„A nőknek van humoruk!” – Interjú Tenki Rékával a Futni mentem című film kapcsán

–

Tenki Rékával egy esős csütörtökön találkozunk az Örkény Színház előtt, egy olyan napon, amikor senki sem mozdulna ki szívesen a lakásából: latyakos és hideg az idő, akadozik a budapesti közlekedés, a város tele van esernyővel rohangáló, zsörtölődő emberekkel. Tenki Réka bemutatkozik, edzésről érkezett, mondja és egy kicsit talán szabadkozik is. Alig bírom palástolni a mosolyom: hát honnan máshonnan érkezhetne a Futni mentem színésznője, ha nem egy edzésről?

És hogy a romantikus vígjáték csöppet sem szájbarágós, de annál több mély üzenetét boncolgathassuk, a Madách tér egy aprócska kávézójába vonulunk. Mert ennek a beszélgetésnek nem kell komolynak vagy megjátszottnak lennie, elegendő, ha éppen annyira egyszerű, mint ahogyan 2024 eddigi legnézettebb magyar filmje elkészült, és ahogyan röpke három hét alatt képes volt befészkelni magát a magyar köztudatba.

A Futni mentem nézőszámban ugyanis lekörözte a Most vagy soha! című történelmi filmet, ami a magyar filmtörténelem legköltségesebb alkotása volt. Míg a független romantikus vígjátékra premierje óta eltelt három hétben 200 000 jegy kelt el, addig mostanáig az állami támogatásból készült történelmire csupán 164 558 jegyet vásároltak. Az idei év másik nagy nézettséget hozó magyar filmje a szintén állami támogatás nélkül készített Fekete pont volt, amire eddig 113 301 jegy kelt el a mozikban. Erről ITT írtunk korábban.

Bereczki Szilvia/WMN: A Futni mentem kedves, intelligens humorú romantikus vígjáték, ami – bár műfaját tekintve nem lenne feladata – sok tanulságot fogalmaz meg, és még több kérdést hagy megválaszolatlanul. Kicsit mintha a magyar társadalom tabuit döntögetné, a fókuszában ezúttal a nők állnak. Rögtön négy is: nagyon leegyszerűsítve az anya, a karrierista, a modern háztartásbeli és az útját kereső fiatal. A cselekményben generációkon átívelő traumákkal, a női lét kérdéseivel, a női szerepek fejtegetésével is találkozhatunk. Nem szokványos kivitelezés ez. 

Tenki Réka: Herendi Gábor a Valami Amerika után most női főszereplőkkel rukkolt elő, és pódiumra emelt négy női sorsot. A három lánytestvér és anyjuk története annyira hétköznapi, hogy azzal szinte bárki képes azonosulni. 

Mi, nők, sokszor azt érezzük, hogy magunkra hagynak, sokan közülünk sokkal többet visznek a hátukon a családból, az otthoni munkából, mint amennyit egy ember elbírna, és bármennyire is furcsa – mert egy vígjátéktól nem várhatunk nagy életbölcseleteket –, mégis jóleső, hogy ez a film végre megmutatja a női lét kríziseit, akadályait, elakadásait, és elismeri, kihangosítja a nők láthatatlan munkáját. Vagy csak egyszerűen a nőket.

Ugyanakkor a film meg meri mutatni: a nőknek nehéz a sokféle társadalmi szerepükben lavírozni, és előbb-utóbb kárát látja valaki vagy valami annak, hogy sokfelé kell szakadniuk a saját életükben.

És ha nem lenne elég a tanulságokból, még azt is kimondja, hogy nem a házasság a lényeg, hanem inkább az, hogy sok év elteltével is legyen mit mondanunk egymásnak. 

Közben kérdéseket vet fel: hogyan tovább, ha megvan a gyerek, a házasság, a karrier, és még mindig fiatalok, életerősek vagyunk? Új utakat kell keresni és élvezni azt, amink van, illetve megtalálni a mindennapokban az örömöt.

B. Sz./WMN: A vígjáték általában megnevettetni, és nem elgondolkodtatni akar. De tömegek ülnek be a nézőtérre, hogy a nők főszereplésében, egy kevés pénzből készült filmet megnézzenek. Számítottatok ekkora sikerre?

T. R.: Reméltük, hogy nagy sikerű lesz a film, mégis elképesztő, hogy milyen érdeklődés fogadja. Azt a képzelt nézőszámot, amivel elindultunk, már rég túlszárnyalta a kíváncsi tömeg. Átlagos mozinézőként én is beültem a nézőtérre, olyan emberek közé, akik nem tudták, mit fognak kapni, és jólesett hallani, ahogy önfeledten nevetnek, még az is érezhető volt, hogy együtt éreznek a karakterekkel és a cselekmény magával ragadja őket.

