–

Néhány hónappal ezelőtt dr. Benkovics Júlia nőgyógyász azt javasolta, menjek el ételintolerancia-vizsgálatra. Mivel 27 éve minden egyes menstruációm kínszenvedés, olyan fájdalmakkal jár, hogy hol amiatt kerülget az ájulás, hol meg a rengeteg gyógyszer miatt, amit beszedtem, többször is orvost váltottam az évek során, és kivétel nélkül mindegyikük megnyugtatott a vizsgálatok után: semmiféle szervi problémám nincs.

Ez remek, mondtam, akkor mégis miért fáj ennyire? Erre rendszerint széttárt karok vagy megrándított vállak feleltek: hát, ez ilyen. Csak.  

Benkovics Júlia nem az orvosom. Vendégként ültünk egymás mellett a Ki vele! első évadának felvételén a menstruációról szóló adásban, és ő kamera előtt és azon kívül is erősködött: higgyem el, hogy jól érzem, az, amit átélek, nem jó, és meg kell keresnünk a megoldást. De először is: az okát. 

Az adás után sok nézői reakciót kaptunk, rengeteg komment érkezett az egyes részletekre – innen (is, meg a statisztikákból és baráti beszélgetésekből is) tudom, hogy esetem nem egyedi. A legyintés annál általánosabb. A doktornő felvetésére azonban elmentem egy vérvizsgálatra, ahol kiderült: tejfehérje-érzékeny vagyok, a belgyógyász és a dietetikus egybehangzóan indítványozta, hogy vegyem komolyan a dolgot, mondjak búcsút a tejnek és tejszármazékoknak. Egy évvel a Ki vele! forgatása után választ kaptam arra is, amiről azt sem tudtam, hogy kérdés: lehet-e köze a menstruációs görcsöknek az ételérzékenységnek. 

Képzeljük el, hogy az életem egy szöveges feladat. 

Adrienn 27 éven át minden hónapban menstruál. Az első két napon súlyos fájdalmaira napi 6-8 szem fájdalomcsillapítót és görcsoldót szed. Hány szem gyógyszert szedett be Adrienn eddigi élete során? 

Megfejtés: ha 8 szemmel számolunk (az első napon előfordul ennél több, a másodikon 1-2 darabbal kevesebb, és persze van, hogy a harmadik napon is szükséges szednie), akkor az 5184 szem gyógyszer. Ötezeregyszáznyolcvannégy. (Elsőre természetesen rossz számot írtam le. Ennek okára a cikk második felében derül fény.)  

Amit a szöveges feladat nem tartalmaz: vajon mit okoz a 27 évnyi fájdalom és a 5184 szem gyógyszer az emberi szervezetben? Mi történik a keringéssel, a bélflórával, a gyomornyálkahártyával? Milyen hatással van mindez az agyműködésre, a koncentrációra, ezáltal az iskolai teljesítményre és a jegyekre? A továbbtanulásra és a munkavállalásra, a munkahelyi megítélésre, baráti és párkapcsolatokra – és legfőképpen a lélekre? 

Ha a WMN nem tartja fontosnak ezt a témát, és nem keresi meg hozzá a legkiválóbb szakembert, aki kitartóan képviseli azt az ügyet, hogy a fájdalmas menstruáció nem normális, és ha szemmel nem látható semmilyen elváltozás, akkor muszáj sejtszinten keresni a választ, akkor fogamzóképes életem további részében is rémálom lett volna a menstruáció. Tavasz óta tudom, min kellett változtatnom a táplálkozásomban, azóta összesen nem vettem be 8 szem fájdalomcsillapítót. Vajon hányan lehetnek még, akiknél egy ilyen információ ugrásszerű életminőség-javulást eredményezhetne? 

Sokféle lapnál, online és print magazinnál, rádiónál és tévénél is dolgoztam az utóbbi két évtizedben. Nyertem díjakat, volt részem sikeres projektekben, értem el hatalmas olvasottságokat. 

Hogy mire vagyok a legbüszkébb? Arra, ami láthatatlan: hogy hányan vannak, akiknek az általam felkarolt ügyek miatt jobb lett az életük.  

