Megoldja az idő? Nem. A lélek oldja meg! – A gyermeküket elvesztő szülők gyászáról

–

Kurucz Adrienn/WMN: Pszichológusként hogyan jellemeznéd azt a fajta gyászt, amit szülő érez halott gyermeke miatt?

Schumicky Júlia: Egy gyermek elvesztése általában komplikált gyászfolyamatot indít el, akárcsak egy öngyilkosság vagy egy váratlan haláleset. Nemcsak a szeretett személy hiánya fáj, hanem csorbul a jövőbe vetett hit, megkérdőjeleződik egy csomó minden, például az élet értelme. A szülői szerep mint identitás is sérül, különösen, ha nincs több gyerek a családban. Ha nem kapnak segítséget a szülők a közösségtől a trauma feldolgozásához, akkor nagy az esély, hogy poszttraumásstressz-szindróma vagy komoly depresszió alakuljon ki náluk.

K. A./WMN: Van a gyásznak „menetrendje”, már ami az érzéseket illeti?

S. J.:

Régebben gyászszakaszok szerint gondolkodtunk a gyászról, ma már nem. Ha azzal jön valaki, hogy eltelt két év, és én még mindig a harag fázisában vagyok, mit tegyek?, akkor elmondjuk, hogy nincs ezzel baj. Az ilyen traumák után ambivalens érzések kavarognak mindenkiben: bűntudat, önvád, harag, összevissza vágtáznak, mint a hullámvasút, hol az egyik, hol a másik erősödik.

De mindig lehet és érdemes dolgozni azért, hogy jobban legyen valaki, azaz pozitív érzéseket is képes legyen megélni.

K. A./WMN: A Lélekmadár Táborba minimum fél évvel a gyermek halála után lehet jelentkezni, az első sokk múltával. Mi a felső határ eltelt idő tekintetében?

S. J.: Olyan nincs.

K. A./WMN: Tehát elképzelhető, hogy valaki tíz-tizenöt évvel a gyermeke elvesztése után jelentkezik?

S. J.: Igen! A veszteségfeldolgozásnak nincs meghatározott, kívánatos, „normális” sebessége. Simán elképzelhető, hogy valaki tíz-tizenöt év alatt érik meg arra, hogy eljöjjön hozzánk.

K. A./WMN: „Túl kéne lépned…” „Majd az idő…” Szinte elvárás a gyászolók felé, hogy legyenek idővel jobban.

S. J.:

Nemcsak a környezet felől jön nyomás, hanem belülről is: „már nem itt kéne tartanom”, „már jobban kellene lennem”. A valóság azonban az, hogy a pszichés folyamatokat nem lehet siettetni.

És senkinek nincs joga minősíteni valakit, mert szerinte túl hosszan gyászol. Ha valaki beleragad egy élethelyzetbe, akkor esetleg speciális segítség kell, ilyen előfordul, és ez is teljesen rendben van. 

K. A./WMN: Az önvád, gondolom, gyakori a gyermeküket elvesztő családokban, mint a harag egyik iránya.

S. J.: Szinte minden esetben jelen van a bűntudat. Kitől örökölte a betegségre való hajlamot? Megtettem-e mindent a gyógyulásáért? Miért nem másik orvoshoz vittem? Természetes reakció, de megnehezítheti a továbblépést a düh. Minden Lélekmadár-csoportban előjön ez a probléma. A harag ráadásul sokszor célt téveszt. Haragudni lehet nemcsak magamra, de az orvosra, a páromra… Egy indulati felhőbe kerülhet az ember. Az ezzel való munka komoly terápiás feladat.

K. A./WMN: A Lélekmadár Táborban önkéntesek is dolgoznak. Lehet hatékonyan segíteni olyan problémák esetén, amelyeket nem élt át személyesen az ember? Vonatkozik a kérdés a család mindennapi környezetében lévő emberekre is.

S. J.: Nagyon is sokat. A férfi nőgyógyász sem szült, mégis hasznos a jelenléte. A gyászkultúra nálunk alacsony szinten van, nem tudjuk, mit mondjunk az üres frázisokon túl, ha valaki a környezetünkben elvesztett valakit. Szeretettel fordulunk a gyászolóhoz, de nem találjuk a megfelelő szavakat. Inkább elkerüljük. Pedig hogy ne izolálódjanak ezek a családok, nekünk kell nyitnunk irányukba. Megtudakolni, mire van szükségük, ilyen egyenesen. Mit szeretnél? Mesélnél? Üljünk csöndben? Menjünk el valahova? Ezek helyénvaló kérdések. Az önkénteseknek azt tanítjuk, próbálják magukat egy szívnek képzelni, egy nagy szívnek nagy fülekkel. Szíveknek, amelyek nem minősítenek, nem adnak tanácsot, hanem ítélkezés nélkül meghallgatják a gyászolót, egyszerűen jelen vannak, szeretettel és tisztelettel. Partnerek az örömben és partnerek az emlékezésben, szomorúságban. Ez a legtöbb, amit tehetünk.

