„Elég volt, sírás lesz a vége!” – Azok a fránya családi birkózások

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Tudom, te legtöbbször nagyon nem szeretted, de nekem kifejezetten jó emlékeim vannak a birkózással kapcsolatban. Ha most belegondolok, a legfelhőtlenebb gyerekkori pillanataim közé tartoznak még azzal együtt is, hogy tízből kilencszer neked volt igazad, és rettenetes sírás lett a vége. Beszéljünk először arról, hogy egyáltalán miért birkózunk.

Kazimir Ágnes: A birkózás, dögönyözés szinte mindenki életében jelen volt, van és lesz is. Ösztönösen jön belőlünk. Ez a játék gyakran jó érzéseket kelt, sőt az önvédelem és önbizalom gyakorlásában is kulcsfontosságú lehet. Megélni a játékot, a közelséget, együtt levezetni a feszültséget, mímelni a harcot, a védekezést, de durvaság és szorongások nélkül, ez már-már terápiásan hathat az egész családra. 

Sz. A. E./WMN: Azt mondod, gyakran ilyen a birkózás. És milyen lehet még? 

K. Á.: Igen, ez az ideális változat, és tapasztalataim alapján ez a ritkább.

Amikor viszont nem egyenlő erejű gyerekek, vagy felnőttek és gyerekek birkóznak, könnyen átmehet a játék valódi harcba, erőfölényre törekvésbe, beindulhat az agresszió, és minderre akár rárakódhatnak egyéb, máshonnan jövő, halmozódó feszültségek is.

Mondtad, hogy neked kimondottan jó emlékeid vannak, de nekem úgy rémlik, voltak azért drámai kiborulások is.

Sz. A. E./WMN: Jaj, hát persze! Egyáltalán nem volt mindegy, ki kivel birkózik. Apával például voltak szigorúan meghatározott keretek, nem is birkózásnak hívtuk, hanem könyök harcnak. Én feküdtem a hátamon, és csak a könyökömet használhattam védekezésre, apa meg az állát. A játéknak akkor volt vége, ha megfogtam apa fülcimpáját, vagy ha apa az állával elérte a nyakamat. A fiúk viszont nem korlátozták a játékot szabályokkal, és ahogy mondtad, rárakódott mindenféle egyéb frusztráció, rivalizálás, erőfitogtatás, amit akarsz. Szóval velük teljesen más élményeim maradtak ezzel kapcsolatban. 

K. Á.: Hát igen, apukáddal a szabályok – mellesleg megjegyzem, nagyon helyesen – jól körülhatárolhatóak és világosak voltak, és mindemellett evidencia volt a gyengébb védelme, az egymásra odafigyelés, a tisztelet. Viszont ha nem haragszol, leütném a labdát és visszakérdeznék. A testvéreiddel akkor nem ilyen pozitívak a birkózós élményeid?

Sz. A. E./WMN: Nem volt rossz élmény, de ha felidézem, akkor valahogy a frusztráció is bekúszik a nosztalgia érzése mellé. Velük a „hagyd már abba!” nem működött, a kérésnek nem volt súlya, és már az első pillanattól fogva valami erődemonstráció és feszültséglevezetés, ne adj' isten bosszú, vagy simán csak a másik bosszantása iránti vágy állt a birkó mögött. Egy ideig jó volt, de valaki mindig kiborult, aztán jött a törvényszerű árulkodás.

Testvérek között azt hiszem, ez sosem lehet csak játék, de közben nem lehet nem csinálni, hisz ez az egyetlen, legális módja annak, hogy valahogy fizikailag is megvívjuk a csatáinkat.

Csak hát hiába tettünk úgy, mintha játszanánk, testvérek között ez szerintem valahol mindig vérre megy.

K. Á.: Persze, hát sokszor a felnőtteknek is nehézséget jelent, hogy a játék játék maradjon. 

Sz. A. E./WMN: Én fordítva lehetek bekötve, mert nekem ez a játék prímán megy, és a hagyományos játékokban sokkal gyengébben muzsikálok. 

