Tóth Flóra: 9 dolog, amiért imádom, hogy anya vagyok

–

Gyorsan essünk túl a közhelyeken

Egy kisbaba bőrének a puhasága, az ő visszatükröződő szeretetének az apró, aztán egyre nagyobb megnyilvánulásai, egészen odáig, amíg ki is mondja, mind igazi ünnepi pillanat – de ezekről mindenki tudja, hogy csodálatos dolgok.

Szülőként viszonylag hamar rájössz, hogy ennek a pici embernek te jelented az egész világot (eleinte, de ez azért gyorsan változik), és rajtad múlik, hogy milyen lesz az élete. Ez először kicsit rémisztő felelősségtudattal jár, de szerintem sokunknál megérkezik mellé egyfajta jóleső érzés, hiszen mindenki úgy fut neki ennek a feladatnak, hogy szeretné jól csinálni. (És ha például a középkorban született volna, akkor sokkal rosszabb sora lenne, akárhogy is nézzük.)

Most, hogy tisztáztuk a vég nélküli cukiság és édes teher felelősségének kérdését, térjük rá a kevésbé köztudott pozitívumokra.

1. Amit te szeretsz, azt ők is szeretik (főleg eleinte)

Van egy videóm, már több mint hatéves, amikor a gyerekeim az Aladdinról beszélgetnek. Igazából én kérdezgetem őket, mert a kisebb olyan édesen mondta Jágó nagy mondását („A büdös életbe!”), hogy ezt a cuki gyerekhangon elcincogott abüdöszéjetbe szöveget meg kellett örökítenem. Sajnos rájuk való tekintettel nem ágyazhatom be, de 

szoktam embereknek mutogatni csak úgy, mert egyszerűen imádnivaló. És nemcsak önmagában a cukisága, hanem az, hogy három és majdnem kétéves korukban az volt a kedvenc meséjük, ami nekem is kiskoromtól, 

és azokat részeket imádták benne a legjobban, amiket én is. Ebben persze szintén van felelősségfaktor, de közben meg annyira csodálatos, hogy a jóízlés határain belül igazából akaratlanul is a magunk képére formáljuk a gyerekeinket, ezért a lányaim imádnak römizni, rajonganak a Harry Potterért, bírják az izgi nyomozós filmeket, és mostanra végre a nagy vízicsúszdákat is megszerették. 

Persze, vannak félrecsúszások, nekem őszintén bejön a Mamma Mia, de azért nem gondoltam, hogy 123439573-szor kell majd megnéznem. 

2. Van egy saját bandád (több gyerek esetén különösen)

Néha viccesen szoktam is úgy hivatkozni rájuk, hogy az „embereim”, mert hát igazából tényleg azok, mármint értitek, mennyire durva, hogy ők általam (jó, és a férjem által) létrehozott igazi emberek?! Akik mostanra már kimondottan jó társasággá cseperedtek, én tényleg kifejezetten úgy élem meg, hogy megérte annyiszor mesélni nekik a Boribont, mert most együtt lapozgathatjuk a Harry Potter almanachot, és csinálhatunk csupa olyan dolgot, amiket én is szeretek. Az életről (és kicsit a fiúkról) való beszélgetés már megy, azt, hogy mindezt sétálva tegyük, még kidolgozás alatt. Társasjátékok tekintetében szinte egyezik az ízlésünk, szóval nyolc és tíz éves korukra eljutottunk idáig: 

már nem az a megélésem, hogy szülőként nekem kell beletenni az energiát abba, hogy ők jól érezzék magukat, hanem közösen el tudjuk tölteni az időt úgy, hogy mindenkinek jó legyen. 

Mondom én, hogy lett egy bandánk.

3. Van partnered a rosszalkodáshoz is

Kicsit az előző pont folyománya, de azért fontos kiemelni, hogy már egész kicsi korban bele lehet ugrasztani a gyerekeket olyan „partner in crime” helyzetekbe, amikor te nem szülő vagy, és ő nem gyerek, hanem együtt csináltok valami szabályszegést. Persze az 1.0 a közös édességzabálás (ebéd helyett) vagy valami hasonló, de mi például néhány hónapja, amikor mind betegek voltunk, együtt megnéztük a teljes Emily Párizsban sorozatot. Igazi bűnös élvezet volt, amit persze nem kellett volna, de közben nagyon jólesett.

4. Jobb ember leszel

Amikor már nagyobbak a gyerekeid, nap mint nap monitorozzák a viselkedésedet, és meg is ítélik (nyolc-tíz évesen pedig közlik is veled az ítéletet, és gyakran megesik, hogy könnyűnek találtatsz). A példámmal azt hiszem, az autóvezető magyar lakosság kilencven százaléka tud azonosulni: én 

a hétköznapi életben a dolgok kedves elintézésének a mintapéldája vagyok, de a volán mögött kijön belőlem a vért kívánó vadállat, és nem viselem jól a bunkón közlekedőket. 