K. A./WMN: Miért kell résztvevőket toboroznotok, miközben sok családot érint efféle gyász.

S. J.: Ahhoz, hogy eljöjjön valaki a táborba, óriási bátorság kell. Élete legnagyobb fájdalmáról kell beszélnie, ez sokszor ijesztő a távolból (amúgy semmi sem kötelező!). Nem úgy néz ki egy Lélekmadár Tábor, hogy együtt ülünk, és sírunk egész nap, de ezt gondolják sokan.

K. A./WMN: Mi történik valójában egy ilyen táborban?

S. J.: A hetedik ciklust szervezzük: egy ciklus három turnusból áll: ősszel, tavasszal, majd megint ősszel három hosszú hétvégét töltünk együtt. A múlt–jelen–jövő tematikát követjük. Sok fontos, nehéz napot átélünk együtt, karácsonyt, születésnapot. Egy évig kísérjük őket, az a tapasztalat, hogy sokat segít nekik. Pluszban egy erős sorstársközösség alakul ki a szülők közt, ez fenn szokott maradni a tábor után is. Élményterápia, veszteségterápia: felváltva alkalmazzuk csoportbontásban. Esténként van „együtt idő”, az egész tábor közösen emlékezik, mesékkel, gondolatokkal. Az „Élet Ünneplése” programon mécsest úsztatunk, fát ültetünk. Ami belül van, kívül is legyen.

K. A./WMN: Ilyen nagy a jelentőségük a szimbólumoknak?

S. J.: Régen a temetésnek, virrasztásnak nagyobb jelentősége volt, rendszere volt a gyásznak, eleje, vége. A rituálékat erősítjük a táborban, legyen helye az emlékezésnek és legyen helye az örömnek. A gyász egy lehetőség is a személyiség, illetve a kapcsolatok gazdagodására.

K. A./WMN: Építhet, mondjuk, egy házasságot?

S. J.: Igen, de sokat kell azért dolgoznia mindkét félnek, hogy építse. Van a gyászom, a másiké, a gyerekeké, nem egyszerű ezeket összehangolni. Akiknek sikerül, egészen más minőségben tudnak kapcsolódni. Olyan élménnyé válhat a gyász, ami örökre közös alapot ad. Sajnos azonban sokszor tapasztaljuk, hogy nem bírja el a kapcsolat a gyermek elvesztését, szétmennek a szülők. Van, hogy érkezik valaki egy válás közepén, és a végén új partnerrel fejezi be a programot. Nem meglepő, hogy sokan új életet kezdenek. A veszteség sok mindent felülírhat: azt, amit gondolok magamról, a világról, a másik emberről, az élet értelméről. Mondják is sokszor a gyászolók: van a betegség előtti és az utáni időszak. Éles a választóvonal.

K. A./WMN:

Mi a helyzet a testvérek gyászával? Különbözik-e az ő gyászuk a felnőttekétől?

S. J.: Mélységében, fájdalmában nem. Csak más módon fejezik ki az érzéseket. Az „elfelejtett gyászolók”, így is szokás nevezni a testvéreket a szakirodalomban. A szülők el vannak foglalva az érzéseikkel, a gyermek elhanyagolva érzi magát, nem kap elég segítséget. Pedig lehet és kell is nekik segíteni, csak másként, mint a felnőtteknek. Meseterápia, pszichodráma, szimbólumok által például. A szülőknek pedig azt kommunikáljuk, jár a testvéreknek is a szeretet, ugyanúgy, ahogy a beteg gyereknek járt. Ne várják el, hogy mindenképp boldog legyen, hiszen ő egészséges. Egy kislány azt írta a tábor üzenőfalára, hogy „jó itt, mert amikor nevetni és játszani van kedvem, nevethetek és játszhatok”. Otthon ez nem egyszerű, hisz gyakran fagyos, mély szomorúság honol. De a gyereknek élettani szükséglete a játék, nevetés, akkor is, ha hiányzik a testvére, bűntudata van, esetleg haragszik. Segíteni kell megfogalmazni az érzéseit. 

