva arcra esnek. De még az angyalok is pislognak néha, és akkor történnek a tragédiák. A legnagyobb odafigyelés és szeretet mellett is megtörténhet, anélkül, hogy lenne akár egyetlen felelős is. Nemcsak az éjszakában, de fényes nappal, iskolába menet, vagy onnan hazafelé is. Jó és rossz környéken is.

Mégsem zárhatjuk be a gyerekeket, sőt, egy ponton el kell engednünk a kezüket

Tudomásul kell vennünk, hogy egyik pillanatban még teljesen rajtunk állt, milyen ruhát visel a gyerek, mit (nem) eszik, mit nézhet, kivel barátkozhat, kihez mehet játszani, de a másik pillanatban már csak annyit kapunk, hogy átmentem egy baráthoz, csá. És ezt nemhogy le kell nyelni, de még örülni is kell neki, hiszen milyen jó, hogy vannak barátai, hogy biztonságban érzi magát a világban a jövés-menéshez.

Soha életemben nem aggódtam annyit, mint mióta gyerekem van. Mert olvasok híreket, és látom, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. Valakivel biztosan. És csak reménykedni lehet abban, hogy rossz dolgok velünk nem történhetnek meg, de amikor bárkivel igen, abba a szív beleszakad. 

Közben azt képzelem – mert csak így engedhet fel a jeges iszonyat a torkomban –, hogy talán a soha haza nem térő gyerekekből lesznek azok a bizonyos kicsikre figyelő, óvó őrangyalok. Talán nem csak vérző, tátongó űrként léteznek tovább a szeretteik szívében. 

Zajt hallok, fordul a zár. Már hallom is a gyerek rikoltozó hangját, magyarázza, hogy miért késett, és miért nem értem el. Mindegy is. Hazaért.  

Szabó Anna Eszter