Hogyan lesz a perfekcionizmusból szupererő? – a Perfekcionisták kézikönyve című kötetet ajánljuk

–

A pszichológus szerző – akinek egyébként klinikai és magánpraxisbeli tapasztalatai is vannak perfekcionista pácienseket illetően – a címben használt kézikönyv kifejezés ellenére nem tíz jó tippet ad ahhoz, hogy az ember feladja a tökéletesség folyamatos kergetését. Sokkal inkább ahhoz kínál útmutatást, hogyan ne tekintsük szitokszónak a perfekcionizmust, hogyan aknázzuk ki az előnyeit, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy létezik adaptív (előnyünkre váló) és maladaptív (nyomasztó, teherszerű) formája egyaránt. 

A kötet egy személyes vallomással indít arról, hogyan jön rá egy szakember – aki évek óta perfekcionistáknak segít –, hogy ő maga is érintett a témában. Talán éppen ezért a könyvnek mind a 366 oldala leginkább empatikus és megértő. Az ereje pedig, ha engem kérdeztek, éppen ebben rejlik. Miközben nemcsak buksit simogat, hanem rengeteg szakmai információt, kutatáson alapuló tényt és emberi történetet is megoszt. Az olvasói szembesülésre, vagy felismerésre pedig ezzel és a humoros, laza hangvétellel motiváló közeget teremt azok számára is, akik még harcot vívnak a perfekcionizmusukkal, és ellenségként tekintenek rá.

Pedig éppen ez az, amit először el kell felejteni…

Miért akarunk valamit eltörölni, ami a részünk, ahelyett hogy a lehető legviselhetőbbé és szerethetőbbé szelídítenénk? – teszi fel a kérdést a szerző.

Mennyi, mennyi tulajdonságunk van, amelyet csiszolunk, alakítunk, de nem akarunk megszüntetni, hiszen ettől vagyunk mi magunk. Miért ne lehetne a perfekcionizmusunk ennek az összképnek a része? 

A perfekcionizmus kialakulását sokféle környezeti tényező befolyásolhatja, és bárkit érinthet. A hideg, bántalmazó, de a legszeretőbb családból is léphet ki perfekcionista ember, a tudatosítás mindig segít felmérni azt, hol okoz valódi károkat ez a jellemző.

Nem tagadom, a cím kapcsán érintve éreztem magam – nyilván ezért vettem le a polcról a könyvet –, és az első részekben megismert embertípusok között sikerült is magamra ismerni. Még ha úgy érzem is, már abszolút mérsékelt és kordában tartott perfekcionizmussal élek, számomra több aha-élményt tudott hozni az öt típus leírása. Bár ugyanaz az alapkésztetés mozgatja őket, a klasszikus, a párizsi, a halogató, a zűrös vagy az intenzív perfekcionistát teljesen más pontjain gátolhatja az életében ez a jellemzője, illetve másféle készségeket is adhat számára.

Nagyon jólesett kézzelfogható választ kapni egy-egy miértre a saját motivációmban, és ezt úgy írom, hogy abszolút nagy mellénnyel nyitottam ki a kötetet: meg fogok lepődni, ha a felismerések szintjén tud újat mutatni a témában, gondoltam. Mégis tudott. Egész másként gondolok a perfekcionizmusomra, amióta tisztában vagyok vele, hogy előtte a párizsi jelző áll. Elképzelem, ahogy franciásan fölveszi a kalapját, és elegánsan végiglépdel az előkelő sugárúton. Ugye, már nem is tűnik annyira ijesztőnek?

A tökéletesség és a győzelem paradoxona

„A tökéletesség paradoxon: soha nem lehetünk tökéletesek, miközben máris tökéletesek vagyunk. A perfekcionista adaptív lelkiállapotban mindkét kijelentést el tudja fogadni, maladaptív gondolkodásmóddal egyikben sem hisz” – fogalmaz a szerző.

A két attitűdben való legnagyobb különbséget ő egyébként abban látja, hogy az adaptív perfekcionisták képesek megérteni: az ábrándoknak elsősorban az inspiráció a feladatuk, nem feltétlenül kell elérni őket, főleg, ha igazán irreálisak.

A két típus erősen összefügg a sikerorientált és kudarckerülő személyiségjegyekkel: azaz, ha az optimizmus és jutalom vágya fűt a győzelemért, az egész más életminőséget, gondolkodást idéz elő, mintha a vereség elkerülése a fő cél. Bármilyen furcsa, a hasonló ösztönös reakciók tudatosan formálhatók.

Ahogy Katherine Morgan Schafler hangsúlyozza: azt a hozzáállást kell megtalálni, amikor a folyamatban éled át az örömet, nem pedig a végeredményben. Ennek ugyanis természetes mellékhatása lesz a bátorság, hiszen, ha a kudarc egy állomást jelent, nem vereséget, akkor nincs mitől félni. Még egy perfekcionistának sem.

