Mindenkinek felszabadító 50-60-70 pluszos nőket látni a filmvásznon

–

Néhány éve, amikor a Szex és New York folytatása megjelent (azt most hagyjuk, milyenre sikerült…) főszerepben az 50-es évei közepén járó Carrie-vel, Charlotte-tal és Mirandával, a világot körbejárta a felismerés: az 1985-ös négy nő életéről szóló Golden Girls (magyarul Öreglányok) és az And Just Like That című folytatás karakterei éppen egyidősek. A különbségben minden benne van arról, mit lát eltérően, és hagy másként a világ a nők számára az elmúlt 30-40 évben (attól függetlenül, hogy természetesen a többség most sem Manolo Blahnik cipőben jár). Az idős, a nyugdíjas és a középkorú nők ábrázolása a filmvásznon azonban természetesen nemcsak a külsőségekben változott: hiszen utóbbiak sem önmagukban léteznek, hanem egy egész attitűd, belső működés, társadalmi hozzáállás alakulását tükrözik.

„Az elmúlt évtizedekben folyamatos újradefiniálás zajlik azzal kapcsolatban, hogy ki számít idősnek, mit jelent egyáltalán idősnek lenni. Ha visszaemlékezünk a ’90-es évekre, ott voltak például az „Örömapa”-filmek Steve Martinnal és Diane Keatonnal. A mai szemünkkel talán 50–60 közötti házaspárnak saccolnánk őket, holott 40 év körüliek, a második részben gyerekük is születik.

Vagy ha a magyar viszonylatra gondolunk, a Szomszédok Lenke nénijét egy 70-80-as néniként idézzük fel, pedig a karakter 60 lehetett a sorozat indulásakor” – kezdi Borbély Zsuzsa film és -irodalomterapeuta.

Az előbb említett Diane Keaton, aki ma, 79 (!) évesen is elképesztő friss minden mozijában (és nem a botox vagy egyéb beavatkozás miatt), ‒ az egyik legjobb példája (és lelkes képviselője is) az újfajta szemléletnek, ami Hollywoodba is megérkezett. „Ő az a színésznő, aki több korszakon át, több szerepben tud hiteles maradni, és megmutatja: egy nő igenis alkothat maradandót 20, 30 és 70 évesen is egy olyan iparágban, ahol nagy figyelem jut a külsőségeknek. Illetve ami a legfőbb, hogy a 20-as és 30-as évek romantikus hősnője után, nemcsak az anya, nagymama szerepkategóriák léteznek, hiszen az élet is sokkal többrétegű ennél” – mondja a szakember.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Hudson Grace (@hudsongracesf) által megosztott bejegyzés

Egy film, ami elkezdte átformálni a bevett sémákat

Számos filmet lehetne sorolni a téma kapcsán (és fogunk is), de talán az egyik legnagyobb hatású és valamiféle korszaknyitó mozi a szórakoztató filmek műfajában az 1996-os The First Wives Club (Elvált nők klubja, pontos fordításban Első feleségek klubja). Ez a film azért volt igazán fontos – elvált és házasságban élő nők számára egyaránt –, mert friss hangon beszélt addig tabunak számító témákról.

Ezzel pedig a nők függetlenségérzésének, erejének, önmegvalósításának szinte szimbóluma lett. A betétdalként szolgáló „You don’t own me” pedig egyfajta himnuszává vált az említett érzéseknek.  

A film három nő újrakezdését dolgozta fel, akik mind olyan házasságban éltek, amely nem volt egyenrangú, és teljesen feláldozták magukat a másikért.

„Egészen átformálta az addig bevett ábrázolást az első feleségek kapcsán, akik a filmekben főként a szánandó, lesajnált, vagy akár a rosszindulatú nőt testesítették meg. Akivel a férfi ugyan eléri a sikert, de a státusszimbólumot, amit ez a siker jelent, már a második feleségével fejezi ki” 

– mondja Borbély Zsuzsa.

Az Elvált nők klubja nemcsak azt mutatta meg – ahogy a Vogue 2016-ban a film 20 éves évfordulójára írt tanulságokat gyűjtő cikke megfogalmazta ‒, hogy valójában a siker a legjobb bosszú (és ezt most értsétek jól). Hanem hogy a barátságok értéke az idővel nem csökken: ha a család, a gyereknevelés főszerepet is kap hosszú időre, a középkorral eljön az idő, amikor újra megélhetjük és meg is kell élnünk a barátságok mindennapi megtartó erejét.

Mintha visszacsöppennénk a kamaszkorba – ami a kapcsolatok szorosságát illeti –, csak már sokkal érettebb és tapasztaltabb fejjel adózhatunk az akár mindennapi közös programok és célok örömének.

