A társadalom vak a magányra, és süket az elhagyatottak csendjére – interjú Áfra János költővel

–

Takács Dalma/WMN: A Kitakart anyámban egy nagyon nehéz témát dolgozol fel: ez édesanyád betegsége, majd a halálával járó gyászfolyamatot. Azt gondolnám, ezek a komplex érzések jó táptalajt adnak az íráshoz, viszont egy korábbi interjúdban azt mondtad, az érzelmek súlya nehezíti az ihletettséget. Hogy álltál neki ezeknek a szövegeknek?

Áfra János: Az írás valóban megkönnyítheti az érzelmek feldolgozását, ahogy a felfokozott érzések is elősegíthetik az írást, azonban ez nem azonos az ihletettséggel, amely az alkotásban való feloldódás élményével jár, és mentes az önsajnálattól. Éppen 7 éve hunyt el anyukám, és pár hónapra rá írtam először olyan verset, amely a halál eseményére reflektál. Erősen megmaradt bennem az, ahogyan elhunyt.

Igazából adományként éltem meg, hogy tanúja lehettem ennek, úgy tűnt, a távozás pillanatát ő választotta meg. Hiába volt demens, mégis, mintha lett volna egyfajta kiélesedési pillanat a búcsúban, amit hozzám intézett, ahogy a kezét a szívére tette – ha szavakkal már nem is, de mozdulatokkal kommunikált, meg a tekintetével.

A demens embereknél van egyfajta valóságtorzulás, és a betegség hatására már nem pontosan látják át a viszonyokat, az utolsó pár hónapja mégis a kapcsolatunk egyik legintenzívebb időszaka volt érzelmileg. Egy visszatalálás, amely mégsem egészen az. A kötet ezt a bonyolult tapasztalatot veszi alapul. 

Megrendítő, hogy milyen természetes és feloldozó is lehet az élet és halál közti átmenet. A Kitakart anyám első szövegéhez ez a tapasztalat szolgált alapul, aztán évekig nem írtam ilyesmiről, de nagyon sokat álmodtam vele, és megfogalmazódtak bennem dolgok, hát egyre többször szólítottam meg a versekben, elkezdett irodalmilag foglalkoztatni az életünk. Sok olyan képsor, vízió indult el bennem, ami segített visszatekinteni a közös történetünkre, közben az anyasághoz kapcsolódó kérdéskör általánosabb értelemben is megnyílt előttem.

T. D./WMN: A gyászterápiás szemlélet úgy tartja, hogy voltaképpen az is gyásznak fogható fel, ha egy korábban cselekvőképes és autonóm szerettünk elveszti az önállóságát, és ezáltal „megszűnik” annak lenni, akinek megismertük őt. Ez a demenciáról is elmondható. Ha így nézzük, valójában a te gyászod sem a halál bekövetkeztével kezdődött, hanem már jóval korábban – ha jól sejtem. Hogy érzed, milyen relációban állt nálad a két gyászfolyamat egymással?

Á. J.: A mi távolodásunk nagyon régen indult el – 13 éves voltam, amikor anyukám pánikbeteg lett, majd agyvérzést kapott, és ezzel felborultak a hagyományos családi szerepek. Csak utólag ismertem fel, mennyire abnormális volt, amibe kerültem kistinédzserként. A társadalom vak a magányra, süket az elhagyatottak csendjére, és nem akar szembenézni az ilyen helyzetek nehézkedésével. Nem figyeltek fel rá, hogy lényegében teljesen magamra voltam hagyva az otthoni feladatokkal. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy viszonylag jól alkalmazkodtam. 

A gyerekkorom nagy szeretetben telt, és édesanyám egy kifejezetten nyitott, könnyen kapcsolódó, barátságos fiatal nő volt, azonban édesapám halála, amely 7 éves koromban történt, nagy törés volt a számára is. Az agyvérzés után próbált talpra állni, de nehéz volt visszailleszkednie a társadalom rendjébe, és újabb és újabb mentális problémákkal kellett szembenéznie, amelyek elszigetelték. 13-14 éves koromban persze még nem tudtam felmérni, mi is lenne a megfelelő stratégia ennek a helyzetnek a kezelésére, és később sem volt könnyű. Próbáltam őt visszaterelni a normális kerékvágásba, hogy igenis meg kell fürdeni, hajat kell mosni, és néha csak kényszerrel mentek ezek a dolgok is. Ami történt, az mindkettőnk életét gyökeresen felforgatta. 

Édesanyám története megmutatja, hogy az anyaság nemcsak egy lehetőség, hanem rengeteg felmérhetetlen és előre kalkulálhatatlan kihívással is jár. Hiszen, talán máshogy alakult volna a sorsa, ha nem marad teljesen egyedül velem, vagy ha van egy erősebb szociális háló, amely megtartja, segítve a rehabilitációját.

