WMN-HohesC

– 

Annak idején, amikor egy önismereti tréning kellős közepén azt kellett kimasszíroznom magamból nagy vesződségek árán, hogy az öt szeretetnyelv közül mégis melyik lehet az enyém, annyit azért biztosan tudtam, hogy nem az érintés lesz a megoldás. Nem mintha egy érzéketlen tuskó, vagy egy fagyosszent lennék, de rendkívüli módon zavarba tudok jönni a szociális kapcsolatteremtés taktilis vonalától.

Céges rendezvények, családi összejövetelek vagy házibulik alkalmával már előre majrézok a parolázástól, mert ezek rendszerint valami egészen különleges törzsi táncba torkollnak. Amikor például bemutatkozik nekem X. úr, először is gyors szkenneléssel, a testbeszédének sebes kiolvasásával igyekszem kitalálni, vajon melyik csoportba tartozik. Megelégszik-e egy férfias kézfogással, vagy még szerencsésebb esetben egy hűvös fejbiccentéssel a nevem elduruzsolása mellé? Vagy feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy újdonsült ismeretségünket rögvest két arconcsókkal pecsételjük meg? Esetleg az ő szeretetnyelve valóban az érintés, és így a puszi-puszi mellé még behúzhatok egy mackós ölelgetést is? Ezek a gondolatok viharzanak át a fejemen a másodperc töredéke alatt, így amikor látom, hogy beszélgetőtársamnak csípőből megindulna felém a felsőteste, egy határozott mozdulattal előrelököm a kezem, kicsit még a bokámat is összecsapom katonásan, nehogy félreértés legyen a szándékaimat illetően, majd jobbra-balra hajolgatva igyekszem elugrani a puszik elől, miközben kompromisszumkészen a kezét markolászom.

A baráti találkozások, ha lehet, még egy fokkal aggasztóbbak, ugyanis mindig magukban hordozzák az üdvözlő puszilkodások lehetőségét, amit ez esetben jóval nehezebb kivédeni, hacsak nem akarok beletaposni a haverok haverjainak lelkivilágába.

Szerencsére a legközelebbi barátaim pontosan tudják, hamarabb fogom őket megvendégelni egy nyolcfogásos vacsorával, mint hogy agyonpuszilgassam őket ragaszkodásom bizonyítékaként, ezért nem forszírozzák nálam a csókjaikat.

Azt nem tudom, vajon a testi érintés, mint a szeretet kifejezése, velünk született preferencia vagy tanult viselkedés-e. Mindenesetre éltem a gyanúval, hogy valószínűleg azért is ódzkodom az ölelkezéstől és csókdosásoktól, mert a mi családunkban az érzelmeknek ezen megnyilvánulása egyáltalán nem volt jellemző. A családi összejöveteleinken nem ölelgetjük, nem puszilgatjuk egymást soha, még karácsonykor, húsvétkor és szülinapokon sem. Tényleg, komolyan mondom, a legtöbb rokonommal még bottal sem piszkálnánk egymást, ha nem muszáj. Ha valakinek búbánata van, az a többiektől számíthat egy praktikus tanácsra az ügyben, esetleg egy csésze forró kávéra, ha valóban nagy a dráma, de a vigasztalás körülbelül ennyiben ki is merül. Sőt, ha véletlenül meg találnám ölelgetni valamelyik felmenőmet, szerintem rögtön azután, hogy lábon kihord egy kétoldali frászt, meggyanúsítana, hogy (már megint) illetlenül felöntöttem a garatra.

Ezek után képzelheted, mennyire meg voltam rökönyödve, amikor 14 évesen megismerkedtem az azóta is legjobb barátnőmmel és a családjával. Igazi olaszos temperamentumú az egész bagázs, imádnak együtt lógni, egy légtérben lebzselni folyton-folyvást, hangosak, beszélgetősek, nevetősek, és végtelenül ölelkezősek. Számomra kábé akkora kultúrsokk volt velük találkozni, mintha egy mélytengeri, magányos pacahal jutna el New York legmenőbb szórakozóhelyére csapatni.

Eleinte nyilván leesett állal bámultam: jé, ezt így is lehet...? Létezik olyan család, ahol program, közösen eltöltött minőségi idő tud lenni az, hogy csak fetrengenek egymás mellett a kanapén, vihorászva meg dumálgatva?

Valószínűleg akkor és ott elhatároztam, ha majd egyszer nekem is lesznek gyerekeim, akkor azokat én is így, ilyen fesztelenül, magától értetődően akarom szuttyongatni, puszilgatni, csiklandozni, simogatni és ölelgetni, ahogy a barátnőméknél tapasztaltam. Így kezdtem el szépen lassan, óvatosan beleengedni magam az érintés világának rettegett dzsungelébe. Figyeltem és tanultam, és közben folyamatosan puhítottam magam. Egész jól ment, csak pár évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne borzolódjon fel a szőr a hátamon, és ne merevedjek fatuskóvá, ha valaki megérinti a vállamat. Anyaként pedig már teljesen gátlástalanul és önfeledten szórtam a csókokat, adtam az öleléseket a saját csemetéimnek, boldogan toltam az érzelmektől túlfűtött szőranya babusgatását, ami a csövön kifért... egy darabig.

Az utóbbi időben ugyanis, sajnálatos módon, elkezdtek kamaszodni. Úgyhogy most már csak akkor hagyják, hogy jó alaposan megszuttyongassam őket, ha valami lelki drámájuk van, és puszit is csak akkor adhatok, ha előtte megbizonyosodtak róla, se nem nyálasak, se nem rúzsosak az ajkaim, és a legutóbbi csókdosásunk óta is eltelt minimum hat hónap, de inkább fél év.

Semmi baj, tartogatom magam, a csókjaimat és öleléseimet addig is, amíg ki nem növik a korukból adódó pokróc természetüket, és nem fognak rám jeges iszonnyal nézni, valahányszor feléjük lendülnek gondoskodó, ölelő karjaim.

Addig is ott marad nekem a barátnőm (és érintésügyi mesterem), akit, ha úgy adódik, bármikor nyugodtan megölelgethetek, mint azt a mellékelt ábra is mutatja.

Fiala Borcsa