A visszajelzés elengedhetetlen a fejlődésünkhöz – ám nem mindegy, milyen formában érkezik

–

Szeretjük, ha figyelnek ránk

Néhány évvel ezelőtt egy étteremben ültem a barátaimmal, amikor a szemközti asztaltól odalépett hozzánk egy vadidegen lány. Megkopogtatta a vállam, és annyit mondott: nagyon szépek a fogaim, és egyedivé teszik a mosolyom – majd, mint aki jól végezte a dolgát, távozott. Órákra, napokra a szavai hatása alá kerültem. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaki épp abban a diasztémában lát szépséget, amit én éveken át takargatni próbáltam, mégis ez történt. És ami neki csak egy, kicsit spiccesen odavetett mondat volt, az számomra egy évtizedet áthidaló szorongást oldott fel.

Amikor elmeséltem ezt a barátaimnak, kiderült: nem vagyok egyedül. Mindannyian őrzünk egy-egy mondatot valakitől, ami akkor talált el, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá: az egyik barátnőmet, aki ügyetlennek érezte magát a táncparketten, a mozgása miatt dicsérték meg. Egy felszolgáló ismerősöm egy kocsmai verekedést akadályozott meg, és a főnöke vállon veregette: „lenyűgöző, ahogy kezelted”. Egy magát türelmetlennek gondoló anyuka pedig az óvodában kapta meg, hogy példaértékűen neveli a gyerekét. Mind napokig vitték magukkal azt az egyetlen mondatot.

Ebből is látszik: az ember egyik legmélyebb vágya az, hogy elismerjék őt

– mutatott rá William James amerikai pszichológus közel 200 évvel ezelőtt – és sokszor alulértékeljük a dicséretek, pozitív visszajelzések fontosságát, pedig akár komplett életeket is megváltoztathatnak. Amellett ugyanis, hogy erősítik a bizalmat és a kapcsolatot, a dicsért fél értékesség- és kompetenciaérzetét is növelik – pláne, ha valaki a befektetett energiánkat, az erőfeszítésünket veszi észre. William James úgy tartotta:

ha igazán boldoggá akarjuk tenni egymást, méltassuk a másik fél erőfeszítéseit, haladási útját.

Ezzel ugyanis garantáltan mosolyt csalunk majd az arcára.

Hétköznapi gesztusok: miért működik a kedvesség?

Persze nem William James volt az egyetlen, akit mélyen foglalkoztatott a visszajelzések tudománya. A későbbiekben számtalan szakember végzett kutatásokat az értékeléselmélet, a teljesítménymenedzsment és a feedback intervention (visszajelzési intervenció) terén, és egyre többet tudunk arról, mivel motiválhatjuk egymást – akár szervezeti szinten, akár a társas kapcsolatainkban. Kumar, Epley, valamint Lara Aknin és Elizabeth Dunn boldogságkutatók (elképesztő, de van ilyen szakterület!) például arra mutattak rá, hogy

ha egy gesztus vagy ajándék kifejezetten személyes, és váratlanul érkezik, az nagyobb örömöt okoz a megajándékozottnak, mint egy nagy értékű tárgy.

Erre rezonál Peggy Liu és Nicholas Epley pár évvel ezelőtti felmérése is, ami szerint egy kedves „csak eszembe jutottál” üzenet sokkal nagyobb hálaérzetet okoz, mint az üzenetküldők feltételezték volna. Az Epley-féle „hálalevél” pedig állítólag felér egy mikroterápiával: nemcsak a felek közti köteléket erősíti, de az ajándékozott fél erősségeit, szerethetőségét, jóságát is visszatükrözi. És mindez nemcsak a mentális jóllétünk szempontjából érdekes, de az egészségfenntartásunkhoz és az empátiánk fejlesztéséhez is hozzájárul.

Amellett ugyanis, hogy pozitív visszajelzés hatására a szervezet dopamint és oxitocint termel, és megnyugtatja az agy „riasztóközpontját”, az amygdalát, a tükörneuronokat is aktiválja. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy

a kedvesség tényleg ragályos – idegrendszeri szinten is: amikor a tükörneuronok mozgásba lépnek, az agy „visszaforgatja” azt, amit kapott, és involuntáris (tehát akaratlan) empátiát gyakorol.

Így jelenik meg bennünk az igény, hogy viszonozzuk a kapott gesztusokat, és mi is bókoljunk, dicsérjünk.