Fizikailag felépült hamar, de egy kisvárosi közegben még ma is sokan szégyellik, ha pszichológushoz kell fordulniuk, nemhogy huszonöt évvel ezelőtt, amikor elindulhatott volna egy terápiás úton. Az biztos könnyebbé tette volna a kapcsolódást köztünk is. Az mindenesetre különös tapasztalat, hogy épp a demencia, az élete utolsó szakasza adott lehetőséget arra, hogy kicsit visszataláljunk egymáshoz.

T. D./WMN: Ezekben a szövegekben nagyon sok különböző érzelem jelenik meg, legyen szó a haragról, a fájdalomról, a szeretetről, a tehetetlenségről, de még egyfajta viszolygás is. Saját példámból is tudom, hogy milyen nehéz, sőt bűntudatkeltő egy szeretett személyhez ennyire ambivalens módon kapcsolódni. Hogy érzed, kitisztultak mára valamelyest ezek az érzések? Fel tudtak oldódni a fájdalom pillanatai?

Á. J.: Az az utolsó pont, a búcsú pillanata felszabadított, és tudom, hogy ez neki is fontos volt, azután ment el, hogy megnyugtattam, velünk minden rendben lesz. A korábbi dolgok eddigre jórészt helyre kerültek bennem, egyre inkább megértettem, hogy mások az adottságaink, nem lehetünk egyformán határozottak, erősek.

Sokszor hibáztattam magamat is, és tettem fel a kérdést, vajon mit kellett volna máshogy csinálni régebben, de tudom, hogy nem hozhatunk meg nagy horderejű döntéseket mások akaratával szemben. 

Ahhoz persze, hogy az ember meghaladja a saját poklát, felismerés és belső elhatározás kell – és ez anyukám esetén sajnos nem volt meg mindig. Nem sikerült visszatérnie egy olyan mindennapi működéshez, amelyben én is megélhettem volna a gyerekkoromat, de a mából nézve ez sokadlagos kérdés. Hiszen nem kallódtam el, korán önállóvá váltam, amiért hálás is lehetek. Próbáltam visszaforgatni ennek a hozadékait a kapcsolatunkba, de édesanyám sorsát nem válthattam meg, ahogy más családtagok sem.

T. D./WMN: Nagyon érdekes kérdés, hogy meddig tart a felelősségünk, ha egy másik személy felkarolásáról, megmentéséről van szó – pláne, ha az illető a biológiai családunkhoz tartozik. Hogy érzed, benned körvonalazódott válasz erre vonatkozóan?

Á. J.: Nem élhetjük mások helyett az életüket, de vannak pontok, ahol be lehet, be kell lépni. Igyekeztem támaszt nyújtani én is, amennyire a körülmények engedték. Amikor a leépülési folyamat elindult, felmerült bennem az is, hogy magamhoz veszem, de én még albérletben voltam, dolgoztam, ráadásul egy másik városban, ő meg nem akarta elhagyni az otthonát, amelyet édesapámmal épített fel. Amikor próbáltam szociális támogatás után keresgélni, gondozót, ápolót, segítséget hívni, otthonokat nézni, újra és újra falakba ütköztem. Vagy nem volt elérhető ellátás, vagy nem fogadtak demens és pszichés problémával élő embert, vagy olyan hosszú volt a várólista, hogy a halála után kaptam csak visszajelzést.

Ez egy olyan problémakör, ami rengeteg családot érint. Az osztály, ahova később került, nem volt épp felemelő hely, sok idős embernek viszont még egy ehhez hasonló ellátási környezetet sem tud biztosítani a családja.

T. D./WMN: Amikor olvastam a kötetet, pont az jutott eszembe, hogy noha nagyon személyes vallomásokat teszel közzé, de közben a szövegek nagy része társadalmi kórképnek is tekinthető. Kórkép egy generációról, akik közül nagyon sokan kerülnek parentifikált szerepbe és küzdenek a szülősebekkel, és egyben kórkép az állami egészségügy hangulatáról, az időskori kiszolgáltatottságról is. Mennyire volt ez tudatos a versek írása közben?

Á. J.: Az anyaságról inkább mint egyetemes tapasztalatról gondolkodtam, ami szerintem sokszor nincs kellő komplexitással kezelve a hétköznapi beszélgetésekben. Különösen az idősebb generációknál figyelhető meg, hogy idealizálva ábrázolják ezt a szerepet, a problémák és nehézségek megosztása zavarba hozza az embereket. Márpedig, ha például egy anya egyedül marad egy gyerekkel, és nincs ott a közeli hozzátartozói kör, amelyre támaszkodhatna, akkor könnyen válik kilátástalanná a helyzete. Azt gondolom, fontos, hogy beszéljünk az anyaság ijesztő távlatairól is. 

