–

Emlékszel még arra a napra, amikor elveszítetted a szüzességedet? Ami engem illet, rám hónapokon át máshogy sütött a nap. Hirtelen beavatottnak, nagylánynak, felnőttnek éreztem magam, valakinek, aki megértett valami korábban megfoghatatlant a világ működéséből. Onnantól kezdve nem kellett egyik lábamról a másikra állva bámulnom a földet, mikor a többiek a szexről beszéltek, én is nagy arccal oszthattam az észt, mintha legalább 20 éve szexuálpszichológusként praktizálnék. Egyszerre bennfentes lettem – közben meg persze fogalmam sem volt arról, mennyire keveset tudok a témáról.

Valószínűleg valami hasonlót érezhet mindenki a szerencsésebbek közül, de a barátaimat hallgatva tudom: mi vagyunk kevesebben.

És most kivételesen nem arra a – csak a saját közegemen belül – több tucat lányra gondolok, akiknél balul sült el a dolog fájdalom, figyelmetlenség, tiszteletlenség, túlzásba vitt alkoholizálás, erőszakos partner miatt, de azokra a fiúkra is, akik szintén rossz élményt őriznek, de ezt sosem vállalhatták fel.

Közéjük tartozik Horváth András Dezső regényének és darabjának fő (és egyetlen) szereplője is, akit, miután túlesett a várva várt első aktuson, egyazon napon belül kegyetlenül megvertek az utcán.

A két élmény elválaszthatatlanul összefonódott, ezzel évekre megpecsételve mindazt, amit a biztonságról, a kapcsolódásról, a nőkről gondolt. Hogy valóban „a nőktől félt-e legjobban?” A tünetek erre utaltak, de az igazság ennél jóval összetettebbnek bizonyul.

Sokszor leírtuk már, és én most még egyszer leírom: a mentális egészség és az érzelmi tudatosság fontosságáról nem lehet eleget beszélni – és jó látni, hogy a téma egyre szexibb lesz. Legalábbis, bizonyos buborékokon belül.

Azonban a többségi társadalom sajnos még mindig a buborékon kívül van, egy olyan világban, amiben a nőknél a haragot és az agressziót, a férfiaknél a félelmet és a fájdalmat tiltották le évszázadokon keresztül.

A baj csak az, hogy ezek az érzések nem elpárolognak, hanem leszorított rugó módjára várják, hogy kipattanhassanak. Dezső karakteréről gondolhatnánk, hogy a buborékon belül van – mégiscsak egy művészetkedvelő, belpesti szórakozóhelyeken szocializálódott huszonéves – az anyámasszonykatonázás és a legyélmárférfizés azonban az ő sejtjeibe is beivódott. Amikor megismerjük az apját, minden értelmet nyer – többek között az is, miért ismételgeti azt magában vérző orral és kitört foggal is, hogy „de hát nem történt semmi.”

De menjünk ennél tovább. Mert oké, oké, tegyük fel, hogy néha még egy férfi is elérzékenyül valamin, na de hogy ez hatással legyen a nemi vágyára és potensségére, az már végképp felfoghatatlan.

A férfi harcrakész – akkor is, ha kinn háború dúl, akkor is, ha halálos beteg, akkor is, ha testi-lelki megalázottságon esett át –, ez legalább annyira magától értetődő, mint hogy a nő dolga a szülés. Ugyebár.

Dezső főszereplője azonban elbukik, mint férfi, hiszen amellett, hogy nem tudja megvédeni magát egy utcai verekedésben (3–1 ellen), a történtek hatására 6 éven át nem is fekszik le senkivel. Persze próbálkozik, meg időnként össze is jön neki egy-egy kaland, a behatolásos közösülés viszont pontosan olyan ijesztővé válik, mint az utcasarkon beforduló, hangoskodó bandák. Akkor is, ha részegen, buli után történik, és akkor is, ha meghitten, egy erdei faházban.

Halkan megjegyzem, bármennyire is szomorúak ezek a jelentek, én hálás voltam értük. Nem lett volna természetszerű, ha a darab azt sugallná, hogy egy ilyen szintű trauma némi kedvességgel és figyelmességgel feloldható. Van, ami ennél súlyosabb. Van, ami hosszabb ideig tart. És van, ahol az elakadás olyan úttorlaszt jelent, hogy az áttörést nem egy jó pillanat – vagy egy varázspirula, esetleg egy prostituált –, hanem évek munkái hozzák el. A rossz hír az, hogy ezt nem lehet megspórolni, a jó hír pedig az, hogy minél előbb nekiállunk, annál hatékonyabban haladhatunk előre.

A főszereplő traumája pedig – mindamellett, hogy számtalanszor tévútra viszi, és egy ponton életveszélybe is sodorja – a fejlődés potenciálját is magában rejti.

A srác ugyanis talán sosem érti meg az önismeret fontosságát, sosem érti meg a transzgenerációs minták lényegét, sosem realizálja saját lelki összetettségét, ha egy tragédia nem kényszeríti rá a szembenézésre. És bár a teljes csomag nem oldódik meg ebben a másfél órában, valami tagadhatatlanul elindul. Ha a főszereplőben nem is azonnal, de a nézőben mindenképp.

Az van, hogy ilyen témáról könyvet írni, darabot rendezni rizikós vállalás, Horváth András Dezső viszont könnyűszerrel megugrotta ezt az akadályt. Bár a sztori megterhelő, az önironikus és sokszor végtelenül egyszerű humor emészhetővé puhítja. Aztán ott van a formátum is. Másfél órán át egyetlen színészt nézni, aki mindössze egy számítógép és egy kivetítő díszletével operál, fárasztó is lehetne, azonban az innovatív színházi megoldások és Dékány Barnabás játéka mellett úgy telik el ez az idő, mintha csak 20 perc lenne.

Barnabás olyan játszi könnyedséggel és természetességgel mozog a színpadon, mintha csak a nappalinkban (gumipapucsban!) sörözgetve mesélné, mi történt vele, holott játék közben ő irányítja a technikai eszközöket, a kivetítést és a zenét is.

Lehetséges, hogy belülről közben vért izzad – nem tudom, nem derül ki –, de végig hiteles marad. Hiteles a szerepében, hiteles huszonéves, a jellemfejlődés időszakában lévő férfiként, hiteles a dilemmáit, kétkedéseit olykor elnyomó, olykor felvállaló srácként. Olyannyira, hogy a darab végeztével legszívesebben odamennék hozzá, és megkérdezném: most már azért jobban vagy? Apáddal többet beszélgettek? Figyi, szerintem tök bátor, hogy ezt elmesélted!

Figyi, szerintem tök bátor, ha ezt elmesélitek. 

Takács Dalma