Rezek Bori: Délelőtt bölcsi, délután kórház

–

Pár héttel ezelőtt még a nagymamámmal a kertben ülve együtt idéztük fel a családi krónikából azt a történetet, amikor engem vittek először bölcsődébe. A történet szerint a beszoktatás annyiból állt, hogy: „na kislányom, akkor a jeled mostantól az olló, (a mai napig komoly kihívást jelentene lerajzolni), fogadj szót annak a kedves néninek, lesz itt tízórai, ebéd, uzsonna, azon a kis vaságyon meg a délutáni szundi, délután jövünk érted, integess a papának.”

Ahogy közeledett a nyár vége, egyre kevésbé kezdtem hinni benne, hogy ez a valóságban bárkinek is ilyen egyszerűen menne. Valószínűleg ezt az emléket is csak megszépítik az évek és az evolúciós felejtés, bennem viszont egyre csak erősödött a bűntudat és a változástól való félelem.

Pedig az én lányom a tankönyvi könnyű eset. Mi vagyunk azok a szülők, akik inkább nem hergelünk másokat azzal, hogy mióta alussza át a gyerek az éjszakát a saját szobájában, azt sem mondogatjuk, hogy ritkán beteg (tudom, tudom, innentől jön a neheze), és azzal sem dicsekszünk, hogy ha futás közben zakózik egy hatalmasat, azt annyival konstatálja, hogy „bumm”, és szalad is tovább. Akkor mégis miért izgulok fél éve azon, hogy a könnyen barátkozó, mindig vidám gyerekem heti három napot tölt majd a bölcsiben? 

Szimbiózisból intézményi nevelés

Néhány hónap tépelődés után arra a viszonylag ellentmondásos megfejtésre jutottam, hogy egyre égetőbb szükségem van arra, hogy felnőtt emberként visszakapjam a szabadságom, (már amennyire ez szülőként lehetséges), de közben elképzelhetetlennek tűnik és jócskán fájdalmas is, hogy ez azzal jár együtt, hogy a kislányom megkezdi az önállósodást azzal, hogy a 0-24-es otthoni szimbiózisból intézménybe kerül.

A nyárvégi gondolataimnak a szabadságról és a függetlenségről a nagymamám telefonhívása vetett véget. Tüdőgyulladás, nehézlégzés, szúró mellkasi fájdalom, addig sosem érzett gyengeség és fáradtság. Autóba pattanok, rohanunk a sürgősségire. A név nem téveszt meg senkit ebben az országban: itt a protokoll szerint is hat óra a minimum várakozás.

A váróban jót beszélgetünk, közben a nagymamám tünetei szinte teljesen el is múlnak. Éppen ezért arra egyikünk sem készült fel, hogy este 10-kor megáll a nagymamám szíve.

Innentől kezdve pedig napokig rohangálok be az intenzívre: reménykedés, várakozás, végül jó hírek – fel fog épülni. Kérdés, hogy 83 évesen ez pontosan mit jelent, de most az a lényeg, hogy még itt van velünk, és nem egy kórházban kellett meghalnia váratlanul, egyedül. A felnőtté válásom újabb epizódjaként élem meg azt a felismerést, hogy nekem ez az ember egész eddigi életemben anyám helyett anyám volt, mostantól viszont neki kell tudnia rám támaszkodni.

Egyik napról a másikra ott találtam magam két nő között ingázva: az egyik felnevelt, a másiknak én adtam életet. Van köztük nyolc évtized, de közös bennük, hogy mindkettőjüknek én vagyok a legfontosabb ember az életében, ennek minden terhével és szépségével együtt. Most pedig egyszerre kell segítenem őket abban, hogy átlépjenek egy másik életszakaszba. A gyerekem szépen lassan megkezdi az anyáról való leválást és önállósodni kezd, a nagymamám pedig kénytelen szembesülni azzal, hogy az élete további részében egyre kiszolgáltatottabbá válik. 

A következő napok ebben a kettősségben telnek. Délelőtt bölcsi, délután kórház. Érzelmileg mindkettő megterhelő a maga módján. Mégis, valahogy nagyon szépnek és természetesnek látom, ahogy összekapcsolódik előttem a kezdet és a vég látványa ezekben a különös terekben.