K. A./WMN: Mi a tapasztalatod, segít az Istenben vagy túlvilágban való hit a gyászban?

S. J.: Mindig előkerül a táborokban a spirituális szempont. Hogyan történhetett? Miért? Épp ezért el is fordulhat valaki a hitétől, hisz milyen Isten az, aki engedte, hogy szenvedjen egy gyerek? Erőforrás lehet a hit, de hátráltathatja is a gyászmunkát.

K. A./WMN: Mit kezd ezzel a pszichológus?

S. J.: Mesékkel dolgozik például. A láthatatlan fonalról szólóval például, amely mindenkit összeköt, akit szeretünk, attól függetlenül, él-e. A szerettemmel való kapcsolat létezik, függetlenül attól, hogy az égből néz-e, vagy sem. Mi a táborban vallás- és politikasemlegesek vagyunk. Nem mondunk olyat, hogy nem, nincs újjászületés, nincsenek angyalok. Szabály, hogy bárki, bárhogyan gondolkodhat ezekről a dolgokról, de nem nyomhatja rá az elképzeléseit másokra. Az a kérdés pedig, hogy Isten miért engedte ezt vagy azt, nem ránk tartozik. Hanem, mondjuk, egy lelkipásztorra. Mi nem ezekkel a kérdésekkel dolgozunk.

K. A./WMN: Mi a tábor legfontosabb célja?

S. J.: Az, hogy segítsük a családokat, hogy egy tragédia után is tudjanak tovább élni úgy, hogy örömet találjanak az életben. „Veszteséget feldolgozni” – számomra ez értelmezhetetlen fogalom. Én úgy szoktam mondani, helyet találni az életben az elhunyt gyermeknek, megfogalmazni, ki volt ő, hogyan tud engem életének és halálának emlékével gazdagítani. Mondok egy példát. Hogyan emlékezem rá? Gépek közt fekve a kórházban vagy, mondjuk, az egyik közös, boldog karácsonyon? Utóbbi emlék erőforrás. Melyiket idézem fel? És ha van lehetőségem alakítani a következő karácsonyt, immár nélküle, az milyen lesz?

K. A./WMN: Mi változik a tábor éve alatt?

S. J.:

Ez nem egy futóverseny, amelyen el kell jutni valahonnan valahová. Nem tudjuk a gyászterápiában, ki honnan indul. Ezért arra buzdítjuk a szülőket, ők maguk találjanak célt: hol szeretnének tartani egy év múlva?

Mit nevezünk sikernek? Változó. Siker, ha az egyik anyuka várandósan jön vissza. Siker, hogy újra leül egy asztalhoz a család este, ami nem fordult elő az egyik gyermek halála óta. Az is siker, hogy az apuka, aki nem tudott beszélni a gyermeke elvesztéséről, rávette magát, hogy végighallgassa a többi szülőt. Volt olyan édesapa, aki egyetlenegyszer szólalt meg a gyászcsoportban egy év alatt, de az olyan volt, hogy elérzékenyült mindenki. Ha már egyáltalán eljön valaki a táborba, az is siker.

K. A./WMN: A gyász is lehet az identitás alapja, akár évtizedekre. Mi van, ha valaki nem akarja, hogy elmúljon a fájdalom?

S. J.: A „nem akarom”-ban nem hiszek, inkább a „nem tudom, hogyan”-ban. Amíg fáj, addig velem van… De meg tudja mutatni a terápia, hogy kellemes érzések kapcsán is lehetséges kapcsolódni az elhunythoz, a megcsontosodott szerepeinkből is van kiút. Igen, lehet valaki egy elhunyt gyermek édesanyja, de mellette ő jó barát, feleség, kolléga is. Persze magától az idő semmit sem old meg. A pszichés munka segít. De be tud tokosodni a fájdalom, pláne, ha tabuvá válik. Rengeteget tudunk segíteni egymásnak, hogy ez ne történjen meg.      

K. A./WMN: Az apák, a férfiak gyászáról valahogy mindig kevesebb szó esik, az az érzésem.

S. J.: Kettős elvárás van velük szemben. Legyenek erősek, kősziklák, de érzelmileg elérhetők is: odafigyelők, gyengédek, empatikusak. Nehéz ezt a kétféle rendszert összehangolni. Közben a gyászuk mélysége nem különbözik az anyákétól. Van sok családban kimondatlanul egy „fő gyászoló”, neki ér sírni, feketében járni, elgyengülni. A többieknek nem annyira. Nálunk a Lélekmadár Táborban ezért vannak külön apacsoportok is: legyen lehetőségük egymás közt beszélni a traumáról. Támogatni tudják egymást a saját eszköztárukkal, fantasztikus látni ezt. Meg azt is: intellektustól, vagyoni helyzettől, státusztól független a pszichés immunrendszer működése. A veszteség közös élményünk, nagyon hasonlókat élünk meg mindannyian egy krízisben.

