R. B./WMN: Ősszel megjelent az első regényed, Rutin címmel. Érezhetően sok személyes élmény is megjelenik a történetben. Anyaként mi volt a legváratlanabb tapasztalásod, amit aztán a könyvbe is beépítettél?

M. A.: Sokszor domborítjuk ki az anyaság lelki részét, pedig ez egy fizikai munka is, amiben a gondozó lénye, fizikai és mentális szükségletei mind nagyon háttérbe szorulnak. A mi generációnkban az elméleti munkának, a gondolatok világának nagyobb az értéke, talán most kezdünk jobban visszatalálni a fizikai valóságunkhoz. Van egy mondat a könyvemben, ami pont erről szól: „lassan a fejemből a testembe költözöm”.

R. B./WMN: A testhez való viszony, a testi működés nagyon fontos aspektusa a könyvednek. A főszereplőd, Bori nagyon őszintén és szokatlanul naturalista módon beszél ezekről a témákról. Azzal kezdődik, hogy „sugárban hányok a vécébe”, és azzal fejeződik be, hogy a szoptatás abbahagyásával többé nem indul el a tejed, mondjuk, szex közben.

M. A.: Borinál azt éreztem, hogy erről a témáról így lehet jól beszélni. Ez az a pont, amihez mindig visszatérek a könyvben: a test és ahogy ő a testében érzi magát. Ennek a mindennapiságát akartam megmutatni, ami egyfelől megható és gyönyörű – mondjuk ahogy egy anyuka szoptatja a gyermekét –, de ennek a képnek is millió árnyalata van. Vannak napok, amikor ezt egy fantasztikus kapcsolódásként, ősi csodaként éli meg az ember, a másik pillanatban elege van az egészből, nem megy, fájdalmai vannak, mert például a gyereke épp megharapta a mellbimbóját, vagy kitépte a haját.

R. B./WMN: Szerinted mik a legfőbb elvárásaink a női testtel kapcsolatban?

M. A.: Ez engem is egyre jobban foglalkoztat, mióta megszületett a kislányom is.

Elképesztő, hogy a vékonyságot még mindig mennyire fetisizáljuk. Már a gimiben belénk ivódott, hogy mindenki, aki vékonyabb, az szebb és boldogabb is.

Nekem például egy fontos fejlődési folyamat volt, hogy amikor felöltözöm, az legyen az első számú szempont, hogy nekem mi kényelmes, vagy mi az időjárásnak megfelelő, és ne az, hogy másnak tetszem-e benne. Paradox módon ebben is segített az anyává válás azzal, ahogy a testünk drasztikusan megváltozik tőle.

R. B./WMN: Nagycsaládból származol, a szüleidnek összesen nyolc gyereke született. Öten vagytok édestestvérek, akik között te vagy az egyedüli lány. Rád hogyan hatott, hogy ennyi fiú közt nőttél fel?

M. A.: Sokáig jellemző volt rám, hogy fiúkkal is sokat haverkodtam, általában a bátyám társaságával jártunk el kocsmázni, vagy nagyon szerettem focizni. Kicsit dafke is jobb akartam lenni a fiúknál például fociban is. Gimiben be is raktam magam egy ilyen skatulyába: a kicsit alter, okos, nem túl jó csaj. A nőiségem megélésével később tudtam csak mit kezdeni, az anyaság pedig sokat segített abban, hogy a női közösségekhez is közelebb tudjak lépni.

R. B./WMN: Ugyanabba a gimnáziumba jártunk. Bár mi ott nem ismertük egymást, de még így is eljutott hozzám a híred, te voltál „Mécs Anna, a matekos lány”. Te érezted, hogy ez különleges státusznak számított?

M. A.: Egy-egy OKTV vagy matekverseny idején érzékeltem, hogy máshogy néztek rám a folyosón, mégsem éreztem azt, hogy én lennék a kocka matekos, sok minden érdekelt akkor is, jártam dráma-vagy szociálpszichológia faktra is. Felnőtt fejjel ez már teljesen abszurd, de akkor erősen jelen voltak a kategóriák, hogy ki mennyire jó csaj, vagy ki számít lúzernek. Nálunk ráadásul nagyon erős volt a versenyszellem. Ezután nagyon jót tett nekem az egyetem, ami egy teljesen új közeg volt, egy tiszta lap. A matekszakra mindenféle társadalmi osztályból érkeztek hallgatók, és talán meglepő lehet, hogy a csoporttársaim fele lány volt. Persze ez árnyalódott, amikor szakosodni kellett: