Betegség, bátorság, barátság: Annabella és Bianka története

–

Ez az a szó, amit egyetlen szülő sem akar hallani

Csilla és kislánya, Annus már hónapok óta járta az orvosokat, mire a Tűzoltó utcai Gyerekklinikán végre kiderült, mi okozta a sok-sok egészségi gondot. Anikóék jóval gyorsabban eljutottak a Tűzoltó utcába, ők öt nap alatt megkapták a diagnózist: leukémia.

A kislányok egy hét különbséggel kerültek egymás mellé a kórházba, attól kezdve párhuzamosan folyt a történetük, együtt küzdötték végig magukat ezen az embertelen fájdalmakkal nehezített úton. Rengeteg erőt merítettek egymásból az anyák, ahogy a lányaik is.

Anikó épp a harmadik gyerekükkel volt hét hónapos várandós, amikor kiderült, hogy a két és fél éves Bius milyen kórral küzd. Csillát pedig a kórházi kezelések közepén hagyta el a férje, Annus apja.

Anikó minden áldott nap felutazott Gyöngyösről Budapestre, hogy a majd’ másfél hónapig tartó első kezelésfolyam alatt láthassa Biust, de nem alhatott a kórházban, mert kockázatos lett volna számára, illetve a magzatra nézve is veszélyeket hordozott a kórházi környezet, ezért a férje, Tibor volt éjjel-nappal a Tűzoltó utcában Biussal. Csak akkor lehetett egy kis kimenője, amikor Anikó bemehetett a kislányához. A két szülő hónapokig csupán a kórház előtt válthatott pár sietős szót egymással, míg kiskamasz lányuk tízévesen egyedül tartotta otthon a frontot. Az egész családot óriási kihívások elé állította ez a váratlan helyzet.

Csilla még Annus apjával kezdte a betegség első időszakát, de mire a végére értek, már teljesen egyedül maradt, illetve idős, betegeskedő édesapja vállalta néha a kórházi ügyeletet, aki bár szédült, és nehezére esett neki a járás, mégis úgy érezte, hogy az unokája mellett a helye.

A Tűzoltó utcában minden a lehető legjobban alakult

Az anyák a Tűzoltó utcai Gyerekklinika minden munkatársáról szuperlatívuszokban beszéltek, elképesztően sok támogatást kaptak mindenkitől, rugalmasan és hatékonyan, barátságos, nyitott légkörben folytak a kezelések. Abszolút tekintettel voltak arra is, hogy Csilla és Anikó, valamint Anikó férje, Tibor mély barátságot kötöttek sorstársakként. Persze a két beteg kislány eltéphetetlen szövetsége alapozta meg ezt a barátságot. Még ma is figyelnek a kórházban arra, hogy ugyanakkor mehessenek a kislányok kontrollra, mert érezhetően erősítik egymást.

Arra is a főnővér hívta fel a figyelmüket, hogy amikor a kezelések már lehetővé teszik, térítésmentesen elmehetnek a Bátor Táborba, ami nem csupán a betegség alakulására van kedvező hatással, hanem a múlt sebeit is gyógyítja, és teret nyit a jövőnek.

Nem tagadom, jó párszor elsírtam magam a riport készítése közben, ahogy Csilla és Anikó is, amikor részletezték a kislányok gyógyulását. Volt olyan idő, amikor annyira legyengültek a lányok, hogy járni sem tudtak. Kisebesedett nyálkahártyájuk miatt pedig az evés is nehézségekbe ütközött. A kicsik fizikai szenvedése természetesen nagyon megviselte a szülőket. Ők már annyit sírtak az elmúlt időszakban, hogy azon gondolkodtak, vajon lesznek-e még egyáltalán könnyeik. Jobban tartották magukat, mint én, az biztos. Amikor rákérdeztem, honnan van most ennyi erejük, egymásra néztek, és egyszerre mondták ki: „a Bátor Táborból”. 

