„Azt gondoltam, csak egy semmirekellő narkós vagyok.” – Oslói városnézés Michelle Alexandra Murennel

–

Tigeren

A sétához Oslo egyik közkedvelt találkozóhelyén, a főpályaudvar előtti négy és fél méteres bronztigrisnél gyülekeznek a résztvevők. A szobor a város Tigerstaden (Tigrisváros) becenevét szimbolizálja, ami Bjørnstjerne Bjørnson norvég költőtől származik: az 1870-ben írt „Sidste Sang” („Utolsó ének”) című verse egy ló és egy tigris harcát eleveníti meg, melyben a tigris a veszélyes várost, a ló pedig a biztonságos vidéket jelképezi.

Michelle tizenkilenc évesen költözött Oslóba szerelmével, akit Ålesundben egy  drogrehabilitációs intézetben ismert meg. „A mai napig tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megláttam. Azonnal beleszerettem, és azt hiszem, ő is belém. A kapcsolatunk első éve ebben a lángolásban telt, nem foglalkoztunk a jövővel, sem a tetteink következményével, egyik impulzív döntést hoztuk a másik után. Néhány nap után az intézetből is elküldtek minket, egy elvonón ugyanis nem megengedett, hogy a bentlakók párkapcsolatot létesítsenek egymással. Az első géppel aztán Oslóba repültünk, és előzetes bejelentés nélkül a párom családjához költöztünk.”

Michelle gyerekkorában kevés szeretetet, törődést és elfogadást kapott. Az iskolában bullying elszenvedője volt, ahol a támadások elsősorban külseje miatt érték: társai csúnyának, gusztustalannak, semmirekellőnek nevezték. Ugyanezekkel a jelzőkkel illette otthon apja is, aki szerint Michelle édesanyja azért költözött vissza Svédországból Norvégiába, mert nem szerette eléggé a lányát. Négyéves volt, amikor nyolcéves nővérét a szeme láttára erőszakolta meg egy idegen férfi.

A lelki szenvedésen először falcolással igyekezett könnyíteni. Ekkor kilencéves volt. Úgy érezte, a vágások, ha csak átmenetileg is, de oldják a benne lévő folyamatos feszültséget.

Apja a sebekre büntetéssel reagált. „Esténként a zuhany alatt ellenőrizte, hogy van-e rajtam újabb vágás, és ha talált, megbüntetett. Retorzió volt a válasz mindenre. Az önsértést emiatt evésszavarokra váltottam, de apámnak egy idő után az is feltűnt, és jött az újabb megtorlás. Tizenegy éves koromban fogyasztottam először alkoholt, ugyanebben az évben borderline személyiségzavarral diagnosztizáltak,

gyógyszeres kezelést kaptam és akkoriban kezdtem pszichológushoz is járni. Tizenhárom voltam, amikor először szívtam hasist. Azonnal rászoktam. Végre tudtam nevetni, éjjelente úgy aludtam, mint egy kisbaba, és az étvágyam is visszatért. A hasist amfetamin követte, és nem sokkal utána jött a heroin.”

Solen og Jorden

A séta következő állomása a főpályaudvar és az Oslo-fjord között található Christian Frederiks plass nevű tér. A tér részét képező kisebb füves terület, amit a helyiek Tűpárna néven is emlegetnek, a kétezres évek elejéig a kábítószer-használat és -kereskedelem központi színtere volt.

A tér másik jellegzetessége a Solen og Jorden (Nap és Föld) elnevezésű szökőkút, amelyet Ørnulf Bast készített egy 1932-ben a Den Norske Amerikalinjen elnevezésű hajózási társaság által kiírt pályázat nyerteseként. A szökőkút húsz méter átmérőjű medencéje az Atlanti-óceánt szimbolizálja, közepén egy magas oszlop, annak tetején a földgolyó, és két bornzfigura, egy nő és egy férfi. A két alak kézen fogva áll, arccal a tenger felé.

Az 1900-as évek első évtizedeiben az Amerikalinjen hajótársasággal 420.000 norvég emigrált az USA-ba. A szökőkút ennek a tömeges kivándorlásnak állít emléket.

