–

Szabó Anna Eszter/WMN: Amikor bedobtam ezt a témát az egyik szerkesztőségi megbeszélésen, eléggé elhűltek a többiek, hogy valóban a saját anyukámmal akarom-e megcsinálni az anyagot, nem lesz-e baj belőle…

Kazimir Ágnes: Hát már itt vagyunk, benne vagyunk. Meglátjuk. 

Sz. A. E./WMN: Nem is kerülgetem tovább. Gyakran érzem azt, hogy ha hazaérek, bekapcsol a gyereküzemmód, és közben ott motoszkál bennem, hogy ezt nem kéne már. Miért lehet ez? 

K. Á.: De hát gyerek is vagy. Felnőtt is. Anya is. Feleség is. Hogy mit jelent a gyereküzemmód? Érdemes végiggondolni. Mert milyen egy gyerek? Őszinte, nyitott, kedves, érdekes, kíváncsi, érdeklődő, öntörvényű, de lehet agresszív, nyámnyila, félénk, undok, kezelhetetlen is. Lehet olyan, aki megkap mindent, ezért elvár mindent, mert ezt tanulta meg, lehet hazudós és őszinte. Sokfélék a gyerekek. 

Amikor hazamész, akkor mely tulajdonságaidat címkézed gyermekinek? Ez a nagy kérdés.


Sz. A. E./WMN: A sérülékenység, bizonytalanság ugrik be nekem. Hogy a „nagyobb” jobban tudja, én meg úgyis elrontok valamit. Ez abszolút belülről jön, ami feszültséggel is jár, ahogy beindul a kicsiségérzés. De vajon mi lehet az oka?

K. Á.: Ha belépsz a szülőkhöz, és kicsinek érzed magad, vajon mit jelent? Kihez, mihez képest? Mert lehet, hogy nekik, nekünk pont úgy lennél jó, amilyen vagy. A gyerekük, aki közben felnőtt. Amikor anyává lesz valaki, nem tud többé úgy lélegzetet se venni, hogy ezt elfelejtse. Egy méhünkben kihordott magzat testi-lelki élménye lenyomatként ott marad. Tetszik vagy se, ez így van. Tudod ezt te is nagyon jól. Szóval azt várni, hogy azért, mert felnőtt lett a gyerek, a szülő majd megnyomja az újraindító gombot, és elfelejti az együtt töltött életidő élményeit és érzéseit, azt hiszem, teljességgel irreális elvárás. Vagyis:

a felnőttkori kicsiségérzés nem biztos, hogy a szülőből fakad. 

Sz. A. E./WMN: Nem is merült fel bennem ilyen elvágólagosan, csak elgondolkodtam, hogy mi lehet a jelenség mögött, mert másoktól is hallok hasonlókat. 

K. Á.: Tényleg gyakori jelenség, és fontos is róla beszélni nagyon, mert megmérgezheti a szülő-gyerek kapcsolatot és úgy általában az életet, ha ez nincs tisztába téve. Lehet például, hogy a gyerekből lett felnőtt nem képes felnőttként létezni, nem nőtt fel lélekben, legfeljebb méterben, meg ivarilag, meg igényeit tekintve, na meg elvárásokban. 

A boszorkányságot nem csak úgy elkezdi az ember, sokkal inkább tudatosan folytatja – Modern boszorkányok napjainkban

WMN Life – 2022. május 5. – PL

Sz. A. E./WMN: Sokan pont ezt nem akarják! Nem bírnak ezzel szembenézni, nem akarják gyereknek érezni magukat, ezért inkább megszakítják a kapcsolatot a szülőkkel, mert könnyebb őket hibáztatni.

K. Á.: De vajon miért olyan rossz, ha azt érzem, hogy a gyereke voltam, vagyok és leszek azoknak, akiktől származom? Jó esetben szeretnek, segítenek, elfogadnak. Élnek. Lehet rájuk számítani. Ölelnek, vigasztalnak, ha kell. Ezek egyáltalán nem evidenciák. Viszont felnőttként viselkedni felelősség. Kölcsönösség. Ő ad, és én viszonzom. Ő szeret, én is, ő segít, és ha kell, akkor én is. A felnőttséghez erő és bátorság is kell.