Ugyanakkor a kötetbe a személyes hangvételű szövegek mellé kerültek anyaistenekhez írt himnuszok.

Ezek megmutatják, hogy a különböző kultúrkörökben milyen értékeket, szimbólumokat társítanak az anyákhoz, illetve rámutatnak, hogy maga az anya – mint teremtő test – milyen energiákat képvisel egy társadalomban.

A magasabb erőkbe és célokba vetett hit képes felülírni a fizikai valóság nehéz hordalékait. Szeretnék lehetőséget adni az olvasóknak, hogy imát intézzenek hitt és egykor hitt istennőkhöz vagy épp Szűz Máriához. Míg a zsidó-keresztény hagyomány nyomán inkább maszkulin energiákat társítunk Istenhez, addig itt a teremtés biológiailag igazoltan feminin volta hangsúlyos.

T. D./WMN: Ugyanakkor a kötetben megjelennek olyan versek is, amik elsőre zavarba ejtően naturálisak és nyersek, ráadásul ott vannak mellettük a családi fotóitok grafikusan átdolgozott változatai. Ezek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy hol húzódik a határ elmondható és túl intim között. Okozott ez számodra dilemmát?

Á. J.: Abszolút, a költészetnek mindig van egy etikai dimenziója. De

ha az etika útját állja az esztétikai összefüggéseknek, a szöveg kibontakozásának, az öncenzúrához vezet. Pláne, hogy a társadalmunk eleve rengeteg olyan helyzetet kezel tabuként, amelyet egyébként nagyon sokan átélnek.

Ezekről fontos lenne nyíltan kommunikálni. Szerintem a költészet kísérletet tehet a határok felbontására, a tabuk szétfeszítésére. Ugyanakkor, a legmélyebb érzéseket sokszor nem is a szavak jelentése fejezi ki, inkább a ritmus vagy a prozódia.

Ha csak azért írok szöveget, hogy valamit feldolgozzak érzelmileg, akkor az terápiás irányba visz. Viszont ha megszűnik a mondás kényszere, és a szöveg belső rendje átveszi az irányítást, elkezd kialakulni egy saját világ, az adott vers a személyes életeseményektől független igazságértékre tesz szert, az esemény rögzítése helyett maga a vers lesz eseménnyé. A kötetben nagyon sok álomszerű képsor található, ami nagyban hagyatkozik a felejtésre, és nyitva hagy kérdéseket. Nem az emlékek részletes megjelenítése volt a cél, ezek sokkal inkább csak kiindulópontot adtak. 

A felejtés és az emlékezés bonyolult kapcsolatának megvilágítását segítik a képek, amelyek nem hagyományos illusztrációk. Ezek a családi archívumból származó fotók Imreh Sándornak és Balogh Kristóf Józsefnek köszönhetően grafikává és festménnyé alakítva tűnnek fel, így némiképp elemelkednek a közvetlen személyességtől.

T. D./WMN: A válaszod elején különválasztottad a terápiás költészetet, ami nagyon meglep, mert én ezt a kötetet kifejezetten akként olvastam. Ezek szerint te nem terápiás kötetként tekintesz rá?

Á. J.: Végül is mit jelent az, hogy terápiás költészet? Ha az alkotás szintjén nézzük, akkor az első néhány szövegnél még éreztem, hogy visszahatnak rám, hogy valami a helyükre kerül általuk, de aztán hátrébb tudtam lépni. Azt gondolom, jó pár évig azért nem írtam utána erről a témáról, mert még túl közel volt a veszteség, és nem tudtam elég távolról szemlélődni ahhoz, hogy teret adjak a nyelv működésének, a versek saját akaratának. Egyre inkább a problémakör poétikai tétje került előtérbe, a szövegek egymásra hatása. De persze, ha valaki dialógusra tudja hozni ezeket a verseket a saját életével, és segítik őt a veszteségek feldolgozásában, akkor nagyon örülök, és ebben az értelemben lehet terápiás hatásuk természetesen.

T. D./WMN: A kötetben azt írod, édesanyád „az egyetlen nő, akit el nem tagadhatsz”, de időközben feleséged lett és kislányod született. Hogyan alakult a hatásukra az anyaságról alkotott képed?

Á. J.: A társunkat és azt, hogy vállalunk-e gyereket, megválaszthatjuk, a szüleinket nem. A feleségem végigélt velem sok nehéz évet, látta közelről a dolgokat, számíthattam rá ezekben az időkben. Ő a saját vagányságának köszönhetően olyan anya, aki folyamatosan úton van, kapcsolódik közegekhez, most már leginkább a kislányunkkal együtt, aki láthatóan élvezi, hogy sok emberrel találkozik, boldog megfigyelő. 