A pszichológus szerző számos példát mutat a saját praxisából: sokféle emberi történetet megismerünk, ami segít megérteni az árnyalatnyi különbségeket a különböző típusú perfekcionista emberek között. A nő, aki sírva jön az értekezletről, ahol az ő projektje lett a legjobb és mindenki azt szavazta meg befutónak, de képtelen megemészteni, hogy a főnöke csúnyán nézett rá.

A fiatal lány, aki tudja, hogy utál New Yorkban élni, sőt abban is biztos: Los Angelesben boldog lenne. Mégis évekig gyűjti az erőt, hogy továbblépjen, mert „senki nem teheti azt, amihez épp kedve támad”.

Nemcsak megdöbbentő, de megható is, ahogy egy banális apróságban talál kapaszkodót: amikor megtudja, hogy Los Angelesben maga választhatja ki a postaládáját, több hónapos kutatásba kezd a tökéletes levelesládáért. Ha pedig már megtalálta, muszáj meglelni hozzá az otthont. Két évbe (!) telik, de megtörténik a költözés. A terapeuta pedig arra is figyelmeztet: ez a két év nem elvesztegetett idő. Hanem a hosszú csatával megvívott győzelem maga.

A „majd akkor jobb lesz” illúziója

A könyv nem csak a perfekcionistáknak hasznos: egyrészt, mert a tökéletesség hajkurászásának évszázadában talán szinte alig akad, aki nem érintett legalább halványan vagy egy életszakasz erejéig a hasonló küzdelmekben. Másrészt a perfekcionizmus témájába ágyazva számos más momentumát érinti a hétköznapi életnek. Idetartozik a kiegyensúlyozottság és az önjutalmazás témaköre.

„A praxisomban a nők állandóan úgy számolnak be arról, hogy nem sikerült elérniük az egyensúlyt, mintha rajtuk kívül mindenki más rájött volna a titokra. Nekik adott válaszom nem úgy szól, hogy ne izguljon, mindannyian nehezen találjuk meg, mint inkább: ne izguljon, egyensúly nem létezik”

– írja a szerző, ezzel nemcsak a perfekcionizmus, de talán a modern társadalom egyik csapdájára is felhíva a figyelmet. Az illúzióra: hogyha még egy egészen kicsi időt töltünk ezzel meg azzal, meg még csak ezt megcsináljuk így vagy úgy, akkor onnantól fogva majd minden tökéletes lesz. Ekkor az élet viszont nem más, mint az állandó várakozás a jövőre. Mi viszont a jelenben élünk. 

A másik nagyon fontos tényező az önjutalmazás, ami helyett a perfekcionisták különösen (de továbbra is azt gondolom, mára szinte mindenki) inkább az önbüntetést alkalmazza napi rendszerességgel. A pszichológus egy szélsőséges példán, egy gyógyulófélben lévő alkoholbeteg nő esetén keresztül mutatja be, hogyan válik természetessé az „én ezt nem érdemlem meg” attitűd, amely aztán a folyamatos zuhanásba vezet. Tudom, mit szeretnék, de nem adom meg magamnak, úgyis elbukom, elrontom, nem vagyok rá méltó.

Bármilyen meglepő, bizonyos típusú perfekcionisták éppen a hasonló gondolatok miatt nem lépnek tovább az életben, inkább megelégszenek azzal a helyzettel, amelyben a tökéletest tudják nyújtani: még ha az valójában saját maguknak sem elég.

Amikor biztosan csal a látszat

Önjutalmazás, önszeretet, önbizalom – annyiszor hallottuk már ezeket a szavakat, talán unjuk is, de sajnos nem azért, mert unásig gyakorolnánk a mindennapokban. A kötet talán valamivel újszerűbb nézőpontból tud rávilágítani, mit jelentenek ezek a kifejezések hétköznapi szinten, és miért van égető szükség rájuk a boldoguláshoz. Sokszor teljesen mást hiszünk róluk, mint amit valójában takarnak.

Mégis mit jelent önmagunkban bízni? Például postaládát keresni, amikor még nincs meg a lakás. Lehet a legnagyobb erőnk, amit éppen gyengeségnek látunk?

Miközben a könyvből sokat tanulunk a perfekcionizmusról, az ember működéséről, az ösztönök erejéről, a hangvétel végig humoros, emberi. Az empatikus „terapeutánk” a betűk között nem fél határozottan kérdezni, de végig tudja: egy kézikönyvvel általános igazságot nem adhat, csak a saját használati utasításunkhoz segíthet hozzá vele. És hogy ki mit visz el belőle? „Lesznek pillanatok, amikor ebből a könyvből semmire sem emlékszünk – ez rendben is van. Nekem is lesznek ilyen pillanataim, pedig az egész marhaságot én írtam. De ne az elfelejtett részekből építsük fel a saját történetünket, csak abból, amire emlékezünk” – fogalmazza meg frappánsan a szerző.

A kötet a Libri Kiadónál jelent meg, 2023-ban. 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Széles-Horváth Anna