Hogy több tucatnyi ember döbbent rá a cikkeim nyomán: nem hülye, ahogyan a környezete évtizedeken át állította róla, csak diszkalkuliás. Hogy szépítés nélkül beszélek a major depresszióból való gyógyulásomról, és így az érintetteknek és környezetüknek könnyebb, érthetőbb, elfogadhatóbb. Hogy sokan az írásaimon keresztül jöttek rá, micsoda undorító bugyra a pokolnak minden egyes szaporítótelep. Hogy vannak kutyák, akiknek az életét mentette meg, amikor írni kezdtem arról, a fogkő akár halálos is lehet. Hogy érdemi és értelmes viták folynak a cikkeim alatt a bántalmazó kapcsolatok természetéről, az egyenjogúságról, a művészet fontosságáról, vagy akár arról, hogy ne szégyelljük a tájszólásunkat. 

Még mindig általánosnak mondható az a szemlélet, hogy a női magazinok bizonyos szempontból csökkent értékű sajtóterméknek számítanak: hiszen elsősorban nem az „igazán fontos” dolgokkal foglalkoznak, mint, mondjuk, a kül- és belpolitika, gazdaság, stb. Amivel a „komoly, igazi” újságírók.

Hét éve, amikor a WMN-hez igazoltam, sokszor megkaptam kollégáktól, követőimtől: „de hát ez csak egy női magazin”. „És?” – kérdeztem vissza ilyenkor, mire általában hebegés-habogás volt a válasz. Aztán tettem a dolgom, ahogyan addig: publicisztikáimban, ismeretterjesztő cikkeimben a feminizmustól a pszichológiáig, az állatvédelemtől a popkultúráig sok minden előkerült. 

Vallom: az újságírás szolgálat. Sajnos olyan szolgálat, amelyben mindent viszonylagosnak igyekeznek feltüntetni. Például, hogy az ügyeim nem eléggé ügyek. Hogy írhatnék olyasmikről, mint „a nagyok”. Meglehet. Én viszont – diszkalkuliás lévén – pontosan tudom:

a számok nem hazudnak, legfeljebb nem érted őket. Nem érted, hogy egyetlen nő, akinek soha többé nem kell zokognia a fájdalomtól, többet ér, mint bármelyik címlapsztori. Hogy egyetlen el nem követett öngyilkosság, egyetlen megmentett kutya maga a végtelen.  

Úgyhogy én elnézően mosolygok csak, amikor valaki azzal jön, „de hát ez csak egy női magazin, miért kellene támogatnom”? Szomorkás mosoly ez persze, mert az illető nem látja a dolgok valós értékét. Hogy mit tesz egy információ, amely megváltoztatja emberek életét. Mennyit ér egy, a megélést validáló jó szó, amit a bántalmazott, ha máshol nem is, de nálunk megkaphat, és amire építkezhet majd, hogy kitörjön a bántalmazó viszonyból. Hogy mekkora különbség, ha célirányosan lehet menni orvoshoz, ha van, akivel össze lehet kapaszkodni a kommentmezőben egy veszteség után – vagy épp vitázni, ember módjára, nem úgy, mint „odakint”. Hogy micsoda ritka kincs, ha tudunk együtt, egymástól tanulni, együtt jobbak, tájékozottabbak, érzékenyebbek lenni. Törekedni a fejlődésre, és szövetségeseket találni ehhez. 

És mondok még valamit: a könnyedség, a nevetés, a szórakozás is ügy. Abban a közéletnek nevezett káoszban, amelyben vergődünk nap mint nap, a túlélés záloga. Lenézhető persze, de attól még égető szükségünk van rá, különben megháborodunk.

Gondoskodás. Talán ez lehetne a gyűjtőfogalom, amely magába foglalja mindazt, amit felsoroltam. Társadalmi, mentális, egészségügyi, lelki, kulturális rétegei is vannak, de a lényeg ugyanaz: tudd, hogy nem vagy egyedül. Sem az örömöddel, sem a fájdalmaddal, sem a veszteségeddel, sem azzal a vágyaddal, hogy néha egyszerűen csak kiszakadj abból, amiben élünk.

Mi itt vagyunk neked. Gondoskodunk rólad – ha engeded. Ha segítesz nekünk ebben.

Az újságírás szolgálat – de nem volna szabad engednünk, hogy a közélet láthatatlan munkája legyen. 

Ezért is indítottuk el idén ősszel, a magazin életének tizenegyedik évében új, közösségi támogatási programunkat. Látogass el a WMN-Tagság oldalára, és ha teheted, támogasd a szabad, független alkotóműhelyünk működését!

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép forrása: Csiszér Goti/ WMN