K. Á.: Egyáltalán nem ritka, hogy a szülők számára terhet jelent a „rendes” közös játék, míg az ilyen dögönyözésekre mindig kaphatóak. Persze, ilyenkor a szülő is kiszállhat a szerepéből, visszamehet gyerekbe, a felszabadultságot, a szabadságot, a játék örömét élheti át, közös örömként osztozva ebben a gyerekével. Nem kell kreatívan gondolkodni, hogy most rajzoljunk, vagy bújócskázzunk, nem kell történetet kanyarintani a plüss szamárral. A birkózásban csak a jelen van, beszűkül a tér és idő.

Sz. A. E./WMN: Az apa-fia birkózások miben különböznek a többi kombinációtól? (Már ha van egyáltalán különbség.)

K. Á.: Hogyne, ezek tudnak a legjobban elfajulni, ha a birkózás mögötti motiváció nem az együtt töltött idő, a közös móka, hanem a másik legyőzése. Ez sokszor nem is tudatos, csak a tudattalanból szépen, sunyin előkúszik és átveszi az irányítást. Az idő múlásával a fiatal egyre erősebb lesz, már nem tűr tétlenül, használja a helyzetet, akár a saját ereje felmérésére is, visszaüt és győzni akar. A serdülőkor kezdetétől pedig már fennáll a veszélye annak, hogy a birkóból kimondatlanul is rivalizáció lesz, amit ha az apa észlel, gyakran „meg is torolhat”, felveszi a kesztyűt, mondván, hogy a fiúk már csak ilyenek. Aztán ha valaki túllő a célon, magyarul sírás a vége, akkor a túlpörgött félnek mindig ott az aduász, hogy de ez csak játék. Pedig pontosan lehet látni, mikortól megy át a játék kőkemény harcba. 

Sz. A. E./WMN: Az anyák kötelező szerepe ilyenkor meg az, hogy a pálya széléről (azaz a másik szobából, vagy a birkózók feje fölül) rikoltozzák, hogy elég, mert sírás lesz a vége.

K. Á.: Na és mi lesz a vége? Mi?

Sz. A. E./WMN: Hát sírás, mi más! De miért?

K. Á.: Azért talán, mert pontosan

a felszabadultság megélése során előtörhetnek a kontroll csökkenéssel együtt járó érzelmek. Fel- és elszabadulhatnak érzések, indulatok, amik között a határátlépő agresszió is megjelenhet, és azt gyakran már nagyon nehéz időben leállítani. 

Sz. A. E./WMN: Odáig rendben van, hogy egy gyerek túlpörög, bedurvul, ehhez kevesebb is elég. De ahhoz, hogy sírásba torkolljon a játék, kell a felnőtt is. 

K. Á.: A korábban említett erőfölény soha, semmilyen helyzetben sem eredményezhet jót. Ha a szülő a birkó közben tudatosítani képes, hogy most egy kicsivel, tehát gyengébbel játszik éppen, akit szeret, félt, óv, és sok mindenre tanít is, akkor ez megmarad a jóérzésű, örömgazdag játék keretei között. Ha viszont elpattan a húr a játék hevében, és a birkózás észrevétlenül harci üzemmódba vált át, akkor baj van, és baj lehet.

A korábban jó és felszabadító játék könnyen változhat komoly, agresszív, traumát okozó cselekménnyé. 

Sz. A. E./WMN: Olvastam, hogy akivel gyerekkorában sokan birkóztak, és gyakran élte meg, hogy nem veszik figyelembe a kérését (vagyis hogy: elég), az azt tanulja meg, hogy a határai védelmének nincs jelentősége, hogy a kérése, akarata nem számít még annak sem, akiben megbízik, aki elvileg szereti. 