K. A./WMN: Gyakran látni olyat, hogy egy elhunyt gyermek egykori szobája valóságos mauzóleum lesz. Pszichológusként megpróbálod lebeszélni az ilyen típusú emlékezésről a szülőket?

S. J.: Nem mi buzdítjuk a tárgyaktól való megválásra a szülőket, hanem a sorstársak. Elmondják, nekik mennyit segített, hogy elpakoltak. A többi gyerekről nem is beszélve. Volt olyan család, amelyik minden étkezésnél megterített az elhunyt gyermeknek is, kimerték neki az ételt évekig. A testvérek nem értették, mi történik voltaképpen. Sokszor előfordul, hogy nincs temetés, hazaviszik a hamvakat. Kirakják az urnát a nappaliban. Volt olyan gyerek nálunk a táborban, aki nem is fogta fel, hogy meghalt a testvére. A mécsesúsztatós programon értette meg, hogy nincs már. Ebből is látszik, hogy nagyon fontosak a rítusok, még akkor is, ha az adott pillanatban nagyon fájdalmasak.

K. A./WMN: Mondják, hogy a gyászmunka a halál előtt kezdődik. A kórházak figyelembe veszik ezt?

S. J.: Igen, a halál körülményei nagy hatással vannak a későbbi gyászmunkára. A betegség alatt van egy úgynevezett anticipációs fázis: a „mi lesz, ha elvesztem” gondolatok ideje. Hogy erre hogyan reagálnak a szülők, az változó. Volt olyan család, hogy amikor már lehetett tudni, hogy meg fog halni a gyermek, a szülők máris jelentkeztek a Lélekmadár Táborba, elfogadták a tényeket, és segítséget kértek. De ez ritkább. Gyakrabban látjuk, hogy a szülők megpróbálják mindenáron megmenteni a gyereket, még több kezelést akarnak, akkor is, ha nincs értelme. Sokszor az orvosok is támogatók ebben, hiszen nekik is óriási kudarc elveszteni egy beteget, pláne egy gyermeket.

Ha aztán a betegség egy pontján kiderül, és mindenki belátja, hogy nincs értelme tovább kezelni a beteget, és palliatív terápiára van már csak lehetőség, akkor szerencsés esetben a család kapcsolatba kerül a gyermekhospice-szolgálattal, ők nagyon sokat tudnak segíteni, mondhatni nyugodt, ideális körülmények közt lehet elbúcsúzni.

A gyerekek kérdeznek. Mi lesz, ha meghalok? Ilyeneket is akár. Fontos, hogy tudjanak beszélni erről a szülőkkel. Ha azt hallják ebben a helyzetben, hogy „élni kell, élni, élni”, akkor magukra maradnak a kérdéseikkel.

K. A./WMN: Ti, segítők, mit tanultok a gyászolóktól?

S. J.: Én személyesen azt tanultam, hogy mindig van tovább. A gyászoló családtagok még a legsötétebb pillanatokban is képesek felelősséget vállalni önmagukért, az érzéseikért és a gondolataikért. Ezeken a tragédiákon már nem lehet változtatni, ugyanakkor a személyes viszonyulás átformálása által képesek az életüket újjáépíteni, példát mutatva ezzel a környezetüknek. Megtisztelő ennek a folyamatnak a részese lenni.

K. A./WMN: Fogad a tábor perinatális veszteség után (harmadik trimeszterben elvesztett babákat) gyászoló szülőket. Lehet integrálni őket? Komolyan tudják venni az ő gyászukat azok, akik sok évig ápoltak, mondjuk, egy nagybeteg gyermeket?

S. J.: Igen. Először is attól függ minden, honnan nézzük. Szerencsés vagy, mert nem volt veled nyolc évig, csak egy napig, vagy szerencsés vagy, mert veled volt legalább nyolc évig a gyereked?

Alapelv, hogy fájdalom és fájdalom nem összemérhető. Egyedi minden gyász. A tisztelet része, hogy elfogadom, az egynapos gyermek utáni fájdalom nem alacsonyabb rendű egy nyolcéves gyerek elvesztésénél. Nem vetélkedés zajlik, kinek nagyobb a vesztesége. Hanem összekapaszkodás. Mert együtt elbírjuk a fájdalmat.

Kurucz Adrienn 

 Képek: Chripkó Lili

Szeptember végéig lehet jelentkezni a Lélekmadár Tábor újabb, októberben induló ciklusára. A táborért nem kell fizetni. Kérlek, ha van a környezetedben olyan család, amelynek segíthetne ez a nagyszerű tábor, akkor küldd el nekik a linket!