„A szemem láttára csonkították meg a párom, és ezt én hagytam” – Apák, férjek élményei a szülőszobán
Elképesztően fontos témának tartjuk, ezért többször is foglalkoztunk már a szülőszobai erőszakkal. Azzal, hogy milyen megalázó, fájdalmas és sokszor brutális élmények társulhatnak ahhoz, ha egy nő életet ad egy gyereknek. Beszéltünk már a gyakran szükségtelen beavatkozásokról, az érzéketlen beszólásokról, szexizmusról és olyan szélsőségekről is, mint a „férjvarratnak” is nevezett hüvelyszűkítő eljárás. Ezek az élmények bizony mind befolyásolhatják az anya és a baba viszonyát, nyomot hagyhatnak a házaséleten, komoly pszichés rendellenességeket okozhatnak. A történeteiket elmesélő nőket sokszor éri az a vád, hogy „túlreagálják, hisztériáznak, lényeg az egészséges baba, örüljenek inkább, különben is, a szülés nem wellness hétvége, nagyanyáink is túlélték”. De mi van akkor, ha ugyanezeket a történeteket nem nők mesélik el? Mi van, ha a férfiak, a szülésnél jelenlévő apák szemszögéből láthatjuk a jelenséget? Mert a szülőszobai élmények rájuk is hatnak, méghozzá nagyon erősen. Ebben a témában kutakodott Szabó Anna Eszter.
–
Együtt csináltuk végig
Az első gyerekem születésekor a férjem gyakorlatilag csak az utolsó két-három órában volt igazán jelen, és mivel császár lett a vége, a világrajövetelnél megint csak nem lehetett bent. Nem ő tehetett róla, egyszerűen nem engedték be korábban. Hogy miért, arról már sokszor írtam.
Az első szülésem eseménysorozata feketén-fehéren felszínre hozta a rendszer hibáit, hosszú évekbe került, mire sikerült feldolgoznom.
Második alkalommal alaposan felkészültünk, a férjem aktívan segített az egész szülés alatt. Fizikailag és lelkileg is fantasztikus támasz volt.
Érdekes, elsőre maga a tény, hogy apa lett, mindent vitt nála. Másodjára viszont én magam okoztam neki az igazán „aha- élményt”. Együtt csináltuk végig.
A dúlám titokban készített egy videófelvételt a pillanatról, mikor a kislányunk világra jött. Kirobbant, én önkívületben sikoltva kapkodtam a levegőért, míg az orvos próbálta a babát kibogozni a köldökzsinórból. Mindössze pár másodperc volt a jelenet. Milliószor megnéztem már. Feltűnt, hogy amikor az orvos épp bogozta ki a babát, a férjem szólt, hogy adják már ide. A bogozást nem láthatta, csak hogy megszületett a kicsi, és még nem adták oda. Közben folyamatosan engem simogatott. Tudta, min mentem keresztül anno, amikor elvitték a kisfiam, és nem láttam hét órán át. Elhatározta, hogy ennél a szülésnél nem ismétlődhet meg semmi, ami akkor.
Az apákkal gyakran bánnak úgy a szülőszobán, mintha szerencsétlen tartozékai lennének a szülésnek. Rosszabb esetben kanos spermadonorként kezelik őket, mintha számukra csak annyi lenne a lényeg, hogy anyuka vaginája kívánatos és élvezetes maradjon a szülés után is.
Gyakran évekig tartó terápiára van szükségük azért, mert nem tudták megvédeni a párjukat a szülőszobán, és úgy érzik, családfőként az első próbatételnél megbuktak. De inkább meséljenek ők.
Szerintem sose fogom megbocsátani magamnak…
„Máig nem tudom, mi történt pontosan, csak azt, hogy az én határozott, vagány feleségem teljesen megtört a szülés alatt. És nem a fájdalomtól. Fogalmam nincs, miket és miért csináltak vele, de volt egy hosszú tű, amit beleszúrtak figyelmeztetés nélkül – ami után minden csupa magzatvíz lett, és szegény percekig azt hitte, maga alá pisilt –, azután szégyenkezve kért bocsánatot mindenkitől, tőlem is. Hiába sürögtek-forogtak körülöttünk, senki sem mondta, hogy nyugi, ez csak magzatvíz, és amúgy minden oké.
Az sem tűnt rendben lévőnek, amikor a feleségem hasán az orvos és a szülésznő egyszerre könyököltek, és közben egy másik orvos valami vákuumos géppel szippantotta kifelé a babát. Sose felejtem el, ahogy L. nyüszített a fájdalomtól. Nem tűnt normálisnak az egész, de nem szóltam semmit. A baba megszületett, bizarr csúcsfejű volt, csupa vér. L. a fenekéig repedt, egy órán át varrták utána, el is ájult a varrás alatt. Az öltögetés alatt az orvos megjegyezte, hogy »apuka, ne aggódjon, ez most egy háború sújtotta övezet, de kijavítom magának«.
