Csudálatos magyar nyelvünk

Kétség nem fér hozzá, hogy a cifra magyar káromkodásoknak és a népi bölcsességeket, megfigyeléseket közvetítő szólásmondásoknak nincs párjuk. Nem véletlen, hogy az ezekben rejlő esszenciális magyarságok a humor kiapadhatatlan forrásai. Ezekre épít például az @inhungarywesay oldal is, aminek az olvasása nyelvőrülteknek kötelező. (Én például hajlamos vagyok negyedórás kacarászásokra egy-egy új poszt láttán.)

Ami nekünk pörgős és természetes, az a külföldieknek gyakran földöntúli és felfoghatatlan, hiszen a magyar nyelvet többnyire nagyon nehéznek tartják. Mivel a toldalékolás bonyolult, a szókincsünk hatalmas, betűből pedig párját ritkítóan sok akad, nincs könnyű helyzetben, aki velünk akar szót érteni. Ami azt illeti, ember legyen a talpán, aki magyarokkal ismerkedik vagy egyedül próbál tömegközlekedni vidéken! A-ból B-be eljutni kész túlélőtúra lehet, ha nem vigyázunk. 

De azért nem kell félni, önkritikánk is van. Épp ezért mi magunk is csodáljuk, ha valaki valamilyen fura okból kifolyólag nálunk akar letelepedni, esetleg magyarul tanul akkor is, ha nem lenne muszáj. Persze bár jól szórakozunk a cuki és vicces akcentusokon, a magyar nyelv mindig zene füleinknek – amit így hallanak a külföldiek:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

András Lincoln (@magyarlincoln) által megosztott bejegyzés

Magyarnak lenni azt jelenti… Mit is?

Valahogy egyértelmű, hogy mi, magyarok etetve szeretünk, nagy svunggal vetjük bele magunkat a vitákba és egy valamirevaló lakodalmon éjfélkor töltött káposzta, hajnalban asztalon táncolás a feladat. Az is szinte biztos, hogy bármerre járunk is a világban, ha magyarul szólalunk meg, akad, aki az anyanyelvünkön válaszol.

Nálunk mindenki tudja, hogy az ásványvizes palack tartalma kétesélyes: vagy mentes víz, vagy törköly.

Fúrni és füvet nyírni hétköznap este vagy vasárnap reggel kell, mert olyankor a legjobb. Szerintünk mindent szabad, amíg a négy fal között csinálják, abban viszont nem értünk egyet, hogy tócsni, cicege, beré vagy valami más. Ja! A halászlé akár szegedi, akár bajai, a tálnyi étel feletti össznépi veszekedés bármikor a végletekig fokozható. (A halászlékérdés pedig tetszőleges számú hasonlóan sorsdöntő elemmel bármikor behelyettesíthető.)

Panaszkodva mondjuk – többnyire persze csak másokról –, hogy irigyek vagyunk, lusták és pesszimisták. Egészségtelenül étkezünk, őrültek módjára vezetünk, nem ismerjük a mértéket (már aki). Nincs vitakultúránk, nem tudjuk beosztani a pénzt és bár kreatívak vagyunk, a jég hátán is megélünk és hatalmas szívünk van, azért nálunk a falnak is füle van, és amúgy is, láttunk már karón varjút.

Három a magyar igazság, egy a ráadás – ahogy a külföldiek látnak minket

A magyar lányok gyönyörűek, Budapest szuper célpont, ha fürdőzni vágyunk, a legénybúcsú itt a legjobb, a balatoni borászatoknál pedig csak a hekk–lángos–palacsinta szentháromság nagyobb tutiság. És hogy mi van még? Erről olyan külföldiek mesélnek nekünk, akik hosszú ideje magyar partner mellett élnek.

A német Patrick tíz éve szeret magyar lányt, közös gyerekükkel Hamburgban élnek. Patrick azt meséli, valahogy benne volt a levegőben, hogy esetleg nem egy német lány mellett fog kikötni, Katával közös kapcsolatukban pedig nemcsak önmagáról, hanem a magyarokról is sokat tanult. „Magamat elsősorban európainak tartom, így a gyerekünk nevelésében is az európai értékeket és az angol nyelv ismeretét tartjuk elsődlegesnek. Ugyanakkor nagyon szeretem a magyarok életvidám, gondoskodó, odaadó és barátságos mentalitását, imádom az anyósom főztjét, a jó magyar borokat és a fűszerpaprikát. De nem nagyon tudok mit kezdeni az olykor felszínre törő melankóliával, a múlthoz való túlzott ragaszkodással vagy a szólásszabadság, illetve a szabad sajtó jelenlegi helyzetével. Szerintem a szabadság mindennél fontosabb” – mondja.