Beszoktatás és intenzív osztály

Az első délelőttökön még csak pár órát töltünk a lányommal a bölcsiben. A kerti tízórai után az ablakból figyelem tovább az eseményeket. Két cserepes legénypálma közül leselkedek. A kislányom önfeledten válogat a kekszek és gyümölcsök között. A szenvedős, otthoni, mindent ledobálós, könyörgős etetés helyett a csoportnyomás hatására vidáman tömi magába a finom falatokat. A szívem akkor sajdul meg először igazán, amikor a kisasztaltól felállva a bölcsis nénik előveszik a kerti szerszámokat és kiosztják az ültetendő virágokat a kicsik között. Ott áll az én nagylányom bevetésre készen, kezében a kislapát és az árvácska. Az első gondolatom az, hogy kirontok a telefonommal és azonnal lövök 20-30 képet erről a cuki kertész akcióról. (Egy mai szülőnek természetes, hogy egy random kedd délelőttön annyi kép készül a gyerekéről, mint róla a születésétől a ballagásáig.) A többi bujkáló anyával pillanatok alatt egymásra találunk, mert sokkal jobb együtt feszengeni, aggódni és nevetni magunkon.

A nap második feléhez másféle átmeneti sorsközösség párosul. A kórház folyosóján együtt toporgok mindennap a többi bent fekvő beteg hozzátartozójával. Egymás pillantásába kapaszkodunk, amíg várakozunk, aztán kinyílik a kardiológia ajtaja, és onnantól egymásnak adogatjuk a lábzsákot és a steril, zöld ruhát, kicsit mindenki izgul mindenkiért. Ahogy a bölcsis anyukákkal délelőttönként.

A nagymamám szuperhősként épül fel, a lányom is egy szempillantás alatt épül be a nagyfiús bandába. Kicsit el is bízom magam, hogy nemsokára minden a régi lesz. Újra a vágyott szabadságomra gondolok, már tényleg csak pillanatokra van innen. Két év anyaság után régi ismerősként üdvözlöm azt a jelenséget, hogy egyszerre öntenek el egymásnak teljesen ellentmondó érzések, amire szokás szerint türelmetlenséggel és lelkiismeret-furdalással reagálok. 

A régi életem visszajár?

Az otthonülős hónapok, évek alatt számtalanszor fogott el az irigységgel vegyes nosztalgia és a FOMO, ha Insta-story-kból szembesültem azzal, hogy mások péntek este kocsmákban találkoznak, vagy a tengerentúlra utaznak, esetleg bemennek a munkahelyükre dolgozni. Most viszont azt érzem, hogy kitépik a lelkem egy darabját, ha nem nézhetem végig élőben, ahogy a gyerekem egy félbevágott almával papírra nyomdázik, vagy egy tálca búzadarába rajzol az ujjával. Hamar elönt a bűntudat, hogy akkor mégis miért esett sokszor ennyire nehezemre otthon ülni GYES-kontyban, és macinaciban megcsinálni a századik gyurmakacsát? Vajon szabad nekem anyaként ennyire vágynom arra, hogy újra szellemi munkát végezhessek? Jár nekem az, hogy elkezdjem visszakapni a régi életemet? Vissza lehet azt kapni egyáltalán?

A nagymamámra gondolok és arra jutok, hogy talán nem. Nem fogok tudni már úgy tekinteni rá, mint aki mindig is volt és mindig is lesz, ahogy a gyerekemre sem gondolhatok többé kisbabaként, és magamra sem tudok úgy nézni, mint amikor még nem voltam anya. 

Az önmarcangoló agymenéseket és az önigazoló okfejteséket végül teljesen felülírja az öröm, amikor a kislányom reggel a kiságyban cinkosan mosolyogva odasúgja nekem: „bőcsi”. Az pedig a hab a tortán, hogy felhívhatom a nagymamámat, és elmesélhetem neki, hogy mi volt az ebéd a bölcsiben. 

Rezek Bori