Michelle, bár élete kétharmadát Norvégiában töltötte, továbbra is svédül beszél. Mint mondja, nem az ő döntése volt, hogy Norvégiába költözzön. Svédországból egyedül a nyelvet hozhatta magával, ezért ragaszkodik hozzá az idegenvezetések alatt is. A szökőkút előtt Michelle egy hideg téli napról mesél, amikor párjával olyan erős elvonási tünetekkel küzdöttek, hogy négykézláb másztak fel a metróaluljáró lépcsőjén. Aznap csak egy fecskendő heroinra volt pénzük, azon kellett volna osztozniuk, hogy csökkenjen az absztinencia okozta szenvedés.

A szökőkút falának támaszkodva ültek, a férfi a földről összegyűjtött esővízzel higított heroint melegítette, amikor két arra járó biztonságiőr közül az egyik kirúgta a kezéből a melegítőkanalat. „A párom csak ült és üvöltött. Az egyik legrémisztőbb hang volt, amit hallottam. A biztonságiőr a fájdalmaink enyhülését repítette a levegőbe.”

A rendőrség többször is kísérletet tett rá, hogy eltávolítsa a térről a szerhasználókat. 2011 júniusában, vízágyúkkal lőttek a szökőkút környékén gyülekezőkre. „Fejek kopogtak a kőlépcsőn, folyt a vér” – emlékszik vissza Michelle.

„A heroin drága. Ahhoz, hogy meg tudjam venni azt a mennyiségű napi adagot, ami legalább az elvonási tüneteket enyhíti, szinte mindenemet eladtam. Abban viszont biztos voltam, hogy ha árulni kezdem a testem vagy lopok, esélytelen, hogy egy nap tiszta legyek.

Talán hihetetlenül hangzik, de én mindvégig le akartam szokni; ezekben az években ötször voltam elvonón. Szeretném, ha az emberek megértenék, hogy a drogfüggőség betegség, egyfajta öngyógyszerezés, aminek a hátterében, mint az én esetemben is, gyakran pszichés problémák húzódnak.

Ha megkérdezel egy heroinfüggőt, hogy mit jelent számára az anyag, legyen az idős, fiatal, férfi vagy nő, a többségük egy régóta vágyott anyai öleléshez fogja hasonlítani. A heroinfüggés intenzitását úgy tudnám leírni, mint a nikotinfüggés milliószorosa, a leszokás pedig nagyon nehéz.

Az első hétben elviselhetetlen fájdalmak közepette, embriópózban fekszel, nyüszítesz, sírsz, és magad alá ürítesz. A függőség büntetése, a függők kriminalizálása nem fogja eltüntetni a szerhasználókat az utcákról, és én a pusztán gyógyszeres segítségnyújtásban sem hiszek. A sétákon többek között erre is szeretném felhívni a figyelmet.”

Grev Wedels plass

A következő, utolsó előtti állomásunkhoz a Prinsens gate-n keresztül visz a séta. A dizájner és vintage butikok, tetoválószalonok, divatos kávézók után a Kirkegate-ra kanyarodva, a Norvégia központi bankja, honvédelmi minisztériuma és miniszterelnöki irodája melletti Grev Wedels plass elnevezésű parkhoz érkezik a csoport. A park mellett több műemléképület található, egyikük a Militærhospitalet (Katonai Kórház), amiben ma a Forsvarsmateriell, azaz a norvégiai védelmi beszerzési ügynökség működik. A teret azonban nem csak Herman Wedel-Jarlsberg államférfi nevén ismerik a helyiek; a kétezres évek közepén a helyi sajtó Horeparkenként (Kurvapark) hivatkozott a területre, az akkoriban zajló prostituáltbotrányok miatt. A főként empire stílusú épületek által körülölelt történelmi parkban ugyanis heti rendszerességgel létesítettek nyilvános szexuális aktust különböző nemzetiségű prostituáltak és kuncsaftjaik.

„Volt egy időszak, amikor nem volt hol laknunk. Elvonón voltunk egy olyan helyen, ahol párokat is fogadtak. Itt a személyzet egyik tagja szexuálisan zaklatott. Amikor jelentettem a vezetőségnek, megígérték, hogy a férfit azonnali hatállyal kirúgják, másnap azonban közölték, ez mégsem lehetséges.