A Bátor Tábor igazi gyógyír az egész családnak

Bár még fátyolos volt a tekintetünk, de attól kezdve, hogy a Bátor Táborról kérdeztem Csillát és Anikót, egyre többet kacagtunk. Megállíthatatlanul ömlöttek belőlük a csodás emlékek, Csilla a fantasztikus fogadtatásról és a lenyűgöző környezetről áradozott, ami a táborban várta őket, Anikó pedig arról mesélt, hogy a kislányok az első pillanattól kezdve úgy bíztak a tábor önkéntes segítőiben, vagyis a „cimbikben”, mintha mindig is ismerték volna őket, pedig ott és akkor találkoztak először. A szülők is alig hitték el, hogy itt és most tényleg totálisan kikapcsolódhatnak, egyáltalán nem kell aggódniuk amiatt, mi történik a két gyógyulófélben lévő kislánnyal, hiszen biztos kezekbe kerültek.

Anikó kiskamasz lánya, – aki szintén rettenetesen megszenvedte az elmúlt időszakot, hiszen sokszor neki kellett helytállnia, és ma is abszolút pótanyaként terelgeti a testvéreit (Annussal együtt persze), sőt, időnként még ő tartotta az anyjában a lelket, – olyan felszabadultan vetette bele magát a Bátor Tábor által kínált páratlan, előtte soha nem látott lehetőségekbe, hogy egész nap alig került elő.

„A kisebbek többnyire a káprázatos játszósarokban tűntek el órákra, a nagyobbik lányom pedig a kalandparkban: volt ott minden íjászat, lovaglás, bátorkodó pálya… Bogi nagyon ügyesen rajzol, és rengeteg kreatív foglalkozáson is részt vett, elképesztő volt az eszköztár” ­– meséli Anikó. „Ide visszajárhatunk családostul addig, amíg a lányok be nem töltik a hetedik évüket. Utána is mehetnek nyári táborba, de akkor már csak a testvérekkel, szülők nélkül. Teljes ellátáshoz, szálláshoz és felszabadító foglalkozásokhoz juthattunk hozzá térítésmentesen, de ez csak a kerete volt az egésznek, mert ennél sokkal-sokkal többet kaptunk” – mondja.

Csilla pedig arról mesél, hogy mit kaptak még a felszabadultságon túl: „Nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk is önbizalmat és bátorságot adott a tábor. És talán itt tapasztalhattuk meg először, hogy van még élet a betegség után is. 

A gyerekeink koravének lettek, a kórházban bármilyen emberségesek is voltak a körülmények, megszűnt számukra a gyereklét. Szinte jobban tudták, mikor milyen gyógyszert kell kapniuk, mint mi. De a Bátor Táborban mindannyian visszakaphattuk a reményt egy normális életre”.

Annus és Bius tele van élettel, reméljük, öt év múlva végre megnyugodhat Anikó és Csilla, amikor kézhez kapják a tünetmentességről szóló zárójelentést. Egyelőre a széltől is óvják az anyák a lányokat. Még hat hónapra lesz szükségük a kislányoknak ahhoz, hogy az immunrendszerük újra felépüljön. 

Csilla egyébként épp a kórházban szerzett tapasztalatok miatt tanult új szakmát, látta, mennyire elkél a segítség a többi gyereknek is. Jelenleg dajkaként dolgozik egy bölcsődében, de hamarosan képzett kisgyermekgondozó lesz. A munkahelyi vezetőjétől is rengeteg emberi segítséget kapott kislánya gyógyulásának ideje alatt.

Annus betegsége előhívta belőle a szándékot, hogy megtalálja az igazi küldetését. A jövő generációjának boldogulását tekinti legfőbb feladatának.

Anikó pedig szakács. Ráadásul egy bölcsődében főz a legkisebbeknek, amikor épp nincs gyesen. A Bátor Táborban helyben főzött ételt kaptak, és bár egyébként nagyon kritikus szakmájából adódóan a koszttal, de itt még az étel is kifogástalan volt.

Alig várják a következő alkalmat, amikor megint mehetnek együtt a Bátor Táborba, ahol már az első alkalommal is új barátságokat szereztek a sorstársak közül.

Anikó szakácsként stílszerűen így fejezi be a beszélgetést: 

„Én receptre írnám föl mindenkinek ezt a három-négy napot a Bátor Táborban – legalább az életben egyszer. Persze megspórolva az azt megelőző betegséget. Mindketten azt tervezzük, hogy önkéntesként is visszatérünk még a Bátor Táborba, amint lehet. Elmondhatatlanul sokat kaptunk itt, és legalább a töredékét szeretnénk visszaadni a Bátor Tábor alapítványának a munkánkkal és persze az adónk egy százalékával is!”

Kiemelt képünket készítette: Benkő M. Fanni

Both Gabi