Megható – és azt már itt meg kell említenem, hogy ez siker a nagyszerű szereplő-alkotó közösség együttműködésének köszönhető. Hogy Herendi Gábor rendező, Divinyi Réka és Miklya Anna forgatókönyvírók, Szatmári Péter operatőr, Hrutka Róbert zeneszerző, Kárpáti György és Berta Balázs producer, Pusztai Ferenc koproducer, illetve mi, színészek – Udvaros Dorottya, Lovas Rozi, Trill Beatrix, Bányai Kelemen Barna, Csányi Sándor, Ember Márk, Csuja Imre, Schmied Zoltán, Gálffi László, Hevér Gábor, Trokán Péter és Góg Anikó – óriási elhivatottsággal voltunk jelen, komolyan vettük.

Úgy vélem, nagyszerű színészeket válogattak össze. A filmben szereplő összes kollégámra felnézek szakmailag és emberileg egyaránt. Sokukkal most dolgozom először, de csodálattal tölt el, ahogyan a pályájukon működnek, felkészülten, de alázattal léteznek a szerepeikben.

Ez hatalmas dolog, már csak amiatt is, mert ezt a független filmet 40 nap alatt kellett volna leforgatnunk, de csak 20 napunk jutott rá, mégis mindenki olyan profizmussal dolgozott, hogy az idő rövidsége ellenére is képesek voltunk valami nagyszerűt alkotni. 

B. Sz./WMN: Voltak félelmeid, fenntartásaid annak kapcsán, hogy állami támogatás hiányában kell ezt megoldanotok?

T. R.: Félelmeim nem voltak. Kezdetektől fogva azon tűnődtem, hogy mi mindent kell tennem azért, hogy a lehető legjobban alakítsam a szerepem. Támogatás ide vagy oda, mi ezt tényleg nagyon komolyan vettük. Annyira, hogy Udvaros Dorottya ötlete alapján még egy futóedző segítségét is kértük. Egyébként Udvaros Dorottya volt közülünk a legelszántabb. Szeretném, hogy közel hetvenévesen én is ennyire felkészült, energiadús és alázatos legyek, mint ő. 

Hetente két alkalommal mi, négyen valóban eljártunk futni az edzővel, emellett meg mindannyian külön is részt vettünk edzéseken. Hozzánk egyébként közel áll a sport: mindannyian edzünk valamit, az életünk része a sportolás. Tehát a film nem a sporthoz való viszonyunkat változtatta meg, hanem a futáshoz valót. De azt nagyon. Én például azóta is futni járok.

B. Sz./WMN: Számomra felszabadító volt, hogy a nőknek lehet helyük vígjátékban, akár túlnyomó többségben, nem csak mellékszerepekben. És igenis tudnak nevettetni erőltetett jelenlét vagy poénok nélkül. Egy interjúban maga a rendező is azt mondja, hogy a cseh változathoz képest több mélységet akart.

T. R.: Az üzenetet nem tudom eljátszani, de a karaktert igen, a személyisége által mutathatok utat, gondolkodásra késztethetek. Van valami ereje annak, hogy tízéves kortól szinte minden korosztály azonosulhat a film egyik-másik üzenetével. Még az iskolai bántalmazás is megjelenik benne.

Vagy az, amikor az anya beismeri, hogy a férje álmai miatt kevés időt töltött a lányaival. Szembenézni a szülői gyengeségeinkkel egyszerre fájdalmas és felszabadító. És ez az őszinte megnyilvánulás a nézőket is megmozgatja, akarva-akaratlanul előtörnek az ezzel kapcsolatos tapasztalataik. Az meg roppant fontos üzenet, hogy az anya mindezt helyre akarja hozni.

Szükségünk van erre a megerősítésre, mert hányszor történik meg velünk is, hogy azt, ami igazán fontos számunkra, elhanyagoljuk. Jó tudni, hogy bármikor visszatérhetünk, bármikor változtathatunk. Bármikor kérhetünk bocsánatot, és bármikor megbocsáthatunk.

A cseh változatban például nincs konfliktus az anya és három lánya között. De ebben a történetben fontos volt elmondani, hogy a kalandor apa álmai miatt az anya a gyerekeket szorította háttérbe, hogy a férjét támogassa. Így a legidősebb, az általam alakított Dorina nevelte fel a testvéreit.  A cseh változatban ez a szál sem hangsúlyos, de mi kimondjuk, hogy Dorina azért nem akar gyereket, mert túl hamar kellett felnőnie.

B. Sz./WMN: Közben a történet tipikusan magyar humorral operál: van benne csirkepaprikás, rakott krumpli, nagyapa bútoraival berendezett Airbnb, épp csak belengetett politikai szál, sport, személyiségfejlődés és transzgenerációs trauma. Mennyire volt ismerős a karrierista nő története számodra? Tudtad, hogy milyen érzésekkel jár ez az út, vagy a szerepet azért magadra kellett szabnod?

T. R.: A karrierista női szerep nem annyira jellemző rám, azt azért magamévá kellett tennem, de a maximalizmussal teljes mértékben tudtam azonosulni. Ha valamit eltervezek, azt úgy akarom véghezvinni, hogy a lehető legjobb legyek benne. Például a Döntés című előadásunkat egyéves kutatómunka előzte meg, rengeteg történelmi könyvet olvastunk, úgy éreztük, hogy vannak hiányzó részek az ismereteinkben, ezért teljesen újratanultuk a második világháború történelmét, elmentünk Auschwitzba, megnéztük a koncentrációs táborok maradványait.  

