Both Gabi: Lehetünk „bátorak”! – A szolidaritásotok most mindennél fontosabb számunkra

–

Hogyan lettem WMN-es?

D. Tóth Krisztával már korábban is dolgoztam együtt, amikor 2010-ben elhívtam őt a Gyerekirodalmi Fesztiválra, amelynek az egyik főszervezője voltam. Arra kértem, hogy ő legyen az esemény házi… nem, nem asszonya, hanem házitündére. Teljesen ismeretlenül jelentkeztem be nála. Kendőzetlenül elmondtam neki, hogy lesz egy fontos rendezvény a Müpában, ami a gyerekek olvasóvá nevelését támogatja, de arra sajnos már nem maradt forrásunk a szűkös pályázati keretből, hogy az ő munkáját is megfizethessük. Ő pedig első szóra, gondolkodás nélkül rávágta.

„Nem baj. Vállalom ingyen is. Ez tényleg fontos.”

Végtelen profizmussal végigcsinálta a kétnapos rendezvényt, de nemcsak a házitündérünk volt, hanem rengeteg ötletet is adott ahhoz, hogy tényleg minden jól sikerüljön, pedig épp egy költözés kellős közepén volt. Akkor még a televíziónál dolgozott, és egy társadalmi célú reklámot is sikerült kieszközölnie, ami óriási nyilvánosságot adott az ügynek. Hát, igen, másfél évtizeddel ezelőtt még lehetett ilyeneket csinálni. Ma már nem mernék belevágni hasonló feladatba, többek között azért sem, mert jórészt megszűntek a pályázati lehetőségek, és azóta annyi, de annyi minden változott.

Csak egyvalami nem. A bizalmam sosem rendült meg Krisztában, és a hitem sem gyengült meg abban, hogy amit ő kitalál, az nem róla szól, hanem a közösségeinkről.

Amikor elindította a WMN oldalát 2015. március 8-án, óriási izgalommal olvastam a friss hangú, mindig felvillanyozó írásait, de azt is láttam, amit akkor még nem tudtam róla, hogy ő egy olyan újságíró, aki diszgráfiás. (Érdemes felidézni az erről szóló vallomását is!) Mivel volt már olvasószerkesztői gyakorlatom, ezért akkor is kiszúrtam bármilyen szövegben a hibákat, ha nem akartam. Eleinte csak gyorsan megírtam neki, hogy mit javítson, aztán, mivel épp megszűnt – a pályázati források elapadása miatt – az első magyar online gyerekirodalmi fórum, a Meseutca, aminek a főszerkesztője voltam, ezért más kereset után kellett néznem.

Pár héttel a WMN indulása után, vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem tőle, mi volna, ha ezentúl nemcsak önkéntesként, hanem munkatársként is javíthatnám a szövegeket. Nagyon örült neki, hisz gyakorlatilag mindent egyedül csinált.

Hárman kezdtük a WMN-t

Szentesi Éva, aki szintén a kezdőcsapathoz tartozott, akkor még lábadozott a rákból. Én semmit nem tudtam Éviről korábban, és amikor már olvasószerkesztőként levélben érdeklődtem nála egy leaadandó cikk iránt, azt írta: „Bocs a késői reagálásért, de még sokat alszom a betegségem miatt”. Én pedig tudatlanságomban azt kérdeztem tőle: „Megfáztál?”.

Mire jött a válasz: „Méhnyakrákom volt.” Múlt időben fogalmazott, pedig még iszonyú izgalmakat éltünk át addig, mire kiderült, hogy tényleg túléli.

Nagyon rezgett a léc. De Szentesi túlélte hál’ istennek, és azóta még egyszer megküzdött a betegséggel. Sokat-sokat tanultam tőle a hitről és az erőről. Kattintsatok erre a 2016-os írására, én ma is beleborzontam, amikor újraolvastam! Tőle kaptam a Gabianyu nevet, amit nagyon szeretek, Kriszta volt a „munkakutya”, Évit pedig elneveztem „munkacicának”. Rengeteget röhögtünk együtt.

És mindenki mástól is folyamatosan tanultam, akikkel együtt kezdtük a WMN-t csinálni. Gyurkó Szilvitől a feltétlen elhivatottságot és a megkérdőjelezhetetlen tudást, Kormos Anett-től az egyenességet, Prónay-Zakar Ginától pedig azt, hogy a sport és az intellektus nagyon is erős kapcsolatban lehetnek egymással. Rengeteg sztereotípiát leépített bennem a WMN.

Aztán persze – ahogy egyre erősebben megvetettük a lábunkat az online térben – érkeztek sorra a többiek is. Fiala Borcsa nekem írt először levelet egy közös ismerősünkön keresztül, pár hét múlva pedig már négyen dolgoztunk a lapon.

Csodás idők voltak, tele elszántsággal, kísérletezőkedvvel, szívvel és lélekkel

Ti pedig egyre többen bizalmat szavaztatok nekünk, és az év vége felé mi is elkezdtünk hinni magunkban, különösen, amikor Zákányi Gáspár is csatlakozott hozzánk, és a mi bölcsészlelkesültségünket megtámogatta egy üzleti tervvel. Lassan, kicsiben kezdtünk építkezni, és organikusan nőtt az olvasottságunk. Ez fontos visszajelzés volt számunkra, mert éreztettétek velünk, hogy nagy szükségetek van arra a szabad, független és bátor női hangra, amit az online térben akkoriban még alig-alig képviselt rajtunk kívül más.

