Ki kellett tűnnöm

A folyamatos elfoglaltság, az állandó rohanás, a sakkozás az idővel mindig is normálisnak tűnt számomra, csak úgy, mint a nagyra törő ambíciók. Mindig magasabbra és magasabbra akartam törni. Én voltam saját magam legnagyobb kritikusa, és úgy gondoltam, ezzel teszem a legjobbat magammal. Ötvenöt évesen kellett, hogy rájöjjek: irreális mércét alkalmazok, melyet szép lassan továbbadtam a saját gyerekeimnek.

Minderről a leghalványabb tudomásom sem volt egészen addig, amíg a lányom elém nem állt mindazzal a fájdalommal, amit okoztam neki.

Nagyon sokat gondolkoztam azon, honnan jött ez az őrült maximalizmusom, és egyáltalán mi célt szolgált. Ha visszaemlékezem a gyerekkoromra, nem bántottak, ha nem teljesítettem jól, nem az volt az alapvetés, hogy mindent tökéletesen kell csinálnom.

Viszont sokszor láthatatlannak éreztem magam. Egy bátyám és egy öcsém van, mellettük nehéz volt kitűnni középső gyerekként. A bátyám az elsőszülött, mindenki a csodájára járt, az öcsém pedig nehezen jött össze – neki azért örültek nagyon.

Egy-két kedves nagybácsi és nagynéni sosem mulasztotta el megjegyezni, ha valami nem sikerült, vagy ha valamit nem tudtam, hogy „nincs ezzel gond. Legalábbis lányként. De a testvéreidtől nagy dolgokat várunk!”

Na, majd adok én nektek nagy dolgokat!

Sok mindennel próbáltam felhívni magamra a figyelmet, ez leginkább a kitartásomban, akaraterőmben, ambíciómban jelentkezett.

A teljesítmény révén találtam meg azt a figyelmet és elismerést, amit a mindennapokban nem kaptam meg.

Sosem voltam nagyra a tanulmányi eredményeimmel, az újabb és újabb különórákat – a hegedűt, később a csellót, az emelt matematikát, a táncórát – szemrebbenés nélkül tanultam meg beiktatni a napjaimba. Nem igazán ismertem a pihenés fogalmát. Édesapámmal sokszor nosztalgiáztunk azon, hogy – ahogy ő fogalmazott – annyira makacs voltam, hogy képes voltam egészen addig tanulni, gyakorolni, amíg teljesen ki nem merültem. Számtalanszor ért az álom az íróasztalra hajtott fejjel, a fotelben, hegedűvel az ölemben, vagy az otthoni plusz táncgyakorlás után ruhástul az ágyban.

Összeszorított foggal készültem mindenre, nem ismertem magammal szemben kegyelmet.

Most ijesztő belegondolnom, de akkor azt éreztem: megéri. A hétköznapokban láthatatlan voltam, de egy-egy dobogós helyezés, koncert vagy táncfellépés boldogsággal, büszkeséggel töltötte el a szüleimet, én pedig azt éreztem: végre most vagyok olyan jó, mint a testvéreim. Most én vittem véghez valami nagy dolgot.

A túlélésre játszottam

A másik aspektusa a történetnek az, hogy a pihenést a szüleim sem ismerték. Mindketten magas beosztásban dolgoztak, nagy felelősséggel. Jól éltünk, kiemelkedően jól, de – és erre tisztán emlékszem – valami mindig hiányzott. Anno ezt nem tudtam megfogalmazni,

ma már azt mondanám, hogy leginkább ők hiányoztak.

Gyerekként normálisnak tűnt, hogy én készítem a vacsorát, hogy én kérdezem meg a testvéreimet, hogy kész-e a leckéjük, hogy én ülök le velük, és segítek nekik, ha valami nem megy. Akkor teljesen abban a hitben voltam, hogy ez így van jól, rendben van, hogy az eredmények hajszolása mellett mindenkiről nekem kell gondoskodom. Közben csak magamról felejtkeztem el. Utólag belegondolva, ez nem megélés volt, hanem túlélés. 

 

Tízéves voltam, mikor a nagypapa meghalt, és nagymamám odaköltözött hozzánk. Élénken élt még bennük a háború emléke, és amikor náluk voltunk hétvégén, akkor minden látogatáskor hallhattunk egy-egy történetet. Lehet, hogy a gyász és az elmúlás gondolata okozta ezt mamánál, de miután hozzánk költözött, nem múlt el nap, hogy ne beszélt volna a háborús évekről.