Választás elé állítottak: maradunk, és folytatjuk a kezelést, vagy elhagyjuk az intézetet. Nyilvánvalóan az utóbbi mellett döntöttünk. Visszajöttünk Oslóba, de a párom családja nem akart minket befogadni, így az utcára kerültünk. Három hetet töltöttünk a parkban, télen, egy kartonpapírral fedett padon. A hőmérséklet éjjelente volt, hogy mínusz húsz fokig süllyedt, ezért nem mertünk elaludni. Napközben bevásárlóközpontokba, vagy a pályaudvarra húzódtunk be. Emlékszem, ezekben a hetekben elveszítettem fél pár cipőmet is, így mászkáltam a városban, amíg valahonnan végre sikerült kerítenünk egy újat. Cipőboltba esélyem sem volt bemenni, a biztonsági őrök már az üzlet bejáratánál megállítottak. Amerre csak mentem, ugyanazt az undort és elutasítást láttam a járókelők tekintetében, mint ahogy gyerekként apám, vagy az osztálytársaim néztek rám.”

Michelle ugyanitt elmeséli, hogy egy alkalommal éppen egy barátnőjével beszélgetett az utcán, amikor odalépett hozzájuk egy idősebb nő, és arcon köpte.

„Rohadt narkós, sziszegte, majd továbbment. Hogy felzaklatott-e? Egyáltalán nem. Emlékszem, azt gondoltam, hogy igen, én csak egy semmirekellő narkós vagyok. Mélyen belül persze megsebzett.”

Kapcsolatuk alatt többször előfordult, hogy a párja túladagolt. Az életét valahányszor Michelle mentette meg egy túladagoláskor használatos orrspray-vel, vagy szív-tüdő újraélesztéssel. 2015-ben, az utolsó túladagolásánál Michelle nem tartózkodott a helyszínen, abban az időszakban ő ugyanis tiszta volt. A férfi egy ismerősét látogatta meg, öt percre Michelle-el közös otthonától. Az ismerős sms-ben értesítette őt a férfi eszméletvesztéséről, Michelle pedig azonnal a segítségére sietett, és megkezdte az újraélesztését. Eredménytelenül. „A karjaimban halt meg életem szerelme. Másnap újra használni kezdtem” – mondja.

A séta résztvevői közül egy idősebb nő elsírja magát, a többiek néma csendben figyelnek. „Akkorra viszont már újra beiratkoztam középiskolába. Az volt az álmom, hogy befejezem a tanulmányaimat. Az ismerőseim óva intettek tőle, hogy egy ilyen mély gyász közepette belevágjak, de nem hallgattam rájuk. Az sem tántorított el tőle, hogy újra napi szinten lőttem magam.”  

Brugata

A séta utolsó állomása a Brugata nevű utca, még mindig Oslo belvárosában, annak északi részén. A szökőkút környéki nyílt drogszcéna ugyanis ide települt át a 2010-es évek közepén. Egészen pontosan Brugata egyik buszmegállójába. Michelle szerint a közösség mára kisebb lett, ami azonban nem azt jelenti, hogy kevesebb lett a drogfogyasztó, inkább azt, hogy tagjai szétszóródtak a város különböző részein. Így mind a segítségkérés, mind a segítségnyújtás nehezebbé vált.

„A párom halálának egyik fontos tanulsága, hogy az ismerőse aznap nekem jelzett, ahelyett, hogy mentőt hívott volna.

Ez, sajnos, egy általános jelenség, ami a kábítószerfüggők azon tapasztalatából fakad, hogy az esetek többségében a mentősökkel együtt megjelenik a rendőrség is. Néhány évvel később a saját lakásomban megerőszakoltak. A kiérkező rendőr a nyilvántartásból természetesen tisztában volt a kábítószeres múltammal, így az első kérdései egyike az volt, hogy szerért árulom-e magam. Természetesen sok segítőkész és őszinte rendőrrel is találkoztam. Negatív tapasztalataim elsősorban a drogelhárítással vannak.”  

