Minden kutya külön egyéniség? – Így befolyásolja a fajta az ebek viselkedését

–

Tizenötezer éves közös történet

A World Dog Federation (Kutya Világszövetség) számításai szerint jelenleg 406 kutyafajta létezik, amelyek bár alakban, méretben, színben és szőrzetben jelentősen különböznek egymástól, mégis egyetlen közös ősre vezethetők vissza. A szürke farkast (Canius lupus) az ember háziasította, majd idővel szelektíven, különböző tulajdonságokért tenyésztette állítólag 23 úgynevezett kládban vagy csoportban. Legalábbis erre jutott még 2017-ben az a kutatócsapat, amely összeállította a kutyák addigi legátfogóbb genomikai térképét (20 év alatt összesen 1346 ebtől gyűjtöttek vér- és nyálmintát világszerte). 

A legrégebbi igazolt kutyamaradványokat Németországban találták, ezek 15-16 ezer évesek lehetnek.

Mintegy kétezer kutyacsontváz DNS-ének elemzésével egy másik vizsgálatban az ember és a kutya közös történetének fejezeteit igyekeztek feltárni a tudósok. Megállapították például, hogy a svéd földművesek és a kutyáik egyaránt a Közel-Keletről származnak, valószínűleg együtt vándorolhattak át Európán. Ezzel szemben a hétezer évvel ezelőtti német gazdálkodók szintén a Közel-Keletről érkeztek, a kutyáik viszont nem. Az is kiderült, hogy míg a kutyáktól áramlott át DNS a farkasokba, addig ez fordítva kevésbé jellemző: a szerzők szerint azoktól az ebektől, akik úgy viselkedtek, mint egy farkas, valószínűleg hamar megszabadultak a gazdáik.

Azt is tudjuk, hogy az 1800-as évek előtt a kutyákat elsősorban olyan funkcionális szerepekre szelektálták, mint a vadászat, az őrzés vagy a terelés.

Ezzel szemben a modern kutyafajták koncepciója, amelynek középpontjában a fizikai ideálnak való megfelelés és a származás tisztasága áll, viktoriánus kori találmány.

Ezek a fajták kevesebb mint 160 évre tekintenek vissza, és tenyésztésük sok esetben az állat megjelenésére, nem pedig a viselkedésére fókuszált – utóbbi a poligénes (sokgénes) öröklődés miatt eleve nehezebb is. Ráadásul ma már sok kutya, sőt azok több generációra visszavezethető felmenői is elszakadtak attól a funkciótól, amely az elődeik életét jellemezte, és inkább házi kedvencként töltik mindennapjaikat. Milyen mértékben maradtak fenn bennük az ősi viselkedési hajlamok a megváltozott környezet ellenére? 

Barátságos labradorok, vérszomjas pitbullok: mi igaz ebből?

Kathleen Morrill és kollégái, a Harvard, az MIT, a Massachusettsi és az Arizonai Állami Egyetem munkatársai 2022-ben jelentették meg tanulmányukat a Science című szaklapban. A Darwin’s Ark (Darwin bárkája) nevű polgári tudományos projekt részeként 18.385 gazda jellemezte rövid kérdőívek megválaszolásával a kutyáját, 2155-en pedig nyálmintát is küldtek négylábú barátjuktól (cserébe a kutatóktól megkapták az állat genetikai- és fajtaprofilját, hasonlóan az emberek körében is népszerű DNS-vizsgálatokhoz). A kutatás további erőssége volt, hogy sok keverék kutya is szerepelt a mintában, akiket rendszerint hanyagolni szoktak a tudományban, noha a szerzők szerint a földön élő közel egymilliárd eb több mint 80 százaléka szabadon él és szaporodik, ebből a szempontból tehát nem áll emberi ellenőrzés alatt. 

Egész pontosan nyolc viselkedéskategóriára kérdeztek rá a tudósok: hogy mennyire barátságos a kutya az emberekkel, pláne az ismeretlenekkel; milyen izgalmi szint jellemzi, mennyire aktív, le tudja-e gátolni az impulzusait, a hirtelen cselekvéseit; milyen mozgásokat mutat különböző játékokkal; mennyire képezhető; hogyan reagál ijesztő vagy idegesítő ingerekre; mennyire barátságos más kutyákkal; mennyire hat rá a környezete; illetve milyen mértékben keresi az emberrel való közelséget. A kutatók azt találták, hogy míg a fizikai jellemzők legalább 80 százaléka a genetikához volt köthető, addig a kutyák személyiségében mutatkozó különbségeknek kevesebb mint 25 százalékát lehetett örökletes tényezőkkel összefüggésbe hozni.

Maga a fajta pedig kifejezetten gyenge előrejelzőnek bizonyult a kutya viselkedését illetően: az eltérések mindössze kilenc százalékát magyarázta.

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni: egyes viselkedésformák, mint például a tárgyak mozgatása vagy az emberrel való barátságosság jobban öröklődtek, mint mások. A legtöbb viselkedésnek azonban nem volt erős genetikai összetevője, beleértve a többi kutyával való játékosságot, vagy hogy a kutya körözni kezd-e, mielőtt ürít (igen, erre vonatkozó tétel is szerepelt a kérdőívben). „Ez utóbbinak sokkal több köze van ahhoz, hova viszed a kutyádat sétálni” – nyilatkozta a vizsgálatot felügyelő Elinor Karlsson, a Broad Institute gerincesek genomikájával foglalkozó igazgatója. 

