Szentesi Éva: Kisanya, győztünk!
Az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán álltam, vártam, hogy zöldre váltson a lámpa és elindulhassak a zebrán. Megnéztem a telefonom, Szentesi Éva nevét írta ki; nem fogadott hívás. Tudtam, hogy ma van a napja, azonnal visszahívtam. Miközben vártam, hogy fölvegye, arra gondoltam, hogy tényleg csak ennyi az egész? Egyetlen hívás dönti el azt, hogy folytatódik-e egy élet úgy, ahogy eddig megismerted, avagy véget ér? Kettőt csöngött, hármat, négyet. „Na, helló!" – szólt bele végre a telefonba Én D. Tóth Kriszta voltam, a többit majd elmondja ő, személyesen. Szentesi Éva írása.
–
„Azt mondta, háromkor hív. Nem, még mindig semmi. Anya, ne hívogass ötpercenként!” – raktam le a telefont, mert Kisanya akkor már negyedszerre csörgetett fel, hogy megvan-e az eredmény. Most várunk. Türelemmel. Semmi egyebet nem tehetünk, és különben is, az a legjobb, ha az ember végig nyugton van a rákja alatt. Ezt az orvosok mondták. Az orvosok pedig okosak, ők megtanultak mindent. Bár a másfél év alatt annyi minden történt, hogy én kezdek gyanakodni rájuk. Lehet, hogy mégsem rakták a fejükbe az összes tudományt? Azt mondják, nincs két egyforma tumor. Akkor honnan tudják, hogy nekem is beválik-e ugyanaz a kezelés, mint a szomszéd ágyon fekvő Julika néninek, aki ráadásul nem is tűnt annyira betegnek, mint én?
Julika néni 73 esztendős, és kemón feküdtünk együtt a hátsó, 301-es szobában. Az a legjobb kórterem, mindig azt kaptam a főnővértől, amikor kezelésre kellett mennem. Kétágyas és van hozzá külön fürdő. Ilyen nincs a többiben, valóságos VIP teremnek számít a büdös kis mosdórész miatt. Nem takarítottak szinte soha. Reggel bejöttek ugyan elmismásolni a takarítást, de annak a munkának nem volt semmi látszatja. Julika néni nem hányt a kemótól. Nem úgy, mint én. Miközben kopogtak a palackból az apró méregcseppek, elmesélte az egész életét. Ráértünk. Alig bírtam odafigyelni a szövegelésre, mert álmos voltam és émelyegtem. Úgy éreztem magam, mint egy lepermetezett krumplibogár, bár fogalmam sincs, azok hogy érzik magukat. Arra viszont emlékszem, mit mesélt az ura haláláról. Négy évvel ezelőtt hanyatt vágta magát otthon a fürdőszobában, és úgy beverte a fejét, hogy örökre elaludt. Ó – mondtam magamban – milyen szerencsés volt. 72 évesen én is kiegyeznék egy ilyen halállal. De Julika néni ezt egyáltalán nem így gondolta, mert – teljesen érthetően – rettenetesen kesergett az ura sanyarú sorsán, még négy év távlatából is. Az emberek nem tudnak örülni semminek. Még az ilyen kegyes halállal is elégedetlenkednek.
Amíg vártuk a doktorunk hívását, nem izgultam az eredmény miatt túlságosan. A csípőmből eltűnt a fájdalom, ami december óta mardosott. Éreztem, hogy nem maradt a testemben semmi gonosz. Kisanya ötödször is telefonált. „Nem, Anya, még mindig semmi. De lehet, hogy épp most hív, amikor te feltartod a vonalat, és akkor soha nem tudjuk meg, hogy van-e még tervük velem az égieknek.” Ezt komolyan vette és abbahagyta a felesleges cirkuszt.
Tíz perc múlva hívtam vissza. Bömböltem, mint egy kölyök: „Kisanya, győztünk!”
Szentesi Éva