Leforrázva álltam a feleségem és az elsőszülöttem mellett. Szerintem sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy nem mondtam semmit. Hogy nem mondtam annak a fasznak, hogy szégyellje magát.” (Tibor)
Úgy félidős volt a párom, mikor ultrahang vizsgálatra mentünk a dokinkhoz
„Nagyon szimpatikus volt, fiatal, sokan ajánlották, igazi magabiztos, mosolygós, megnyugtató fazon. Megbeszéltük, hogy az ultrahang után leülünk beszélgetni a szülési tervünkről, és feltehetjük a kérdéseinket. A párom elmondta, hogy háborítatlan szülést szeretne és gátvédelmet. A doki erre nevetni kezdett, és azt válaszolta, hogy »ez a gátmetszés annyira túl van lihegve, neki szuper technikája van, fájás közben vág majd, és utána úgy összevarrja, hogy szűkebb lesz, mint szülés előtt«, és erre – nem viccelek – rám kacsintott. A párom lesütötte a szemét, lefagyott. Én viszont ökölbe szorított kézzel odasziszegtem, hogy a száját kellene összevarrni, és hogy akkor köszönjük, de nem tartunk igényt a továbbiakban a szolgálataira. Köszönés nélkül távoztunk. A pasi nem érthette, mert még mormogott az orra alatt valamit. Akkora pofáraesés volt az egész, hogy végül otthonszülés lett belőle, és csodálatos volt. Úgyhogy végül is hálásak vagyunk annak az érzéketlen fickónak – inkább korábban derüljön ki az ilyesmi, mint szüléskor.” (Simon)
A feleségem rémesen megszenvedte a szülést lelkileg
„Gorombák voltak vele és durvák. Hónapokig nem érhettem hozzá. Az első próbálkozásokkor gyakran sírt, de volt, hogy pánikrohamot kapott. Pszichológushoz kezdett járnia.
A feleségemet megerőszakolták kamaszkorában. A szülés és a beavatkozások újra előhozták benne ezt a traumát.
Szerencsére napról napra javul a helyzet. Most párterápiára járunk. A felszín alatt a feleségem rám is dühös volt, amiért nem védtem meg, és az a helyzet, hogy igaza van. Nem védtem meg, pedig láttam, milyenek voltak vele. Láttam azt is, hogy ő milyen elkeseredetten várta a végét, és mennyire sírt, amikor a tágulását vizsgálták. Úgy éreztem, hogy nekem ott nem osztottak lapot, annyi a dolgom, hogy fogjam a kezét. Egyszer majd megbocsátunk nekem.” (Gábor)
Amikor szülés után varrták a párom, a doki elejtett egy ilyet, hogy „egyet apuka kedvéért”
„És én annyira elképedtem, hogy nem is mondtam semmit. A párom a babával volt elfoglalva, nem akartam elrontani az idillt, illetve nem gondoltam, hogy ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy több öltéssel varrja össze, mint a szükséges, és mindezt azért, hogy NEKEM ő szűk legyen. Ha felfogtam volna, kicsaphattam volna a tűt a kezéből, de így nem tettem. Szegény párom azóta iszonyúan kínlódik, a szexuális életünk rendkívül nehézkes lett, és ez a házasságunknak sem tett jót. Jobban belegondolva, a szemem láttára csonkították meg a párom, és ezt én hagytam, mert eszembe sem jutott, hogy ilyesmi megtörténhet. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez indította el a folyamatot, aminek a vége válás lett. Ott megtört mindkettőnkben valami.” (Levente)
Kiterített testek
A szülőszobai szexizmus tekintélyes múlttal bír. Eleve a hagyományos módi, a „kőmetsző pózban” kiterített, leszíjazott lábú (mint anno én is) nő teljesen kiszolgáltatott a rendszernek, az orvosoknak.
Maga a póz is megalázó, mintha egy kiterített test fölött rendelkeznének. Gyakran a minimális tisztelet sem illeti meg nemhogy az anyát, az apát, de a születés csodáját sem.