Ugyanez az elhivatottság a Futni mentem kapcsán is megmutatkozott: bármennyire furcsán is hangzik, én nem szeretek futni. Újabb kihívás volt, hogy fizikailag felkészüljek erre a filmre, kötelességemnek éreztem, hogy eddzek, nem akartam, hogy a nézők azt érezzék, becsapom őket. Ezért január óta együtt dolgoztam Gyűszű Andrea személyi edzővel, felkészítettem a testem, mert még a filmben látható maratonfutást sem játszottuk meg: nemcsak a célba értünk be, hanem komolyan vettük a feladatunkat, én a forgatás előtt egy órával már futottam, méghozzá úgy, hogy leizzadjak, elfáradjak, hogy tényleg fájjon mindenem. Másnap nem bírtam talpra állni.

B. Sz./WMN: Igen, a testmozgást éltető fő szál – ez mondhatni, újdonság a magyar filmezésben. Szinte mindenhonnan azt halljuk, hogy elhízásra és alkoholfogyasztásra hajlamos társadalom vagyunk, erre ti előrukkoltok a futással. Tartottatok attól, hogy ez akár „túl sok” is lehet?

T. R.: Azt mondják, hogy a társadalmunk egyre butább, agresszívabb, erkölcsileg gyengébb és szegényebb, és olyan dolgokat néz a tévében, ami még mélyebbre húzza. Én azt vallom, hogy a társadalom csak azt nézheti, ami a tévében van, tehát az a felelős a leépülésért, aki gyártja ezeket a tartalmakat. Hiszem, hogy nekem színészként az a dolgom, hogy olyan filmet hozzak létre, ami nevel, ami példát mutat, ami akár mozgalmat is indíthat. Ez esetben például futásra bátoríthat.

Sok visszajelzés érkezik a nézőktől, hogy a példánk láttán ők maguk is elkezdtek futni. Ezt azért nem hittük volna, mégis nagyszerű hallani, hogy futótársaságok alakulnak, futószövetségek ülnek be a moziba, hogy a mi filmünket megnézzék.

Annál többet mit lehetne elérni, mint azt, hogy a film cselekvésre buzdítsa a nézőit? Hogy új és jó szokások kialakítására ösztönözze őket? 

És ez nem csak a futásra vonatkozik, a családi kapcsolatokban is elindíthat valamit ez a vígjáték. Például ösztönözhet arra, hogy még idejében leüljünk megbeszélni a gondjainkat. 

B. Sz./WMN: A film mintha a kilépésekről is szólna. Te ugyebár a főnököd akaratán emelkedsz fölül, Rozi a férj lustaságán, Beatrix a főnök és a rossz pasik mérgező jelenlétén. Az anya a halott férj álmai után a sajátjaira is rátalál. 

T. R.: Pedig nem azért készült, hogy most végre megmutassuk, a nők ki tudnak lépni a férfiak árnyékából. Inkább magáról az életről szól, a jellemfejlődésről. Egy teljesen hétköznapi tragédia elindít egy áradatot a családban, és szinte mindegy is, hogy ez nőkkel vagy férfiakkal történik, az a mondanivalója, hogy mi, emberek mindig képesek vagyunk változni. Ha egyvalamire, hát erre mindannyian képesek vagyunk.

Pályakezdőként az volt a fejemben, hogy az az élet rendje, hogy az ember kitanul egy szakmát, megtalálja a szerelmet, gyereket szül, otthont teremt. És ez nemcsak az élet rendje, hanem az egyetlen lehetőség is. Aztán ahogy idősödtem, rájöttem, hogy ettől különbözőbb is lehet az élet, és nem ezektől függ, hogy jók vagyunk-e, vagy sem. 

A film is ezt mutatja meg: ott az anya, aki a férje álmait élte, és időskorban rájön, hogy a sajátjainak is élhet. Ott egy családanya, aki sosem ment férjhez, két gyereket nevel, és a párjáról is gondoskodik. Ott a fiatal lány, aki kapcsolatból kapcsolatba esik, keresi az igazit, hibákat követ el, és ott a karrierista nő, aki mindent félretesz az álmaiért, mert gyerekkorában neki kellett nevelnie a testvéreit. A karaktereken keresztül azt látjuk, hogy mind az „egyetlen tökéletes” irányába próbálnak haladni, holott az is jó, amikor még csak „félúton” vannak az elvárásaikhoz képest. 

Mert a lényeg az, hogy az életünkben önazonosak maradjunk, hogy olyan dolgokat tegyünk, amiktől teljesnek érezzük magunkat, és nem az számít, hogy milyen életszakaszban, milyen élethelyzetben történik mindez, mert nem feladatunk az „egyetlen tökéletes” felé haladni. Ezernyi másik út van. Amíg nem ártunk a környezetünknek, azok lehetünk, akik csak akarunk, ott, ahol éppen vagyunk.

Bereczki Szilvia