A könyv hosszú éveken át készült, és a szerkesztési folyamat legvégére született meg a kislányom, ez áthangolta a kötettel kapcsolatos érzéseimet, témaként is visszaíródott az utolsó versekbe. Ez az életesemény felmutatta számomra az élet körforgását, a ciklikusságot, ami lehetőséget adott arra, hogy új oldalról vizsgáljam meg az anyaság fogalmát.

Az otthonról hozott traumáim és veszteségélményeim okoztak kételyeket, bizonytalanságokat, de az apává válás segített ezeknek az eloszlatásában, épp akkor következett be, amikorra sikerült kellően rendbe tenni magam körül a dolgokat. 

Az anyaságra most egy komplex állapotként tekintek. Az árnyoldalai és a veszélyei – a saját anyám megélései miatt – sokáig feszélyeztek, mára viszont tisztábban látom, hogy kihívások mellett örömök is várnak egy fiatal anyára, és hogy mekkora boldogságot is jelent részévé válni egy kis családnak apaként is. Azon dolgozom, hogy ne örökítsem át a feszültségeket, amiket a saját múltamból hozok.

T. D./WMN: Napjainkban egyre több irodalmi műben esik szó az anyaságról, de ezek nagy részét nők írják, és a feminista irodalom részét képezik. Milyen plusz rétegeket, értelmezési lehetőségeket hozott az, hogy férfiként írod ezeket?

Á. J.: Nos, igen, nekem sosem lesz lehetőségem egy édesanya tapasztalatával írni, de szerencsére vannak olyan nagyszerű szerzők a kortárs irodalomban, akik megteszik ezt, például Takács Zsuzsa, és az újabb generációt is foglalkoztatja ez, Kállay Eszter és Borda Réka is kiemelhető. Az első verseskötetemben, a Glaukómában előfordult, hogy anyukám nézőpontjából ragadtam meg helyzeteket, de ennek a kísérletnek a lehetetlensége végig előttem lebegett, a kötet címe is jelzi ezt.

Az új kötetben részint a saját identitásom szempontjából közelítek édesanyám múltjához, hiszen ez nagyban meghatározza azt, hogy én magam mit tudok továbbvinni, akár továbbadni a gyermekemnek. 

Az identitásomban fontos helyet foglal el az a tény, hogy a szüleim tanyáról falura, majd egy kisvárosba költöztek, Hajdúböszörménybe, amely a szülővárosom lett, és noha ott nem úgy alakult a sorsuk, ahogy tervezték, ez mégiscsak egy előrelépés volt az életükben. Az egyik nagyapám még írástudatlan parasztember volt, édesanyám pedig nyolc általánost végzett, többre voltak hivatottak mindketten. Az, hogy kiteljesedhettem költőként, és egyetemi oktató lett belőlem, nem csak rajtam múlott. A szüleim és nagyszüleim küzdelme, a tőlük kisgyerekként kapott szeretet alapozta meg az utamat.

T. D./WMN: A kötet címe: Kitakart anyám. Nagyon érdekel, mit gondolsz arról, hogy milyen lenne a költészeted, ha nem történik meg ez a fajta kitakartság.

Á. J.: Ez attól függ, honnan nézzük, hiszen a cím két módon is értelmezhető: egyfelől úgy, hogy az anya az, aki kitakart a múltban, másfelől úgy, hogy ő maga van kitakarva épp. De egy áttételesebb jelentést is nyerhet, ha arra gondolunk, hogy az anya nem kap hangot ebben a kötetben, és az arca is csak rajzolt vagy festett formában jelenik meg – ő itt csak megszólított lehet, de aktív szereplő nem. A nehézségei is kitakarják őt, azt, akit magában hordozott, azt, aki fiatalabb korában volt, aki szeretett volna lenni.

Ha az én szempontomból nézzük, akkor tény és való, anyukám a saját élethelyzetéből kifolyólag egy idő után nem tudta megadni azt a gondoskodást, amit tervezett. Ugyanakkor, tudom, hogy nagyon szeretett – még akkor is, amikor a saját küzdelmei és az én önállóságom miatt ezt kevéssé tudta kifejezni. Nincs bennem semmiféle harag felé, de sokszor eljátszom a gondolattal, hogy egy alternatív univerzumban hogy alakultak volna a dolgok, ha apám nem hal meg, ha édesanyám nem betegszik meg, ha más döntéseket hozunk, és így tovább. Sok alternatív valóság.

De ahogy a könyv a transzcendens irányába próbál kiutat mutatni – mintegy az anya megistenítésével –, úgy bennem is van egyfajta misztikus egyesülés iránti vágy és remény, és ez túl is mutat rajtunk. Hiszek benne, hogy minden élet egylényegű.

Takács Dalma