A nőből így vagy úgy, „ki kell passzírozni a babát”, az apa termékenysége és kanossága kiváló humorforrás, és adott esetben emögött még jó szándék is húzódhat a maga primitív módján. Nehéz elhinni, de tényleg van ilyen…
Imádtuk a dokinkat
„Az egész terhesség alatt élmény volt a vizsgálataira elmenni, mindig volt pár jó szava hozzánk, sokat viccelődött. A szülés alatt is szinte végig rengeteget segített, a feleségem szabadon mozoghatott, evett-ivott a vajúdás alatt, nem basáskodott senki. Amikor már kint volt a feje a babának, akkor viszont megeresztett egy megjegyzést, hogy »jó nagy feje van a babának, apuka, lehet, hogy ebből harangozás lesz«. Annyira nem volt jellemző rá a tapintatlanság, hogy hirtelen nem is tudtunk erre mit mondani. A feleségem épp egy komplett babát nyomott ki magából, én pedig nem éreztem adekvátnak leállni ezen moralizálni. De azért bánom, hogy nem jeleztem, jeleztünk valahogy vissza.” (Roland)
Nekünk szerencsénk volt, nem tapasztaltunk semmi erőszakosságot a kórházban, mindenki nagyon tapintatos volt
„De hallottam már rengeteg rémes történetet, és azon túl, hogy az anyákra nézve felháborító, tiszteletlen, tárgyiasító a jelenség, végtelenül lenéző, de ránk, férfiakra, apákra nézve is borzasztóan lealacsonyító. Véleményem szerint
az a férfi, aki szüléskor azon gondolkodik, hogy a párja nemi szerve kívánatos marad-e utána, az egy érzéketlen, önző tapló, aki kizárólag a farkán keresztül tudja szemlélni a dolgokat.
Az, aki ilyen kiszolgáltatott helyzetben képes megjegyzéseket tenni az anyára, biztos kisebbségi komplexusban szenved attól, hogy nap mint nap látja nők emberfeletti teljesítményét, és ő attól érzi különlegesnek magát, azzal kompenzál, hogy beszól.” (Kolos)
Nehéz higgadtnak maradni ilyen történetek hallatán. Sokan kételkednek a valóságtartalmukban, hiszen tényleg alig hihető, hogy mindez megtörtént.
Az anyákat gyakran éri a vád, hogy csak a hormonok meg a felfokozott állapot miatt túlérzékenyek, és valójában nem annyira durva, ami történt velük. Ám most apák beszélnek, apák vallanak. És a szexizmuson túl is van mit mesélniük.
Ne velem kiabáljon, nem az én méhem szakadt le
„Mindig irtóztam a vértől, most a Covid-oltás előtt és alatt is iszonyú hányingerem volt, mert egy csepp vér gondolatától is kikészülök. Ehhez képest a második gyerekünk születésekor mindent elöntött a vér. Sok beavatkozás történt a szülés alatt, nem is tudtam követni, de a lényeg, hogy miután megszületett a baba, hirtelen dőlni kezdett a vér a feleségemből, aki pillanatok alatt olyan sápadt lett, hogy azt hittem, itt a vége. Kiabáltam az orvosnak, hogy miért vérzik ennyire, mi történt, mondjon már valamit. Erre visszaszólt, hogy »ne velem kiabáljon, nem az én méhem szakadt le«.
Ezután képszakadás, a feleségemet már tolták is a műtőbe. Én meg ott álltam egyedül. A babát is elvitték. És ott csengett a fülemben, amit az orvos mondott. Mintha a feleségem tehetett volna bármiről… Annyira meg voltam ijedve és úgy bántott az a mondat, még az se tűnt fel, hogy a nadrágom és a cipőm csupa vér volt.” (Gábor)
Nem bírok beszélni róla
„Annyit mondok, hogy én is azok között voltam, akik lefogták a feleségemet. Ha lesz még baba, semmiképp se megyek be a szülésre.” (Balázs)
Huszonévesek voltunk, az orvos közel a hatvanhoz
„A feleségem rengeteget olvasott a gyengéd születésről. Próbálta elővezetni az elképzeléseit. Nem volt direkt ellenállás, de a vége az lett, hogy a feleségem kiterítve, operálófényben szülte meg a gyereket.
Apránként törték meg, és tudták, ahogy egyre jobban vajúdik, egyre kisebb lesz az ellenállása.” (Máté)
A feleségemmel nagyon kedves volt a doki végig
„Rendben ment minden, sokkal gyorsabban, mint első alkalommal, végig segítettem a kedvesemnek, simogattam, beszéltem hozzá, masszíroztam. Tudom, nem nagy dolgok ezek, de a lényeg, hogy amit tudtam, megtettem. Megszületett a baba, erre rámförmedt a doki, hogy »mi lesz már, vágjam már el azt a nyamvadt köldökzsinórt, legyen már valami hasznom nekem is«.” (Miksa)
Átnézett rajtam az orvos
„Nem csak az első vizsgálatokon, a későbbiekben is. Akkor kezdett emberszámba venni, amikor megkérdeztem, »mennyi majd lesz a szolgáltatás díja?«. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy blogot fogok írni a terhességről. ” (Szél Dávid pszichológus, az Apapara blog szerzője – Dávid segített ehhez a cikkhez is vallomásokat gyűjteni, hiszen ő maga is nagyon komolyan veszi a témát és fontosnak tartja, hogy férfiként, apaként kiálljon a nők mellett az ilyen jellegű ügyekben.)
