Menekülés Olaszországba – A nyár, ami a kétségbeesett újrakezdésről szólt

–

„Akkor kiköltözünk Olaszországba” 

– határoztam el a másodperc tört része alatt, amikor csináltam a Canvában egy minimalista stílusú illusztrációt az e-mailemhez, amelyet az olasz ismerőseimnek küldtem ki, azt remélve, valaki valahonnan tényleg „előszed” nekünk egy takaros lakást, valami álmos olaszországi kisvárosban. Egy kis házikót, mentazöld háttérrel. Pont úgy, ahogyan azt elképzeltem. Az illusztráción az állt, hogy „albérletet/nyaralót keresünk nyárra Bologna környékén”. Apróbetűs rész: vagy bárhol máshol vidéken. 

Ramaty állapotban voltam, ezt kár is lenne tagadni. Egy nehéz szakvizsga előtt álltam júniusban, majd azt követően várt ránk egy újabb budapesti költözés levezetésnek. A teljes tanácstalanságban ugrott be ez az utolsó utáni gondolat: menjünk el jó messzire Pestről. Az olaszországi költözést nem igazán jártam körbe, nem is volt nagyon lehetőségem és időm ezen gondolkodni, viszont kifejezetten olaj volt a tűzre, amikor megláttam a budapesti albérletárakat. Sokkolóan hatottak. Zéró esélyünk van bármi normálisat találni ilyen rövid idő alatt. 

A terv tehát ez volt: ha bárki is válaszol az e-mailemre, néhány hónapra Olaszországba költöznünk.

Csak egy kis koszos olasz folt, ahol lábamat megvetem

Álltunk a Carrefour áruház kasszája előtt, a hangosbemondó elnyúlt robotszerű hangon ismétli a „Cassssssssa numero otto” felszólítást. Lehet odafáradni a 8-as kasszához. Olaszország, 38 fok még este nyolckor is, a páratartalom se semmi, mi meg nagyjából 1000 km-et tettünk meg egyhuzamban a felpakolt öreg kis Puntónkkal, mögöttünk egy költözés minden nyűgével, előttünk egy egész nyár reményével. 

Koszosak és elgyötörtek voltunk, mire estére hullafáradtan Bazzano városkába érkeztünk. A lakás gyors tisztasági felmérése után megállapítottam: a takarítónő (aki állítólag négy órát takarított ebben a kis lakásban) nem sok mindent csinált. Kutyaszőr mindenhol. A lakás öreg, nagyjából olyan ramaty állapotban van, mint én. 

Elszaladtunk hát a legközelebbi nagyáruházba, ahol cirka 100 eurónyi tisztítószert borítottam a bevásárlókocsiba, néhány érdekes tésztaféle és ínycsiklandó paradicsomszósz társaságában. 

Nagyjából egy hétig takarítottam, rendezkedtem, míg olyan pompás lakosztályt nem varázsoltam a lepukkant, élettelen helyiségekből, hogy a tulajdonosnak is leesett az álla.

Sokat segített az összképen a temérdek Vasarely poszter, a színes retró bútorok, meg az elmaradhatatlan napraforgó, amit kint szedtünk a mezőn. Micsoda áldásnak éltem meg azt, hogy elfáradhattam valami olyannak az építésében, amiben nagyon hittem!

Mindenütt jó, kivéve Pesten

Addigra a pesti létem nagyjából félidejéhez érkeztünk. Közel három év után eljutottam arra a pontra, hogy mindenhol jobb, mint otthon (ez akkoriban nekem Budapest volt). Sok minden miatt alakult ez így. 

2023 nyarára már biztos voltam benne: nem szeretnék Magyarországon maradni. 

A képzésem alatti időszakban a szabadúszásból származó bevételeim nemhogy megduplázódtak volna (mint lassan az albérletárak és úgy nagyjából minden 2020 óta Magyarországon), hanem értelemszerűen a fennmaradó kapacitásommal egyenesen arányosan felére, illetve negyedére csökkentek. Borzasztóan szorongtam, de közben meg dolgoznom kellett a heti kiadott feladatokon, és tanulnom kellett a vizsgákra is. Éljen a 30 feletti karrierváltás! 

A barátom pedig a doktori disszertációját írta (volna), éppen csak úgy mellékesen, és szintén nem vetette fel a pénz. 

A szakvizsgám előtti stresszes hónapokban kellett valami kapaszkodó. Az nem lehet, hogy ennek az időszaknak az lesz a vége, hogy szépen visszaköltözünk vidékre a szüleinkhez! Akkoriban úgy tűnt, ebbe az irányba tartunk, hiszen nem találtunk semmit, keresni sem volt energiánk, de kifizetni sem tudtuk volna az elszálló árakat.