„A viselkedési tényezők nagyfokú változékonyságot mutatnak a fajtákon belül, ami arra utal, hogy a bár a fajta befolyásolhatja az adott viselkedés előfordulásának valószínűségét, önmagában – a közhiedelemmel ellentétben – nem elég informatív az egyed hajlamainak előrejelzéséhez”

– összegezte Morrill és csapata, akik szép számmal találkoztak a sztereotípiáknak ellentmondó ebekkel is: önfejű németjuhászokkal, távolságtartó golden retrieverekkel és cuki, bújós pitbullokkal, akik a légynek se tudtak volna ártani. 

Az Amerikai Kennel Klub élesen bírálta a vizsgálatot

A szervezet vezető állatorvosa, Jerry Klein vitatta a tanulmány következtetéseit. Szerinte a legtöbb kutya igenis megfelel a fajta személyiség-sztenderdjeinek, és azt is félrevezetőnek tartotta, hogy Morrillék vizsgálatában kevésbé szerepeltek olyan régebbi fajták képviselői, mint például a tibeti masztiffok vagy a basenjik. Felvetette továbbá, hogy ha a kutatók a fajtán túl a kutyák egyes osztályait hasonlítják össze – például a sport-, a munka-, a terelőkutyákat, vagy a terriereket – bizonyára nagyobb eltéréseket kaptak volna. Megnéztem, és valójában történt ilyen összevetés a tanulmányban. Azt találták, hogy „a hat csoportból négy legalább egy viselkedési faktor tekintetében sajátos”. A terelőfajták például inkább elkötelezettebbek, képezhetőbbek, távolságtartóbbak, míg a munkakutya-fajták barátságosabbak más ebekkel. Ugyanakkor ezek az eltérések is a vártnál alacsonyabbnak bizonyultak. 

Más szakértők szerint Morrillék felfedezéseit gyengíti, hogy olyan viselkedésekre is rákérdeztek, amelyek a fajta szempontjából irrelevánsnak tűnnek, például, hogy az eb meg szokta-e nyalogatni a tálkáját evés után, vagy keresztbe teszi-e a mellső lábát, amikor hason fekszik. Az eredményekben persze az is közrejátszhatott, hogy azok jelentős részben a gazdák értékelésein alapultak, akik számára lehet, hogy kiugróbbak voltak a kedvenceik azon tulajdonságai, amelyek nem feleltek meg a fajtájukkal kapcsolatos elvárásoknak. Ha egy kutya valamiben más, mint az ugyanahhoz a fajtához tartozó társai, azt hajlamosak lehetünk szorosabban az egyediségéhez kötni, és esetleg túlhangsúlyozni annak mértékét (lásd: cuki pitbullok).     

És hát azt is vegyük figyelembe, hogy a kutyák személyisége sem állandó: egyrészt egy négylábúnak néha több gazdája, családja is van élete során, így a társas környezete is markánsan változik, másrészt a kölykök, illetve az idős kutyák is jobban hasonlítanak egymáshoz

– ezt Morrillék vizsgálata is megerősítette, mely szerint az életkor hatással volt olyan viselkedésekre, mint például a játékosság vagy a többi kutyával kapcsolatos barátságosság.  

A fajta továbbra is fontos kiindulási pont, ha kutyát szeretnél!

Az Amerikai Kennel Klub aggodalma érthető volt a tanulmány kapcsán, hiszen annak eredményeit több magazin is úgy értelmezte, közvetítette, hogy a fajta ezek szerint egyáltalán nem számít a kutyák személyiségében, ez pedig nyilvánvalóan nem igaz. Azt is lényeges kiemelni, hogy maga a kutatás egyáltalán nem fogalmazott meg állításokat azzal kapcsolatban, mely szempontok alapján válasszunk magunknak kutyát – ez nem képezte vizsgálat tárgyát.  

Senki sem mondja, hogy a kutya személyisége teljes mértékben tabula rasa, azaz tiszta lap lenne (ahogy a gyereké sem az). Optimális feltételek mellett is csak az öröklött képességei határáig tud teljesíteni, viszont hiába bír potenciálisan kedvező tulajdonságokkal, ha nem kap megfelelő nevelést és nem biztosítják számára a kibontakozásához szükséges fizikai-érzelmi-társas környezetet. Illetve ha jobban belegondolunk, nem is igazán „jó” vagy „rossz” tulajdonságokról van itt szó, hanem gazda és kutya személyiségei között lévő harmóniáról. Ezért is nagyon fontos, hogy mielőtt kutyát fogadunk a családunkba, legyen szó fajtatiszta vagy keverék ebről, tájékozódjunk a fajtával kapcsolatos tudnivalókról: arról, hogy várhatóan mennyi mozgásra, mentális stimulációra van szüksége az állatnak, mekkora helyigénye van, milyen gyakran és hogyan kell ápolnunk a szőrét, stb.

Ne azt a kutyát válasszuk, amelyik a legjobban tetszik, hanem azt, amelyikről képesek vagyunk gondoskodni – egész életében.  

Emellett persze azzal is kalkulálni kellene, hogy a kutyánk nem biztos, hogy pont olyan lesz, mint amilyennek a nagykönyvben (vagy a törzskönyvben) meg van írva: az ott felsorolt jellemvonások inkább átlagok, tendenciák, amelyek valószínűsítenek, de nem garantálnak különböző jellemzőket. Érdemes tehát a saját egyediségében is megismerni és értékelni a kedvencünket. 

A ti kutyátok hasonlít arra, amit a fajtája vagy a fajtái alapján vártatok tőle? Ha van kedvetek, írjátok meg kommentben a tapasztalataitokat! 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Klaus Vedfelt

Milanovich Domi