Aminek hangot is adok, nem túl szépen, ha bevágsz elém, úgy küldelek el a picsába, hogy minden szót leolvashatsz a számról, és még mutogatok is. Ez annyira durva, hogy régen, amikor még nem záródtak be maguktól az autók, előtte gondosan benyomtam a központi zárat, mert őszintén féltem, hogy egyszer valaki kirángat a kocsiból. Természetesen 

a gyerekeim jelenlétében a habzó szájjal üvöltés egy kicsit hangosabb „te meg mi a fa… franckarikát csinálsz?” beszólássá változik,

és mivel a legtöbbet velük közlekedem, szép lassan egyedül is egyre szolidabb lettem. Ma már nem fenyeget az a veszély, hogy kirángatnak a kocsiból. Persze lehet, hogy ez a korral is jár. De ezer más olyan helyzet van, ahol egyszerűen azért nem dobom le teljesen a láncot, mert tudom, hogy nem ezt szeretném tanítani a gyerekeimnek, és ezáltal én is megtanulom nem ezt csinálni.

És akkor azt a nagyon praktikus dolgot is behozom, hogy időhatékonyságban a gyerekek óvodáskorára olyan leszel, hogy a korábbi, nagyon expertnek tűnő énedet nagyjából körberöhögöd. A kényszer ugyanis köztudottan nagy úr, és én azt például, hogy sok mindenben sokkal fókuszáltabb és gyorsabb lettem (mert muszáj), minden egyes nap közel minden percében nagyon jól használom. (Hogy aztán, amikor épp nem muszáj, akkor úgy folyjon ki az idő a kezem közül, mintha nem lenne holnap.)

5. Átélhetsz egy csomó „elsőt” újra

Kicsit visszatérek a nyálas irányvonalhoz, de csak jó ízléssel, nyugi. A kisbabakori elsőknél cukibb dolog nincs a földön, az első mosoly (tudom, hogy még nem tudatos, de akkor is), az első ölelés, puszi, szó, lépés, mondat, nyaralás, kaland csupa olyan dolog, amit soha nem szeretnénk elfelejteni (aztán mégis el fogjuk a felét, de az megmarad, hogy csodálatos volt). De 

elsők sokkal később is vannak: barátságok, szerelmek, sikerélmények, kudarcok, és jó sokáig ott lehetünk a gyerekeink mellett ezeknél – a mi elsőink bölcsességével. (Persze nem szabad röhögni, hiába tudjuk, amit tudunk.)

6. Alakítod a világot (jó, egy pici szegletét, de akkor is)

Amikor a korábban már említett első időszak pánikoló felelősségélménye („nekünk kell életben tartani”) alábbhagy, rájössz, hogy ez egy olyan lehetőség, amit jóra használhatsz. Megtaníthatsz neki mindent, amit tudsz a világról, továbbadhatsz neki szuper családi hagyományokat és olyan jó gyakorlatokat, amiket te már kialakítottál, a legegyszerűbb hétköznapi dolgoktól a legelvontabb hülyeségekig.

7. Kurva kompetensnek tűnsz a világ dolgait illetően egy hatéveshez képest

Ez elég gyorsan múlik, úgyhogy ki kell használni, amíg van. 

A világ működéséről, országokról, politikáról, vallásról, történelemről, biológiai törvényszerűségekről eleinte nagyságrendekkel többet tudsz, mint egy gyerek – gratulálok, ügyes vagy, élvezd ki, én is ezt szoktam tenni! 

Nemrég a felnőtt szemszögből meglehetősen szegényes alap genetikai törvényszerűségek megvillantásával nyűgöztem le a gyerekeket, múltkor meséltem nekik a gravitációs gyorsulásról, és teljesen leesett az álluk. Tök más úgy nekiugrani egy munkanapnak, hogy már kora reggel kiderült, milyen okos vagy.

8. Ha van humorod, jól szórakozhatsz azon, hogy eljárt fölötted az idő

Míg a világ dolgait illetően nyerő vagy, az aktuálisan menő kifejezésekben már a tízévesek is próbbak, mint te. Én nemrég megtanultam a gyerekeimtől, hogy ha valaki utánoz valaki mást, azt nem utánozónak vagy nagyon-nagyon oldschool módon „majom”-nak nevezzük (ez már nyilván full nonPC), hanem kopistának. A legviccesebb az volt, hogy amikor megjegyeztem, hogy ezt még nem hallottam, elkezdték elmagyarázni. Mondtam nekik, hogy csak öreg vagyok (hozzájuk képest), nem hülye, rögtön értettem. Szóval ne legyünk kopisták, hagyjuk meg az új kifejezéseket az új generációknak. (Azért ennek sajnos nem tudtam ellenállni, és azóta használom.) 

9. Nagyobb lesz a legbelső köröd

Remélhetőleg mindenkinek van egy (vagy több) olyan kis belső köre, amelynek tagjaival vannak közös poénjai, dolgok, amikor csak ők értenek, kifejezések, amiket máshogy használnak. Ezt a kört kibővíti, ha az embernek gyereke van. Én például évek óta használom a „közepesen” szót ironikusan valamire, ami egyáltalán nem (hiszen „közepes” = „semmilyen”). Olyannyira beépült, hogy már észre sem veszem. És valakinek épp meséltem, hogy valami „közepesen” volt hasznos, de az illető nem vágta, mire célzok ezzel. Az egyik lányom is jelen volt, és utána négyszemközt kérdezte meg: „amikor azt mondtad, közepesen hasznos, arra gondoltál, hogy nem volt hasznos?” Ilyenkor, 

amellett, hogy szülőként sokszor úgy ismered, érted a gyerekedet (pláne, ha nagyon hasonlít is rád), mint senki, rájössz, hogy a fordítottja is teljesen igaz: ő is azok között van, akik a legjobban ismernek téged. 

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Tóth Flóra