Az élet azonban nem csak pozitív visszajelzésekből áll

Bár ideális világ lenne az, ahol naponta többször körbedicsérjük egymást, ez sajnos nem életszerű. A konfrontatív, másik hiányosságaira rámutató párbeszédek mindegyik fél számára kényelmetlenséget okoznak, kimondásuk mégis elkerülhetetlen – máskülönben aligha fejlődhetnénk és csiszolódhatnánk egymáshoz társas kapcsolatainkban vagy épp a munkahelyünkön. A jó hír azonban az, hogy ezt is lehet jól csinálni – csak épp az arányokat kell hozzá megtalálni, és ennek magyarázata szintén az agyműködésünkben rejlik.

MRI-vizsgálattal kimutatták ugyanis, hogy míg a pozitív visszajelzések a ventrális striatumot, azaz a jutalmazórendszer központi részét és az előagyat stimulálják, addig a negatív visszajelzések az úgynevezett anterior cinguláris kéregre lesznek hatással, ami pedig a hibafelismerésért, konfliktuskezelésért, valamint a veszélyforrások regisztrálásáért felel. Azonban,

ha a kritika nem bántóan, hanem konstruktívan érkezik, mindkét rész aktiválódik: bár megjelenhet a diszkomfort érzete, nem „bénulunk le”, hanem motiváltabbá válunk és bizalmat építünk a másik fél irányába.

Pláne, ha a kritikát adó fél ismeri az asszertív kommunikáció és az empatikus konfrontáció tudományát, és tudja: a konstruktív kritika mellé pozitív visszajelzés is szükséges. Minimum öt!

Legalább ötször dicsérj

Az ötös számot olvasva most biztosan sokan felhorkannak, mondván: nehogy már ennyi léleksimogatásra legyen szükség, ha egyszer egy hiányosságra akarunk rámutatni. Pedig bizony ez a helyzet, az agyunk ugyanis negatív irányba „torzít”. Mint Rozin és Royzman pszichológusok rámutattak:

a negatív visszajelzéseket sokkal hangosabban halljuk meg, és hosszabb ideig őrizgetjük, mint a pozitívakat – hisz valaha a túlélésünk zálogát jelentették –, éppen ezért komoly balanszírozásra van szükség a beépítésükhöz.

Hogy hogyan is kell megtalálni az egyensúlyt, azt több pszichológus is vizsgálta már. John Gottman párkapcsolat-kutató például úgy véli, hogy „nem a konfliktus öli meg a párkapcsolatokat, hanem a pozitívum hiánya”, és ahhoz, hogy a kettő balanszba kerüljön egymással, minden negatív interakcióra legalább egy pozitívnak kell jutnia. Marcial Losada pszichológus a cégkultúrán belül, a munkahelyi teljesítmények és csapatdinamika oldaláról vizsgálta meg a kérdést, és hasonló eredményre jutott:

legalább 5, de inkább 6 pozitív visszajelzés kell minden megfogalmazott kritika mellé.

Pedagógia és gyermekfejlődés terén ez a szám még magasabb, a fejlődő idegrendszer ugyanis érzékenyebb a kritikára, mint egy felnőtté. A vizsgálatok alapján a negatív visszajelzés a legtöbb kamaszra nem motiválóan hat, hanem épp ellenkezőleg: beépül az énképükbe, csorbítja az önértékelésüket, és ezáltal a tettvágyukat is – ezt ellensúlyozandó legalább 6, de inkább 7 megerősítő gondolatot javasolnak a gyermekpszichológusok a hibák kiemelése mellé.

Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy érdemes különbséget tenni dicséret és pozitív visszajelzés között: utóbbi kategóriába leginkább az elismerés, a figyelem, a bevonás, a kérdezés tartozik, amik mind-mind erősítik az egyén érzelmi és identitásbeli biztonságérzetét.

Hiszen a visszajelzéseinkben nem csupán szavakat adunk át egymásnak, hanem tükröt tartunk: megmutatjuk, mit látunk a másikban, mit értékelünk, és hol hiszünk a változás lehetőségében.

A dicséret, a kedvesség és a konstruktív kritika mind ugyanarra az emberi vágyra válaszol – hogy kapcsolatban legyünk egymással. Ha megtanuljuk kimondani azt, ami jó, és kimondani azt is, ami nehéz, de a másik növekedését szolgálja, akkor nem csupán jobb társakká, kollégákká vagy barátokká válunk, hanem biztonságosabb hellyé tesszük a világot egymás számára. Mert a valódi fejlődés nem a hibák kerülésében, hanem a támogatásban észrevehető – abban, ahogyan egymáshoz fordulunk.

Takács Dalma