A Londonban élő Simon egy randiappon keresztül ismerte meg Annát, akivel már évek óta szeretik egymást, nemsokára pedig az esküvőjükre is sor kerül. Simon azt meséli, bár sosem zárkózott el a külföldiekkel való ismerkedéstől, Anna előtt valahogy csak brit lányok kerültek az útjába. „Bevallom, amikor megismerkedtünk, nem sok ismeretem volt Magyarországról. Tudtam persze, hogy létezik, de azért én is gyakran kevertem össze Bukarestet Budapesttel.

Ha ma visszamehetnék az időben, azt tanácsolnám az akkori önmagamnak, hogy a brit lányokkal való időpocsékolás helyett minél előbb találjam meg az én magyar kedvesemet.” 

Mint mondja, Annával könnyű, hiszen olyan régóta él Angliában, hogy szinte már maga is angolnak számít. Van azonban valami, amit sokáig tartott megszoknia: „Nálunk a nagy méretű, közös takaró számít szabványosnak, és Anna úgy belejött a londoni módiba, hogy sokáig osztoztunk egy giga példányon. Amikor a barátnői eljöttek hozzánk látogatóba, erre nagyon rácsodálkoztak – én meg arra, hogy Magyarországon a párok mindkét tagjának saját paplanja van. Ma már nekünk is – és egyszerűen imádom!” 

Arról, hogy miként látja a magyarokat, így mesél: „Tudom, hogy a magyarokat pesszimistának és negatívnak szokás tartani, de én magam nem így tapasztalom. Én úgy látom, hogy a magyarok általában nagyon barátságosak, élvezik egymás társaságát, szeretnek enni-inni, legalább annyira, mint politikáról panaszkodni. Imádom Győrt és Balatonfüredet, mindent, amit a menyasszonyom szülei főznek nekünk, és számomra minden egyes magyarországi látogatás kész nyaralás!”

Kevés olyan dolog van, ami Simon számára meglepő velünk kapcsolatban, de a fröccs és a VBK – a.k.a vörösboros kóla – mindenképpen közéjük tartozik. Bár azt mondja, a fröccsözésbe az utóbbi időben mintha kezdene belejönni. 

Leendő gyerekeiknek a magyar nyelvet is szeretnék megtanítani: „Bár a párom testvérei jól beszélnek angolul, a szülei azonban nem. Épp ezért fontos, hogy a majdani gyerekek mindkét nyelvet jól beszéljék majd. A hagyományok ismerete, a saját családi tradíciók kialakítása is legalább olyan fontos. Izgalmas feladat lesz tető alá hozni a hasonlóságokat és különbségeket, de miért ne ülhetnénk meg a névnapokat Angliában is?”

A holland származású Anna nem túl messze az osztrák és a szlovák határtól, egy vidéki kisvárosban él férjével és gyerekeikkel. Párjával csaknem húsz éve, síelés közben ismerkedtek meg. A lány a barátaival érkezett a hotelbe, az ott dolgozó magyar fiú pedig örökre elrabolta a szívét. Anna azt meséli, számára sosem volt fontos a partnere állampolgársága, csak az emberi minősége. „Őszintén szólva nem sokat hallottam korábban Magyarországról. Budapest, paprika, puszta – ezzel véget is ért a tudásom. De aztán megtapasztaltam, hogy

a magyar emberek kedvesek, barátságosak és befogadók akkor is, ha kezdetben egy kicsit nagyobb távolságot tartanak” – mondja.

Anna kiválóan beszél magyarul, a nyelvtanulás során pedig a nemzetről is sok mindent megtudott. „Kezdetben rácsodálkoztam, milyen sok emlék- és ünnepnap szerepel a magyar kalendáriumban. Nyelvtanulás közben viszonylag sokat néztem a tévét, és mindig csodálattal töltött el, hogy a magyarok milyen mélyen éltetik a hagyományaikat. Láthatóan büszkék arra, amijük van. Ugyanakkor van bennük alázat, és nincsenek magas elvárásaik másokkal szemben” – mondja. 

És hogy mi az, amit Anna furcsának talál velünk kapcsolatban? „Sosem értettem, hogy a férfiak miért nem nyújtanak nekem kezet bemutatkozáskor, de aztán a férjem elmagyarázta, hogy ez tulajdonképpen a tisztelet jele. Hasonlóan meglepő volt az elsőre nagyon fura hideg gyümölcsleves is, de aztán nemcsak megszoktam, hanem meg is szerettem. Azt viszont még mindig nem értem, hogy az ügyintézéshez, a hivatalos iratok dokumentációjához miért kell mindig két tanú, amikor a személyes adatok megadására is mindig szükség van. Az is szokatlan, hogy a magyar emberek számára a házi kedvencek nem feltétlenül családtagok. A kertben tartott kutya-cica itt teljesen rendben van, míg nálunk ez teljesen elképzelhetetlen” – mondja Anna. 