K. Á.: Abszolút élheti meg úgy, hogy birtokolják a testét, hogy nem számít, amit kér, nem védik, ha kéri, sőt, hanem tovább támadják. Gyakran van, hogy amikor a gyereket csikizik, nevetve mondja, hogy ne. A felnőtt sokszor nem gondolja át, hogy a csikizéstől nevetés az reflex, nem feltétlenül azt jelzi, hogy a gyereknek épp annyira jó. Iszonyú tehetetlenséget élnek meg azok, akiknek ilyenkor nem veszik figyelembe a kérését, és pont ezekből szoktak a legnagyobb sírások lenni, mert ahogy a gyerek kacagva mondja, hogy apu, anyu, ne, a szülő csak még jobban kezdi gingyolni, hiszen úgy nevet a gyerek. És

egyszer csak elpattan a húr, a gyerek ütni-rúgni kezd, elvörösödik a feje, leizzad, a szülők meg csak néznek, nem értik, és még jól le is szidják, hogy az előbb még olyan jó volt, minek a hiszti. Pedig az egész elkerülhető lett volna, ha odafigyelnek a gyerekre. 

Sz. A. E./WMN: Akinek a szemszögéből ez a tehetetlenség borzasztóan megrázó élmény lehet.

K. Á.: Persze! Biztos te is álmodtál már olyat, hogy kiabálnál, de nem jön ki hang a torkodon. 

Sz. A. E./WMN: Hogyne. 

K. Á.: Na, hát a gyerek nagyjából így érzi magát, amikor a kezdeti örömjáték közepette egyszer csak az esik le neki, hogy akit a legjobban szeret, nem figyel rá, olyat csinál vele, amit ő nem akar, és még nevet is közben. 

Sz. A. E./WMN: Én közben már hallom, hogy most egyesek felcsattannak: minek ezt ennyire túldramatizálni… 

K. Á.: Csattanjanak, de a tény attól még tény, hogy soha nem lehet jó játék, ami közben egy gyerek kiszolgáltatva érzi magát. És aki gyerekként sokszor éli meg, hogy a szerettei fölé kerekednek, semmibe veszik, az nyilvánvalóan sérül, ami hatni fog rá, így vagy úgy. De

ha a keretek világosak, ha a „nem”-nek van súlya, azzal lerakhatjuk az alapjait annak, hogy később a gyerek jobban tudja védeni a határait.

Sz. A. E./WMN: Na akkor mielőtt ránk sütik, hogy démonizáljuk a családi birkózást, mondd el inkább, miért tartod mégis hasznos játéknak. 

K. Á.: Először elmondom, hogy szerintem mire érdemes figyelni, és ha eszerint játszanak a családok, akkor a játék tényleg játék maradhat, amiből viszont tényleg lehet profitálni hosszú távon is. Szóval a kedves, odafigyelő, a másikat biztonságosan, óvón „gingyoló” játék felelős irányítója mindig a felnőtt. És a gyereknek mindig biztonságban kell éreznie magát. Ha visítozás, durvaság kezdődik, és már nyomokban sincs jelen az öröm, csak a harc, az elszánt vicsorgó erőmegmutatás, ott és akkor azonnal abba kell hagyni, komolyan kell venni az okozott fájdalmat, frusztrációt, és adott esetben bocsánatot kérni.

Ha így teszünk, azzal a gyereknek azt tanítjuk meg, hogy a tetteinknek vannak következményei, hogy ha az ember hibázik is, leállhat, és képes felelősséget vállalni. Szóval a sírásba torkolló birkózásból is ki lehet jönni győztesen, ha a felnőtt beismeri a hibáját, ezzel kimondottan jó és fontos példát mutat. Persze az a legjobb, ha idáig nem jut el a dolog, és ha tényleg sikerül mindig békés mederben tartani a játékot. Ha az „állj!”, vagy „nem akarom!” nem súlytalan frázisok, ha a gyerek biztonságban feloldódhat a szüleivel való közelségben és szeretetteljes birkózásban.

Ha ezek a feltételek megvalósulnak, akkor a játék megőrzi a meghittségét, és tényleg játék, amiben élesben gyakorolhatjuk, hogyan kell valóban figyelni egymásra, és hogyan védjük a saját határainkat.

A visszaélés viszont akkor is visszaélés, ha eleinte, vagy közben nevetgélés van. A „nem” a gyerek szájából is „nem”, és joga van kiszállni a játékból, amikor ő szeretne.

Szabó Anna Eszter