Perfekcionistának lenni azt jelenti, hogy a legnagyobb kritikusod a fejedben van… mindig

–

Perfekcionistának lenni = mindenki más tetteiért is felelősséget vállalni

A szakemberek azt mondják, a perfekcionizmus egy olyan tulajdonság, ami az életet végtelen beszámolóvá teszi a teljesítményről vagy akár külsőségekről; de létezik egészséges ambíciót adó változata is. Azért szerintem, ami kívülről ambíciónak látszik, az belülről gyakran jár páni félelemmel a sikertelenségtől, a haszontalanságtól, az el nem ismertségtől. És ezt most úgy mondom, mint aki egészen közelről ismeri ezt a félelemet, dacára többször több évnyi terápiának, és az alapvetően pozitív attitűdnek.

Szoktam arra gondolni, hogy rengeteg nehéz helyzet van, ami után szinte könnyen meg tudom találni a középpontomat, elég jó az úgynevezett rezilienciám, de a sikertelenséggel nem hiszem, hogy meg tudnék birkózni. Ezért óriási erőfeszítéseket teszek, hogy sose kelljen. És ez azokra a helyzetekre is igaz, amikor nem egyedül viszem a felelősséget… inkább bárki helyett megcsinálok bármit, csak nehogy ne sikerüljön valami. A másik szép szó rá az „overachiever”, vagyis túlteljesítő. Persze, 

a szakértők azt is mondják, hogy a túlzott perfekcionizmus hosszú távon boldogtalansághoz vezet. Engem is foglalkoztat a kérdés, vajon lehet-e egy életen át túlteljesíteni?

„A szélsőséges perfekcionizmust az teszi annyira mérgezővé, hogy az érintettek sikerre vágynak, de leginkább a kudarc elkerülésére koncentrálnak. Nem hisznek a feltétel nélküli szeretetben, mások szeretetét és jóváhagyását várják el a hibátlan teljesítménytől” – írja Leon Garber.

De mi okozza a perfekcionizmust?

A perfekcionizmusnak több oka lehet – gyerekkori trauma, szigorú elvárások –, de valószínűleg van társadalmi összetevője is, mert az elmúlt 30 évben megnőtt a perfekcionista hajlam, nemtől és kultúrától függetlenül. Ebben szerepet játszik a növekvő szakmai verseny és a közösségi média mindent átható jelenléte, ami állandó összehasonlításra ad lehetőséget. 

„A traumák és a gyerekkori élmények, beleértve a korai iskolai éveket is, sokféleképpen alakítanak bennünket: formálják az identitásunkat, az önfelfogásunkat, a megküzdési stratégiáinkat és azt a képességünket, hogy bízzunk másokban. Amikor gyerekként sérülünk, felnőttként nehéz leküzdeni ezt a fájdalmat, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem mi vagyunk a hibásak. A perfekcionisták azonban hajlamosak felelősséget vállalni olyan dolgokért is, ami nem az ő hibájuk. De közben 

a negatív érzések sok perfekcionistát megrémítenek, ezért a saját nehézségeiket sem akarják közel engedni magukhoz, inkább azon dolgoznak, hogy elfedjék őket. 

Ennek az egyik, gyakran alkalmazott módja a bizonyítás. Azért küzdenek, hogy megteremtsék a saját magukról szóló alapvető érzésüket, hogy ők jók, hasznosak, szerethetők. De 

minden perfekcionista egy belső kritikussal él, aki viszont minden teljesítményt diszkvalifikál.”

 – írja Leon Garber.

Nagyon fontos, hogy amikor gyerekkori traumákról beszélünk, akkor nem kell feltétlenül bántalmazásra vagy valamilyen szélsőséges dologra kell gondolni. Tőlem nagyon sokat várt el az anyukám, és ezt sajnos kifejezetten aktívan kommunikálta is… de még ennél is rosszabb volt, hogy saját magával szemben is teljesíthetetlen elvárásokat támasztott, és miután nem tudta teljesíteni őket, nagyon tudta utálni magát – én pedig ezt néztem végig.