Úgyhogy egy reggel fogtam magam, felcsaptam a laptopom és minden olasz ismerősömnek írtam, akiket még a 2019-es Bologna-Firenze szakaszon megtett túrázáson ismertem meg: hátha van valakinek egy ki nem használt lakása, öreg nyaralója.

Ciao, Nora! 

Jött is az e-mail: az egyik ismerősöm családjának tényleg van egy régi lakása Bologna mellett, ami ugyan nem AirBnb állapotban van, viszont pont emiatt nem is kerülne annyiba. Perfetto. Mi pedig megírtuk, hogy annyit tudunk fizetni, amennyit amúgy is kifizettünk volna a korábbi pesti albérletünkre. Még ennél is kevesebbet mondott Andrea, a kedves tulajdonos. Aztán ment a huzavona, egyik reggel szólt, hogy mégsem lesz jó a megállapodásunk – akkor majdnem agyvérzést kaptam. Végül azért mégis megoldódott a helyzet. Csak egy laza olasz dráma előzte meg. Addigra én már mentálisan padlón voltam, és semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy kicsit megnyugodjon az idegrendszerem, tudjak normálisan enni, ne legyen zaj, kosz és főleg semmilyen IKEA-s doboz körülöttem, legyek jelen, valahol a természet közelében és tudjak újra kapcsolódni. Elsősorban magamhoz, majd másokhoz. És hát nincs Olaszországnál alkalmasabb hely a feltöltődésre, felépülésre.

Emilia-Romagna régió

Már a korábbi túrázás során beleszerettem Olaszország ezen részébe, az egész nyarat belengte a finom tészták, a pizzák, a mindenféle aprósütik és a kellemes semmittevés hangulata, sok terrakotta színnel. Legalábbis számomra, a barátom itt fejezte be a doktoriját. Persze néhány hónap nem fed el minden otthoni gondot és szorongást, mégis nagyon hálás vagyok ezért a nyárért. 

Amennyire tehettük, keresztbe-kasul bejártuk a környéket, a rekkenő hőségben múzeumokat látogattunk vagy csak céltalanul csavarogtunk egyik városból a másikba. Egyszerűen van valami az olasz létben, ami rögtön visszabillent saját magamhoz. Latin szakos voltam a gimnáziumban, és később az egyetemen is több kurzust vettem fel, mint ami értelmes, célravezetőbb, kifizetődőbb stb. lett volna. 

Amellett különösen vonzódom ehhez a vidékhez, bár nem tudom megmondani, miért. Az egész olasz építészeti stílus gyógyír a szemnek és a léleknek, a táj lélegzetelállító, a tereik, amelyek még egy ilyen Isten háta mögötti kisvárosban is, mint a mi Bazzanónk, annyira hangulatosak és jól kihasználtak, hogy azonnal jóleső érzés tölti el az embert. 

Sok reggelen át néztem az olasz idős hölgyeket, akik mindig ugyanott itták a reggeli szigorúan egy eszpresszójukat, mindig ugyanolyan rúzsban, mintha valami véget nem érő ünneplés lenne az élet. Mindez egy átlagos keddi napon.

Hát ilyen könnyű lenne? Ennyi az egész? Biztos, hogy nem. Csak valahogy itt így állnak hozzá a dolgokhoz. Nem láttam persze Olaszország árnyoldalát, a bürokratikus semmittevést, hogy nem halad előre semmi sem, és hogy a gazdaság döcög. Ehhez életvitelszerűen kellene ott lenni, velem a pár hónap alatt csak a jó jött szembe. Bár tovább tarthatott volna, én pedig bár jobban lettem volna ez idő alatt. Mindig ezt kívánom visszanézve. 

Legerősebb kapaszkodóm

109 hét telt el az olaszországi nyár óta. Ezt írja az Instagram-oldalam most. Ezután még két évig éltem Budapesten, természetesen további költözésekkel, végül egy budai albérlettel, és még egy utolsó, komolyabb szakvizsgával zártam le a magyarországi létem. Ezeket a sorokat pedig már rutinos újrakezdőként (ezt hazudom magamnak a huszadik költözés után) Stockholmból írom. 

Az olasz lakás képe, ami olyan poros és koszos volt, hogy első ránézésre több szempontból is menthetetlennek bizonyult, nekem végül a legerősebb kapaszkodóm és metaforám lett minden egyes újrakezdésnél. Hát nem felemelő látni azt a folyamatot, amikor a nehézségekből lehetőségek születnek? Mindig lehet újrakezdeni, legalábbis érdemes megpróbálni, még a legnehezebb helyzetekben is. 

Jó most erre gondolni, amikor éppen nem tudom, merre visz a következő utam.

WMN szerkesztőség