Michelle végül kettő helyett négy év alatt teljesítette hiányzó középiskolai tárgyait, mindvégig precízen adagolva magának a heroint, hogy a függőség tüneteit még enyhítse, de közben képes legyen órákra járni, és tanulni. Rendszeresen az iskola mosdójában lőtte magát. „Egy heroinfüggő az elvonási tüneteket betegségként éli meg, amit mikrodózisokkal kezel. Nekem egy mikrodózis, 0,25 gramm heroint jelentett. Összehasonlításként, egy tizenöt perces euforikus »rush«-hoz én 0,5 gramm heroint használtam, nagyjából napi négyszer. Nyilván ez kétszer olyan drága, mint az a mennyiség, ami az elvonási tünetek elkerülésére vagy enyhítésére elég csak, de fontos tudni, hogy a heroinfüggők nagyrészt csak ezeket a mikrodózisokat engedhetik meg maguknak. 

Betépni akkor tudnak igazán, ha épp telik egy nagyobb adagra, túladagolásról pedig akkor beszélünk, amikor valaki akkora adagot juttat a szervezetébe, amitől mérgezés lép fel. Egy túladagolás nem feltétlenül vezet halálhoz, nagyon fontos viszont az azonnali segítségnyújtás.

A Covid-lezárások ideje alatt számtalan drogambulancia kénytelen volt zárva tartani. Ennek következtében 2020-ban 324-en haltak meg túladagolásban, ami az elmúlt húsz évben a legmagasabb volt Norvégiában.”

Mint mondja, kemény időszak volt. Miután elvégezte a tanulmányait, befeküdt az elvonóra; két és fél évig tartott, mire tiszta lett, ebből egyet az intézetben töltött, másfelet pedig ambuláns betegként.

Hogy hogy csinálta végig, és hogy maradt azóta tiszta? „Az elvonón találkoztam egy fantasztikus szociális munkással, ő mentett meg. Segített rálátni, hogy a legnagyobb nehézséget a szélsőséges gondolkodásmódom okozza. Nekem, ha épp jó, akkor az nem csupán jó, hanem csodálatos, fantasztikus, de a rossz sem csupán rossz, hanem maga a pokol. Ez az ember tanított meg kezelni a köztes állapotokat, és felismerni, hogy habár a jó dolgok is véget érnek egyszer, a rosszból is ki lehet jönni. Nem állítom, hogy ma már tökéletesen uralom az érzéseimet, azt hiszem, még sokáig szükségem lesz külső segítségre, mindenesetre a magasságok és a mélységek kezdenek kiegyenlítődni.”  

Michelle ma, amellett, hogy a Gatestemmer egyik túravezetője, egy kávézóban dolgozik, és a Foreningen for Human Ruspolitikk (Egyesület egy humánus drogpolitikáért) nevű szervezet tagja. Céljuk egy kormányokon átívelő egységes drogreform létrehozása politikai pártok, állami és non-profit szervezetek, valamint az érintettek együttműködésével. Szeretnék, ha a droghasználók véleménye politikai, jogi, rendszerszintű és egyéni szempontból is számítana. „Jó lenne, ha a döntéshozók és törvényalkotók is megértenék: egyedül a hosszú távú kezelés jelent megoldást.

Az absztinencia elviselhetetlen tüneteinek enyhítésében segítség lehet a gyógyszeres kezelés, de a tartós leszokás, szerintem, csak terápiával együtt érhető el.

Mi az egyesületben javaslatot tettünk egy olyan, legálisan kijelölt nyilvános területre, ahol a drogfüggők büntetlenül tartózkodhatnak, és ezzel együtt elérhetővé válna számukra több alacsony-küszöbű és ártalomcsökkentő program is. Ilyen terekre helyi és külföldi példák is vannak, a Oslo városa ennek ellenére a javaslatunkat eddig elutasította.

A biztonsági őr, aki egykor kirúgta a párom kezéből a heroint, nemcsak fizikai fájdalmat okozott, hanem semmibe vette egy függő emberi mivoltát. A szerhasználók aktív részvétele politikai, társadalmi és egyéni döntésekben is elengedhetetlen, ez viszont csak úgy valósítható meg, ha megkérdezzük, meghallgatjuk, és nem utolsó sorban komolyan is vesszük őket.”

WMN szerkesztőség