A négyes kezdőcsapatból hárman még ma is a WMN-nél dolgozunk, de Szentesi örökös tiszteletbeli WMN-es volt és marad, ő is írt nektek pár hete, emlékeztek?

Kicsit sem akarok mellébeszélni, de jólesett felidézni a kezdeteket most, amikor már tudjuk, hogy a támogatásotok nélkül nagyon nehéz helyzetbe kerülhet a WMN.

Nyugdíjas állás?

Mivel az itt eltöltött tíz és fél év után még mindig innen szándékozom nyugdíjba menni (hat év múlva), ezért bennetek van minden bizodalmam. Több mint egy évtized alatt már annyi krízist megéltünk együtt, de mindig történt valami szinte csodaszámba menő esemény, ami miatt megtarthattuk a függetlenségünket. Most elértünk arra a pontra, hogy kizárólag akkor tudjuk megőrizni a szabadságunkat, ha mellénk álltok, és támogattok bennünket.

Szerencsére sok olyan is van köztetek, aki már WMN-Taggá vált, és ezzel biztosítja számunkra, hogy ne kelljen lehúznunk a rolót egy ilyen fontos pillanatban, amikor végre úgy tűnik, van remény arra, hogy másképp élhessünk, mint az elmúlt másfél évtizedben.

Hadd idézzek egy kommentet, amit egy olyan olvasónk írt, aki pontosan átérzi a helyzetünket:

„Én eddig azért éreztem magam rosszul, mert ingyen olvastam a WMN magas színvonalú, fantasztikus írásait. Örülök, hogy ha csak egy jelképes havi díjjal is, de támogathatok egy ennyire innovatív, egyedi, bátor és erős közösséget, akik olyan témákat szólaltatnak meg, amikkel nemcsak engem mint egyént, de a társadalmat is gazdagítani tudják.”

Hát, bevallom, könnybe lábadt a szemem, amikor ezt olvastam, de akkor is könnybe lábad, amikor ennek épp az ellenkezőjét írjátok. Sokan. Nagyon sokan. Nagyjából mindegyik ugyanarról szól: a nagyon szűk anyagai kereteitek nem engedik meg a támogatásunkat, és csalódottak vagytok, amiért nem tudjátok végigolvasni a titeket érdeklő cikkeinket tagsági nélkül. Abszolút megértem mindegyik szempontot. Három felnőtt, de még tanuló gyereket etetek itthon. Sokszor megtapasztaltam, milyen az, amikor a hónap vége felé már csak néhány ezer forintból gazdálkodhatunk. És tudom, hogy a világ pénzét el lehetne költeni értékes tartalmakra, csakhogy mindannyian a bőrünkön érezzük a recesszió kedvezőtlen hatásait.

Mi is megroggyantunk emiatt, de szeretnénk felállni innen, és most, hogy ilyen csodálatos csapat épült a WMN köré, bízunk abban, hogy együtt maradhatunk.

Maradjatok velünk!

Jöjjön egy másik kedvenc kommentem tőletek: „Az újságosnál is fizetünk a cikkekért. A te munkádért is fizetnek, bízom benne. A WMN sokak munkahelye. Inkább azzal van a gond manapság, hogy annyi minden elérhető ingyen, hogy mindenki azt hiszi, ez így jár. És ha valami ingyenes, de megpróbál reklámokból bevételt szerezni, azért is beszólnak. Ez nagyon szomorú.”

Arra is emlékszem, milyen sokan nehezményeztétek, amikor pár hónap után, először szerepeltek reklámok az oldalunkon, és Kriszta akkori írása is megmaradt bennem. Tulajdonképpen nem is értem, hogyan tudtunk addig létezni. De rendületlenül dolgoztunk tovább azon, hogy talpon maradhassunk. Sikerült. És most is ugyanezt tesszük. Rendületlenül dolgozunk tovább: bízunk benne, hogy velünk tartotok, és csatlakoztok a WMN-Tagsághoz.

Ha pedig tényleg nem tehetitek meg, hogy előfizessetek a tartalmainkra, kérem, akkor is maradjatok velünk!

A fizetős tartalmak szabadon olvasható részeiben is nagyon fontos információkat osztunk meg veletek,

jelenleg a cikkeinknek körülbelül az egyharmada kapcsolódik a Tagsághoz.

A tartalmaink nagy része továbbra is mindenkinek szabadon elérhető. Érdemes böngésznetek az oldalunkon, mert rengeteg friss és korábbi, díjmentesen olvasható anyagot találtok! De fontos, hogy tudjátok és megértsétek: a WMN-Tagság azért jött lére, hogy hosszú távon is fenntarthatóvá tehessük a WMN-t, és megőrizhessük a függetlenségünket.

Köszönjük, ha támogattok bennünket, és azt is köszönjük, ha velünk maradtok, hogy elég „bátorak” maradhassunk. Annyit biztosan ígérhetek, hogy ahogy eddig is, úgy mostantól még inkább beleállunk a fontos társadalmi üzenetek közvetítésébe.

Olvassátok el D. Tóth Kriszta WMN-Tagsági felhívását, Milanovich Domi üzenetét, de Fiala Borcsa, Kurucz Adrienn, Sándor Anna, Mózes Zsófi és Csepelyi Adrienn írását is szívből ajánlom nektek.

És ha sok-sok régi fotót szeretnétek látni, kattintsatok a tizedik születésnapunkra készült cikkemre!

Both Gabi