–

Az, hogy nem vagyok elég jó, szinte alapérzésem, ezért igyekszem mindig a maximumot nyújtani. Sokszor túlkészülök, és hiába ismerem fel épp akkor, hogy ez történik, egyszerűen nem megy máshogy. Úgy érzem, ha nem olvasom el a négyszázhuszonötödik anyagot a saját cikkemhez vagy az általam szerkesztett adásokhoz, nem lesz elég alapos az egész. Vagy ami még rosszabb, végérvényesen lebukom, hogy igazából nem vagyok tehetséges, jó – csak marha szorgalmas, és az egyetlen extra képességem, hogy jól bírom seggel.  

Ha ez nem lenne elég, az elmúlt fél évem olyan, mint egy ámokfutás: hitelügyintézés, lakásvásárlás, költözés, esküvőszervezés, munka, izgalmas új feladatok. De ahogy a bókokat, úgy a segítséget is nehezen fogadom, ami viszont elengedhetetlen lenne egy ilyen sűrű időszakban (is). Pedig felajánlják. Sokan. Nap mint nap. Van, aki tettlegességig is fajul. De én általában a legkedvesebb mosolyom kíséretében megköszönöm és elutasítom: „Ó, minden oké, bírom én! Hagyd, majd én megcsinálom!”

Amikor próbálom visszafejteni, hogy nagyjából mikor éreztem magam utoljára kipihenten és felszabadultan, isten az atyám, nem tudom megmondani. Miközben pedig futom a végeláthatatlan köreimet a magánélet-munka tengelyen, én magam valahogy mintha teljesen kiszorultam volna a képből. Nem először történik ilyen. Robotpilóta-üzemmódban is tökéletesen működöm, ez az évek során többször bebizonyosodott.

Az más kérdés, hogy marhára nem kényelmes ez a létezés – és még finoman fogalmaztam. Szétestem.

Tudom-tudom: fogadjuk el a nehéz időszakainkat is, és olyankor is szeressük magunkat. Igyekszem. De annak ellenére, hogy nehezen tudok azonosulni ezzel a végletekig kifacsart valakivel, akit viszontlátok a tükörből, és egyértelműen nem az a célom, hogy úgy vonuljak át az életen, mintha a Walking Dead egyik zombistatisztája lennék, mégsem tudom, hogyan szállhatnék ki ebből a spirálból.

Mi az, amit ne csináljak teljes erőbedobással? Hogyan zsonglőrködhetnék jobban idővel, energiákkal, feladatokkal? És hogyan tudnám olyan magabiztossággal elvégezni a teendőimet, hogy ne kelljen végeláthatatlan pluszköröket futnom? Egyáltalán: hogyan tudnám elhinni, hogy elég jó, amit csinálok?

Ez a stratégiám persze sokáig nem tudatosult, de amikor az imposztorszindrómáról készítettünk adást a Beszélnünk kell! podcastsorozatba, mintha felkapcsoltak volna egy villanyt bennem. Olyan zsigeri élményem volt a készülés és az adásfelvétel első percétől kezdve, hogy már nem tudtam „félrenézni”. Na, tessék, ez az; oké, a diagnózis megvan – félsiker.

Már „csak” változtatni kell. Kezdetben talán kevesebb elvárással lenni saját magam felé. 

Kipihenni végre az elmúlt időszakot. Kivétel nélkül – és nem csak kivételes esetekben, amikor már ég a ház – elfogadni a segítséget. Nemcsak létezni, hanem élni… Hogy sikerül-e majd? Jó lenne tudni. Jó lenne ebben is a maximumot nyújtani...

Filákovity Radojka