Az Elvált nők klubja helye azért is kétségbevonhatatlan a nőkről való őszinte párbeszéd kapcsán, mert máig születnek cikkek, mémek, hatást elemző írások a filmről, nem beszélve az utolsó nagyjelenet most is kézzel fogható népszerűségéről például a YouTube-on.

A papírmasé-figurák nem visznek előre, mindegy, hány évesek

„Segít normalizálni a dolgokat, ha azt látjuk a moziban, hogy 50 éves kor felett is léteznek emberek, akiknek vannak örömeik, problémáik, és szeretnék élvezni vagy jól élni az életet.

Az aktuális magyar közönségsiker, a „Futni mentem” egyik legjobb húzása például, hogy az Udvaros Dorottya által képviselt korosztály is megjelenik a vásznon egy érvényes és életszerű problémával. Vagy akár annak végkimenetelével: hogy 60-70 évesen valamit végre magamért is kellene csinálnom.

Ezzel együtt nagyon jó lett volna ennek a szálnak egy kicsit több játékidőt szentelni, de talán már maga a felvetés is megágyazott a kezdődő változásnak” – mondja Borbély Zsuzsa. A Futni mentem produkció egyébként éppen a napokban jelentette be, hogy terveik között szerepel a második rész forgatása: talán ott már ebből a szeletből is kicsit többet kapunk.

A filmterapeuta szerint sokáig érezhető volt a jelenség, hogy muszáj 50–70 év közötti karaktert szerepeltetni egy filmben, ezért sokkal inkább sablonok kerültek a történetbe, amelyekkel kipipálták az elvárást.

„Ebben az esetben mindig papírmasé-figurák születnek, ami sokszor többet árt, mint használ. Ha már beszéltünk a Szex és New York folytatásáról: bármilyen jól felismerték az alkotók, hogy szólni kell a világban időközben lezajló társadalmi változásokról, például a nemi identitást tekintve, azzal nem adnak hozzá pozitívan a párbeszédhez, ha egy korábbi szereplőre ráhúzzák az összes lehetséges fogalmat. Miközben az tőle egyébként karakteridegen” – foglalja össze a szakember. 

Borbély Zsuzsa az angol filmek közül már sokkal inkább tud olyan műveket ajánlani, amelyek érzékenyen dolgozzák fel az idősödés kérdéseit.

„A Hölgyek levendulában (2004) Maggie Smith és Judi Dench főszereplésével például azt meséli el, mi történik, amikor egy véletlen eseménysorozat hatására plátói szerelmet táplálsz egy nálad jóval fiatalabb ember iránt. Hiszen bár belül úgy érzed, ugyanaz vagy, mint 30 évesen, kívül igenis megváltoztál, ezért a világ már nem lát fiatalnak. Vagy ott a Mariegold Hotel (2011) szintén ezzel a két színésznővel, ahol négy nyugdíjas úgy dönt, a következő éveit egy indiai hotelben fogja leélni. A műfaj vígjáték, de nem hollywoodi rágógumi: mindenkinek megvan a maga háttere, amit érzékenyen kifejtve tárnak a nézők elé” – teszi hozzá a filmterapeuta.

Kell a társadalmi változás, és kellenek a bátor nők is

Sokáig persze még a 40-es nők sem kaptak elég helyet a vásznon, és bár Bridget Jones hozott egy látványos forradalmat e tekintetben, azért hozzá kell tenni: a felfestett problémák vele sem változtak. Ugyanúgy a 20-as-30-as párkeresést láttuk viszont, csak épp tíz évvel később (persze sok humorral és jófajta öniróniával tálalva). A 40-es szingli épp úgy érvényes ma, mint az akárhány éves újrakezdő, vagy a 20 éve házasságban élő középkorú, esetleg a 60–70-es éveiben a világra ismét nyitó nő – ez nem kérdés. A jó az lenne, ha ők együtt mind látszanának a filmekben is.

„Azért is kezdenek az 50 pluszos nők vászonra kerülni, mert már akadnak befolyásosabb és bátrabb nők a filmiparban, akik lehetőséget teremtenek erre. Az egyik például Reese Witherspoon, aki miután »túlkoros« lett Hollywoodban a női főszerepekhez, úgy döntött, olyan filmeket csinál, ahol a saját korosztálya is megmutathatja magát.

Miután a könyvklubja kapcsán szembesült vele, hogy az irodalomban számos karakter él és virul ebben a korban, ezekhez nyúlt alapanyagért. Így születtek az általa producerként is jegyzett sorozatok, mint például a Hatalmas kis hazugságok” – magyarázza Zsuzsa. 