A jó orvos pótolhatatlan
Természetesen nem kizárólag pokoli élmény érheti az embert a szülőszobán. Muszáj hangsúlyozni, hogy ezeket a vallomásokat nem azért gyűjtöttük össze, hogy az amúgy épp heroikus küzdelmet folytató egészségügyiseket döngöljük a földbe.
Ám járványügyi helyzet ide vagy oda, a trauma az trauma, a rendszer továbbra is több síkon borzasztóan (nem) működik, és amíg a nők hangját nem veszik komolyan, fontos megragadni minden lehetőséget, hogy több szempontból is rávilágítsunk a jelenségre.
És ha már itt tartunk, jöjjön még két eset:
Bevallom, én nagyon féltem a szüléstől
„Nem igazán tudtam, mi vár ott ránk, pedig még szülésvideókat is néztünk együtt, igaz, én csak fél szemmel. Az orvos láthatta rajtam, hogy nem találom a helyem. Rengeteget segített. A szülésznőt megkérte, hogy adjon nekem feladatot, borogattam a feleségem hasát a vajúdás alatt, itattam, a kitoláskor pedig a fejéhez küldtek, mondták, hogy fogjam a kezét, bátorítsam. Lehet, hogy mindezt magamtól is csináltam volna, de nekem rengeteget segítettek a tanácsok, a finom irányítás, mert annyira filmszerű volt az egész, mintha nem is én lettem volna ott, és az orvos ezt tökéletesen átlátta.
Amikor megszületett a baba, megdicsérte a feleségem, engem vállon veregetett, hogy milyen jó partner voltam, és biztos szuper apa leszek. Rendesen elérzékenyülök, ha felidézem az orvost.” (Zoli)
Elsőre iszonyú érzéketlen volt az orvosunk, majdnem kicsúszott a kezéből a baba, amikor megszületett
„Igyekezett ezt elsumákolni, rémes volt, és még neki állt feljebb, merthogy a párom »túl erősen nyomta, és a köldökzsinór túl hosszú volt – ha rövidebb lett volna, az visszatartotta volna«. Azonnal szóltam a szülésznőnek, hogy másik orvost szeretnénk, gyakorlatilag kitéptem a babát a fickó kezéből. Igyekeztem a babára és a feleségemre koncentrálni, hogy ne csapjam agyon azt a pasast.
Másodjára egy másik városban, másik dokinál voltunk, és most, harmadjára is vele tervezünk szülni. Elképesztően támogató, ismeri a történetünket, és konkrétan én foghattam meg a kicsit, amikor megszületett. Ott tartotta a kezét, de én kaphattam el. Én adhattam oda a páromnak. Még le is fotózott minket, ő is meghatódott.
Egy rossz orvos egy életre össze tud törni. De egy jó tényleg gyógyít, minden szempontból.
A jó orvos pótolhatatlan és jó tudni, hogy azért van ilyen is.” (Krisztián)
A szülőszobán nemcsak babák, hanem anyák és apák is születnek.
Ez a folyamat pedig nem csupán a nőket viseli meg, de az embertelen, érzéketlen bánásmód mély nyomot hagy a kísérő férfiakban is.
Hogy ez mennyire így van, arra – záró gondolatként – álljanak itt Gyula szavai:
„Soha nem féltem attól, hogy a párom mellett legyek, amikor szül. Kutya kötelességem mellette állni, gondoltam. De arra nem számítottam, hogy úgy fogom megélni az egészet, mintha a kínzásához asszisztáltam volna. Ott volt előttem kiterítve, a lábai lekötözve, az orvos könyékig felnyúl neki, a párom utánam sikított. Életemben nem éreztem olyan haszontalannak magam. Életemben nem sajnáltam ennyire senkit, mint akkor a párom. Elvették tőlünk a születés csodáját, és közben összetörték a magamról alkotott képet is. Nem tudtam megvédeni. Pedig azt hittem, mindig megvédeném bármitől. Azt hiszem, nem az én hibám. Azt hiszem. De ebben már sosem lehetek biztos.”
Szabó Anna Eszter
A cikk elkészítéséhez köszönjük a Másállapotot a szülészetben mozgalom; Szél Dávid pszichológus (Apapara blog) és a nyilatkozó apukák segítségét.
A szerző korábbi cikkét a kismamák szülőszobai élményeiről itt találod:
„És akkor most varrunk ide egy szép kis puncit – Beszéljünk a férjöltésről!”
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Gary S Chapman