Fanni és ír párja, Gareth, a munkahelyükön ismerkedtek meg egymással. Gareth azt mondja, Fannitól gyorsan megtanulta, hogy „a magyar dolgok jobb minőségűek, a magyarok jobban tudják, és úgy általában, ami magyar, az egyszerűen jó”.

A fiú szerint amúgy ebben igazunk van, mert a tejföl, bármilyen fura is, tényleg megy mindenhez, a fürdőink, a sörünk, a pálinkánk, a húsételeink, a lecsónk és a téliszalámink pedig brutálisan jó. Akárcsak a pénzügyi menedzsmentünk. 

„A barátnőmnek van egy határozott elképzelése arról, hogy mi a reális ár egy adott termékért. Vásárláskor ez számára a kiindulási alap. Ha nem találja meg a kinézett dolgot annyiért, amennyit szán rá, egyszerűen nem veszi meg. Akkor sem, ha egyébként simán megengedhetné magának.” 

Majdani közös gyerekeik nevelésében Garethnek és Fanninak is fontos a bilingualitás, hiszen szeretnék, ha az utódok mindkettőjük családjával szót értenének. Gareth azt mondja, már tudják, hogyan fésülik majd össze a különféle magyar és ír ünnepeket. „Magyar húsvétot és ír karácsonyt tartunk majd. Az ajándékot Santa hozza, húsvétkor pedig nem marad majd el a locsolás se. Az anyák napja mellett az apák napját is ünnepeljük majd, de nem felejtjük el a névnapokat és a történelmi ünnepeket sem. Azt még persze ki kell találnunk, mit csináljunk a Mikulással, hiszen Írországba karácsonykor érkezik. Most úgy gondoljuk, december 6-án a magyar Télapó Little Santa néven érkezik majd, hogy ellenőrizze a gyerekek lakcímének pontosságát. Így az iskolában sem adódnak majd kellemetlen helyzetek.”

Ti mondtátok

A külföldi–magyar páros mindig izgalmas, és a legjobb sztorikat az élet írja. A Magyar lányok, külföldi szerelmek című cikkem alatt a kommentszekcióban olvasóink is belelendültek, így egy kicsit az ő kommentjeikből is csemegéztem nektek.

„Texasi a párom, és már lassan 25 éve vagyunk együtt. A kezdet kezdetén egyáltalán nem értettük egymás vicceit. Úgyhogy felírta egy lila papírra, hogy JOKE. Olyan abszurd volt az egész, hogy nem lehetett nem imádni.” (Eszter)

„17 éve vagyunk együtt, a férjem nigériai. Vannak különbségek, de a vallásunk ugyanaz. Nigériában természetes, ha valaki késik, és nem tartják be az időpontokat. Sokszor utolsó pillanatban kapkod a férjem… Amikor én mondom, hogy menjünk már, és előbb érünk oda valahova, akkor minek kapkodtam, most korán vagyunk, itt kell várni. […] Én már kaptam olyan kérdést, hogy nem félek ettől az embertől?” (Andrea) 

„Olasz a párom. Temperamentumos, akárcsak én. Gond egy szál se! (Katy)

„Nekem pakisztáni a férjem: Pakisztánban hátizsákoztam 4 éve, és a semmi közepén, a hegyekben találkoztunk. Regényeket tudnék írni a kulturális különbségekről…” (Virág)

„A férjem német. Apróságok okoznak gondot. Nem érti a temperamentumomat.” (Barbara)

„Az én férjem is külföldi, de igazából teljesen mindegy, pár hónapig érdekes a dolog, aztán a mindennapok része. A közös értékrend az, ami fontos és nagyon meglátszik.” (Anna Kleopátra)

„Csak olyannak való a vegyes házasság, aki széles spektrummal nézi a világot, van némi kulturális antropológiai ismerete is, mert ezek nélkülözhetetlenek a boldog és hosszú távú kapcsolatokhoz. Ha mindkét fél egyenlő arányban teszi oda ezeket, akkor sokkal könnyebb lesz az igényeket szépen becsomagolni, a konfliktusokat meg kibontani…” (Anna)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Chev Wilkinson

Z. Kocsis Blanka