Ma már sok hasonló küldetést látni nemcsak a mozikban, de a streamingfelületeken is: a Netflixen futó Grace és Frankie (Jane Fonda, Lily Tomlin) például két 60–70-es nőről szól, akik kénytelenek újrakezdeni az életüket, ráadásul közös erővel, hiszen párjaikról kiderül, hogy évek óta egymás szerelmei. Nemcsak a következő időszakra kell új értelmet találni az életnek, de fel kell dolgozni az elmúlt évtizedek hazugságait is.

A két teljesen ellentétes személyiség sok-sok humorral, de annál több kegyetlen szembenézéssel tud haladni az úton, ami során csak egy biztos: az erő és a függetlenség valahol mindig ott dolgozik belül. A sorozat egyik forgatókönyvírója az a Marta Kauffman, aki a Jóbarátok alkotója is volt, a téma pedig éppen arra a körforgásra mutat rá, amiről már fentebb beszéltünk.

„A Jóbarátokat azért szerették, mert az életnek azt a szakaszát mutatta meg, amikor a barátaid jelentik a családot” – írta Saul Austerlitz A Jóbarátok-generáció című könyvében. Valahova ide juthat vissza a gyerekei kezét már elengedő nemzedék is, amelynek tagjai egyre fontosabb támaszt lelhetnek majd újra a barátaikban, és ismét nagyobb figyelmet tudnak áldozni akár a női sorsközösségre. Ezzel együtt pedig több felszabadultságot is meríthetnek belőle. 

Elengedni az elvárásokat és a felelősséget

Az időskor persze nemcsak a nőket érinti, és mondjuk ki: hiába adott több szerep a férfiaknak 50-60 évesen (amikor ők még a világot is megmenthetik, lásd: Tom Cruise), azért kifejezetten szeretjük az olyan mozikat, ahol ők is életszerűbben tűnnek fel. Például a 2007-es A bakancslistát Morgan Freemannal és Jack Nicholsonnal. A most hódító 60 pluszos női filmek elődje pedig a 2013-as Last Vegas, amikor Michael Douglas, Robert de Niro, Morgan Freeman és Kevin Kline egy sajátos legénybúcsúra utazik el a nyugdíjas éveik derekán. A könnyed, szórakoztatást megcélzó filmek között talán a Könyvklub lett ennek női mása, amelynek második része négy barátnő hasonló kalandjait meséli el: és bár nem mondom, hogy nincsenek hibái mindkét filmnek, de egyrészt sokféle karaktert bemutatnak, másrészt olyan fontos kérdéseket is felvetnek, mint a helikoptergyerekeké (amikor a 30-as gyerek nem hagyja a nyugdíjas anyját, apját saját döntéseket hozni és élni, hanem túlgondoskodóan gyámolítja őket).

Az elmúlt években születtek szerencsésebb és kevésbé jól szituált vígjátékok is az idősödés témájában: mindenesetre sokat elmond a jelenség fontosságáról, hogy ezek a filmek – még a gagyibbak is – mind nagynevű színészeket vonultatnak fel. Bízunk benne, hogy Hollywood majd lassan megtalálja ezzel kapcsolatban az arany középutat.

Ha a kevésbé kommersz vonalat szemléljük, itt is egyre több, aktuálisabb az időskori, akár nőket érintő téma: elég csak az eutanázia kérdését felvető A szomszéd szoba című Almodovar-filmre gondolni. Itt a 60-as éveikben járó Julianne Moore és Tilda Swinton által játszott karakterek sodródnak egymás mellé újra hosszú évek után, hogy aztán egyikük egyenesen a könnyebb elmúlás útján támogassa a másikat.

„A spanyol vagy az olasz kultúrában a mai napig sokkal erősebb hagyománya van az idősebb nők ábrázolásának, az anya, a nagymama korosztályból egyaránt. Sőt, nem kell szépnek lenni, üdének vagy fiatalosnak látszani ahhoz, hogy egy nő vászonra kerüljön” 

– mondja a szakember.

A mediterrán országok mellett azonban többek között a japánok számára sem kell újratanulni, hogy hangot adjanak az idősebb generációknak.

„A vándorló palota című japán rajzfilm például éppen arról szól, hogy egy fiatal lányt elátkoz a boszorkány, így külsőre 90 éves lesz. Ahelyett, hogy ettől tönkremenne az élete, ő végre el tudja engedni a családi elvárásokat, a felelősséget. Felszabadul, mert már nem kötelező dolgokat elérnie, tud saját magára figyelni. A nehézségek vagy az elmúlást erősítő jegyek mellett ez is az idősödés velejárója, amiről minél többet kellene őszintén beszélni a filmvásznon is” – összegzi Borbély Zsuzsa.

Széles-Horváth Anna