Emlékszem, egyszer késő este az ablakunk alatt ment el rengeteg rendőrautó, tűzoltóautó szirénázva, ő pedig felriadt, soha nem láttam még olyan rémültnek: a szirénázó autóktól azt hitte, minden kezdődik elölről. Nem volt könnyű vele, és az ő traumáiból is van, amit én viszek a tovább.

A lányom mutatott rá egyszer, hogy „Anya, te elképesztően hamar tudsz vészmadárkodni”. Ez elgondolkodtatott, és igaza van. Időnként elképesztően pesszimista tudok lenni. Állandóan bennem van érzés, hogy bármi bármikor elromolhat, bárkinek bármikor baja eshet, a világ egy veszélyes hely, ahol nem élni kell, hanem túlélni.

A gyerekeimből is túlélőt neveltem

Amikor megszülettek a gyerekeim, az első gondolatom mindig az volt, milyen ártatlanok, milyen törékenyek, és bármire képes lennék, hogy megóvjam őket. Visszatekintve, amikor korábban arra gondoltam, milyen anya szeretnék lenni, sok mindenben a saját szüleim ellentétét írtam le – és közben sikerült nagyjából ugyanazokat a hibákat elkövetnem, amiket ők, és amiket annyira el akartam kerülni. Felnőttkoromra én is a munkába temetkezve éltem az életem, és ugyanúgy nem voltam jelen, mint ahogy az én szüleim sem voltak.

Nemcsak magamtól követeltem meg a teljesítményt, hanem a gyerekeimtől is. Igazából azért támasztottam mindkettőjük felé hatalmas elvárásokat, hogy legyen helyük a világban.

Manapság sok minden a versenyről, a teljesítményről szól, és nem akartam, hogy eltiporják őket, hogy lemaradjanak.

Nem értettem, miért zaklat fel annyira, ha valamelyiküknek nehézsége akadt, ha sírni láttam őket, ha azt éreztem, szenvednek. Azt végképp nem értettem, miért nem voltam képes megvigasztalni őket, miért csak annyit mondtam, szedjétek össze magatokat, ez nem is olyan nagy dolog – utána persze jött a bűntudat.

Valójában mindennek több köze volt a saját szorongásaimhoz, mint hozzájuk.

Féltem, hogy mit fognak gondolni mások, hogy rossz anya vagyok, aki nem figyel a gyerekeire. Féltem, hogy mi lesz velük, ha én már nem leszek. Szerettem volna biztonságban tudni őket. És legfőképpen azért voltam velük szigorú és kemény, hogy ne tudja őket megsebezni a világ kegyetlensége. Ha sírtak, ha baj történt velük, az minduntalan azt juttatta eszembe, hogy mennyire sebezhetők, mennyi fájdalmat kell elbírniuk. És mennyire rossz anya vagyok, hogy ettől nem tudom megóvni őket.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Azt hittem, akkor vagyok szerethető, ha jól teljesítek, és ehhez az kell, hogy kemény legyek. Nemcsak magammal, hanem azokkal is, akiket a legjobban szeretek. Pedig anno gyerekként arra lett volna igazán szükségem, hogy valaki jöjjön oda, vegye ki a hegedűt a kezemből, csukja be a matekfüzetem, fogja meg a kezem, és mondja azt, hogy nem kell erődön felül teljesítened ahhoz, hogy szeressünk.

Hogy valaki csendre intse a minden lében kanál rokonokat, és ne engedje, hogy lekicsinylő megjegyzéseket tegyenek rám csak azért, mert nőnek születtem – ennek a mai napig viselem a nyomát, cégvezetőként sem érzem, hogy van helyem a tárgyalóasztalnál.

Hogy valaki levegye azokat a terheket a vállamról, amelyeknek nem is kellett volna odakerülniük egy gyerekre, és hogy valaki megtanítson gyengédnek lenni önmagamhoz. Hogy valaki ott legyen. De úgy igazán. Akkor talán megtanultam volna, hogy a teljesítmény mellett mennyi más értékes dolog van a világon. Hogy a sebezhetőség, bizonytalanság okozta szorongásra, rossz érzésekre nem a keménység, az érzelmek tagadása a megoldás, hanem az önmagam és a fájdalmaim felé fordulás, az önegyüttérzés és a másokkal való kapcsolódás. Akkor talán ezt is meg tudtam volna tanítani a gyerekeimnek.

 

Fodor Alexandra

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61