Aki a szüleivel nem tudja rendezni a sorait, az a felnőtt kapcsolataiban sem számíthat csodára.

Aki szakít a szüleivel anélkül, hogy felnőtt módjára megtanulna kiállni önmagáért, az nagyot vét önmaga, a szülei és a partnerkapcsolata ellen is. Csak úgy érdemes szakítani (már amennyiben nagyon muszáj), ha előtte tisztáztuk a dolgainkat. Attól még soha senki nem vált Dávidból Góliáttá, mert szidalmazta, vagy ignorálta a szüleit. Rengeteg ember van, aki úgy éli le az életét, hogy mindig törpe marad, mert sose mert felnőni. Kényelemből, félelemből, gyávaságból, bűntudatból, vagy épp trauma miatt – mikor mi az oka. 

Sz. A. E./WMN: Pedig hogy lobogtatja minden kamasz, fiatal felnőtt, hogy ő már nem gyerek. Mintha ez varázsszó lenne. Én is csináltam ezt. Sőt, néha most is előfordul még.

K. Á.: Hát igen, mondjuk ki, a lélektani felnövés nem automatikus, azért tenni kell(ene), hogy ne csak egy titulus legyen a felnőttség, hanem valós állapot. Aki otthon szerepet játszik, annak igen komoly dolga van önmagával, és csak a jó ég tudja, hogy a szülői házon túl mennyire képes önazonos és önálló lenni. A gyerek egyébként azért akar felnőtt lenni, mert valami megtetszik neki, ami neki (még) nincs. Önállósága, cicije, nagy fütyije, nem tévézhet egész nap, nem ehet annyi fagyit, nem vezethet autót satöbbi. De ma már ez is másként van. Pénz kérdése, hogy valaki kicsiként is kapjon valósághű, vezethető autót, hogy gyakorlatilag felnőttnek öltöztessék, kaphat sminket, élethű babát, saját laptopot, minitelót, bármit. Ott is az a helyzet áll elő, hogy látszólag minifelnőtt, miközben agyilag, érzelmileg, döntésileg, felelősségvállalásban még bőven a startvonalon dekkol, természetesen.

Sz. A. E./WMN: Most eszembe jutott, hogy milyen gyakran hallani a buszon, utcán, játszótéren, hogy a felnőtt azt mondja a gyereknek, hogy „te már nagylány/nagyfiú vagy, egyedül is meg tudod csinálni”. Ez valóban tud motiváló lenni? Nem helyez inkább nyomást a gyerekre? Nem lehet, hogy pont ez ülteti el a gyerekekben, hogy a dolgokat meg kell csinálni, mert a nagyok egyedül is boldogulnak?

K. Á.:

A „te már nagy vagy” a sok felesleges, semmitmondó, ártó felnőttkori sablonmondatok egyike. A szülő tehetetlenségét, ötlettelenségét, a humorérzék, kreativitás hiányát is jelzi. Ez nagyon gyakran jár együtt gyenge empátiával is.

Maradnak a vezényszavak, és ezek valóban tudnak komoly károkat okozni, elültetve egy pocsék üzenet magját. Mintha csak attól lehetne nagy és ügyes valaki, hogy egyedül csinál végig valamit. Mintha a segítségkérés gyengeség, kicsiség lenne. Bizony, ez később lecsapódhat úgy, hogy aki a szüleire támaszkodik bármilyen szempontból, az nem teljes értékű felnőtt. Nem mintha nem lehetne infantilis egy olyan felnőttkorú, aki a szüleitől erőszakosan leválva él.