Jellemző történet, hogy amikor nyolcosztályos gimiben kitűnő lettem (valamikor 12-13 éves koromban), másik 20 osztálytársammal együtt („válogatott társaság”), anyukám azt mondta, hogy „számára elértéktelenedett a kitűnő, ha ennyien képesek rá”. Értitek, azt várta volna, hogy ne csak simán a legjobbak között legyek, hanem emelkedjek ki… de hát a kitűnőnél nem igazán lehet kitűnőbbnek lenni. És ugyan én már, tanulva abból, hogy erre 38 évesen is emlékszem, ilyen terheket nem teszek a gyerekeimre, még magamban sem, de 

magammal szemben máig az az elvásárom, hogy „a kitűnőknél is kitűnőbb” legyek, nagyjából az élet minden területén. Elég fárasztó dolog.

A perfekcionizmus egyébként sokszor az emberi kapcsolatokban jobban feltűnik, mint a szakmai teljesítményben, ott könnyebb fenntartani azt a „tökéletességi látszatot” (ráadásul a legtöbb munkahelyen jutalmazzák is a perfekcionizmusból eredő teljesítménykényszert), amitől egy perfekcionista szerethetőnek érzi magát. A magánéletben viszont éppen az lenne a lényeg, hogy a tökéletlenségeivel együtt fogadja el a másik, legyen az partner, barát vagy családtag. Csakhogy egy szélsőségesen perfekcionista előttük sem vállalja fel a tökéletlenségeit.

A legtöbb perfekcionista people pleaser (erre már tényleg nincs jó magyar szó)

Sok perfekcionistát foglalkoztat a jóság és a jó viselkedés, hiszen az az alapvető elgondolásuk, hogy a jó viselkedésért jutalom jár, a rosszért pedig büntetés. 

Belső kritikusuk, aki elsősorban őket hibáztatja mindenért, azt sugallja, kizárólag rajtuk múlik, hogy mások hogyan bánnak velük – a cél tehát az, hogy elérjék a jó bánásmódot, szinte bármi áron. 

Így lesz belőlük úgynevezett people pleaser, vagyis olyan ember, aki a saját igényeit is félretéve kiszolgál mindenkit a környezetében. „Az elutasítástól tartva gyakran nem szabnak határokat, és egyáltalán nem fejezik ki az igényeiket. És közben úgy gondolják, hogy ha a másik embert minden tekintetben boldoggá tudják tenni, akkor szeretni és tisztelni fogja őket, ami a céljuk. Csakhogy a tiszteletet nem feltétlenül szerethető viselkedéssel lehet kivívni, viszont ők ezt nem mindig látják” – mondja Leon Garber.

Természetesen a legtöbb perfekcionista nem minden helyzetben hozza az összes perfekcionista jellemzőt, ezek keverednek más működésmódokkal. 

„Légy hasznos” – mondta mindig Arnold Schwarzeneggernek az apja

És ezt akár a „hogyan nevelj perfekcionistát?” kézikönyvbe is bele lehetne írni. Ugyanis, bár nem rossz hasznosnak lenni, nem kell mindig így viselkedni. Ezt most magamnak is mondom, mert ez pontosan az a része a perfekcionizmusnak, amivel napi szinten küzdök. Szerintem sokan vagytok, akik magatokra ismertek ebben. 

Tudjátok, van az az embertípus, aki képtelen egy percre is letenni a seggét, állandóan felpattan, csinál valamit, megigazít valamit legalább, vagy ha nyugvó helyzetben marad, akkor olvas vagy tanul, csak nehogy kínos haszontalanságon kapják.

„Ami hasznos, az nem mindig kifizetődő. A perfekcionista számára viszont az élet lineáris, előre látható eredményekkel. »Ha ezt teszem, az fog történni.« Tehát a hasznosság nagyfokú megnyugtató kiszámíthatóságot jelent, legalábbis elméletben. De a helyes cselekedet nem feltétlenül jár azzal a következménnyel, hogy jó dolgok történnek velünk.” 

Csakhogy perfekcionistaként azt tudom erre mondani, hogy ha valami végül nem jól sül el, nagyon könnyű megtalálni azt a pontot, ahol hibáztunk, és akkor máris ott van a következő cél: legközelebb kiküszöbölni. Mert – mondja a szakember – ez a perfekcionizmus legnagyobb csapdája: 

egy perfekcionista sosem éri el az általa saját magától elvárt szintet, de mindig hiszi, hogy képes rá, vagyis újra és újra megpróbálja. 

Jól hangzik…

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Nuthawut Somsuk

Tóth Flóra