A gyermekmolesztáló papok többsége nem pedofil – Ezért fontos figyelni a zaklatások rendszerszintű okaira

WMN Life – 2022. május 5. – MD

Sz. A. E./WMN: Engem gyakran nem vesznek komolyan, legalábbis úgy érzem, emiatt folyton van bennem egy bizonyítási kényszer, mindenhol, mindig, de otthon is megesik. Például észrevettem, hogy jóval türelmetlenebb és frusztráltabb vagyok anyaként, ha nálatok vagyok. Úgy érzem, szerepelek, a gyerekek is szerepelnek, nagyobb a nyomás, amit nyilván én teremtek, de azt vizionálom, hogy közönsége van annak, ahogyan együtt létezünk a gyerekekkel, és ez a legrosszabb oldalamat hozza ki. Ez miért lehet? 

K. Á.: Mert sok dolgod van önmagaddal! A gyerekekhez, a párodhoz, a szüleidhez, és az önmagadhoz való őszinte viszonyoddal! Nehéz a felnőttkori kelléktár kialakítása, otthonosra szabása. Az affektálás- és nyávogásnélküliség. Én úgy nevezem: a felnőttkori saját hangunk megtalálása. A türelmetlenség és a frusztráltság gyakran inkább hozott, elrendezetlen dolgokból fakad. Szülők előtt, ha közönséggé válnak, felnagyítódhatnak a megoldatlan problémák. Nem hallgat rám a gyerekem, nem illedelmes, nem hálás, vagy a párom túl ilyen, nem elég olyan, a munkámban nem vagyok elég sikeres, vagy akár csak annyi, hogy túl kövér, túl sovány vagyok. Ha ezek a rendezetlen gócpontok nincsenek, akkor nincs ok arra, hogy szerepet játsszon bárki. Egyébként ezek a pusztán pótcselekvések és felesleges játszmák csak befoltozni hivatottak az önismeret teljes hiányát. 

Sz. A. E./WMN: Van egyébként, aki egy életen át akar megfelelni a szüleinek, más meg ugye, ahogy beszéltük is, pont hogy el akar határolódni, lázad. Mindkettő infantilis attitűd inkább, mint felnőttes, nem? 

K. Á.: Igen. A saját élet élése helyetti rágódás, a felnőttlét kockázataitól való menekülés, a megúszás. Azt gondolom, a megfelelési kényszer, meg a szülők bűne és más közhelyeken túl is van élet. Ott kezdődik a felnőttség öröme és felelőssége. A saját felnőtt identitás, amikor belenézel a tükörbe, vagy a másik szemébe, és akit látsz, azt szereted, elfogadod, olyannak, amilyen.

Önmagadat szereted. Idáig el kell jutni. Ha nem, marad a mindig másikat hibáztatás unalmas huszonkettes csapdája.

És persze, ezt mondani könnyű, ezért is lett közhely, de attól még ki kell mondani, mert nem kevésbé igaz.

  

Két mai kliensemet idézem, akik szerintem jobb, vagy legalábbis egészségesebb szögből közelítik meg a kérdést. Az egyikük, okos, kedves nő, aki azt mondta, milyen jó lehet annak, aki gyerekként viselkedhet, amíg csak lehet, amikor hazatér. A másik fiatal nő pedig, aki külföldön élve egy hétre hazajött a szüleihez a kislányával, azt mondta: „Kisimult minden göröngy a lelkemben, annyira jó volt. Csak hagytam, hogy jó legyen. És jó volt.” Mindemellett lehet őszinte és nagy közös öröm, hogy a szüleinkkel együtt örülünk egy elért felnőtt sikernek. Hogy a szülő boldog, ha a gyereke elért valamit. A gyerek örül, mert örülni látja, akit szeret. De ehhez ez a tiszta képlet kell. Csak ide lyukadunk ki megint. Ezt a belső munkát nem lehet kispórolni a felnövésből, mert egyébként előbb-utóbb az élet szembesíteni fog minket azzal, hogy ideje szembenézni magunkkal.

Tessék, itt a felnőttkor, amire gyerekként úgy vágytunk. Éljünk vele. Viselkedjünk is úgy. De a gyerekességtől se rémüljünk meg. Mert a gyermeki énünk nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

Szabó Anna Eszter
Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / LuckyBusiness