Levél annak, aki mégsem érkezett meg (Olvasói írás)

–

Szia, 

én vagyok az, aki annyira, de annyira vártalak. Aki mindennap úgy ébredt, mint aki tudja, hogy egyszer úgyis ideérsz, egyszer megérkezel. 

Hát, nem jöttél. 

Nem kopogtattál tegnap se, és ma se. Kérdeztem én, hogy miért tétovázol, mi dolgod van? Nem jött válasz, és én elfáradtam. A vágy is elfárad egyszer, ha túl sokáig nem teljesül, ugye?

Nem tudom, valamikor elengedlek-e... Talán sosem foglak igazán.

Talán csak megtanulok majd együtt létezni azzal az ürességgel, amit a helyed hagy bennem.

Pedig én minden hónapban újra megterítettem neked a remény asztalát, ám te mindig udvariasan elmaradtál.

Gondolatban beszélgettem is veled a hajnali álmatlanságban. Elmondtam, hogyan kel fel a fény a redőny résein át, és hogy miképpen tölti be melegséggel a szobát a tejüvegen keresztül. Meg azt is, hogy egyszer majd te is látod, milyen az, amikor a reggel még nem tudja, aznap mi vár rá. Hallgathattad a szívem alatt a csendeket. Azokat, amelyek a nyugalom szigeteként vágyódtak otthonná lenni, és azokat is, amelyek fájdalmasak voltak, és túl mélyek ahhoz, hogy bárki más is meghallja őket.

Voltak napok, amikor azt hittem, most tényleg itt vagy, és nem csak a sóvárgásom játékos kalandozásai hitetik el velem a lehetetlen valóságát – amikor két halvány csík közé szorult a boldogság, mint egy leheletnyi bizonyosság.

De mire kimondtam volna a neved, már csak a hiány maradt, kipukkadt szappanbuborékként nyomot hagyva a padlózat kopottas felületén. Pontosan úgy, mint egy álomban, amiből felébredve tudod, hogy valaki ott volt veled, csak nem emlékszel az arcára, az szertefoszlott, elillant…

Most mégis meg akarlak írni.

Emlékezni akarok rád. Arra, hogy mennyire vártalak, és te nem jöttél.

Mert valahol hiszem, hogy az imák, melyeket érted mondtam, nem vesztek el, csak most már más formát öltenek. Talán te már csak a lelkemben vagy otthon – a testem nem nyújthat menedéket. Csak körözöl fölöttem, mint egy madár, aki tudja, hogy az ég a valódi hazája…

Már nem akarok több kérdést a csendbe kiáltani. Inkább ülök itt, ahol a föld találkozik az éggel, és tudom: minden, ami bennem volt – a várakozás, a könnyek, a történet, amit sosem fejeztem be –, mind te vagy, te voltál: a remény és a veszteség. E két fogalom végén feszülök, mint egy húr, amit penget az idő. És persze mindig remélem, hogy egyszer majd szépen szól és dal születik rajta, de mostanában többnyire hamis hangot hallat. 

A fizika törvényei úgy tartják: az anyag nem vész el, csak átalakul. Talán a remény és a veszteség is ugyanannak a törvénynek engedelmeskednek. A veszteség valójában a remény árnyéka: ugyanaz a fény élteti, csak éppen másik szögből értelmezendő. No meg, a fizikában senki sem beszél a mellékhatásokról: arról, amikor az ember lelke a metamorfózis közben szilánkokra törik, mert átalakulás és észszerűség ide vagy oda, a hiány még mindig nagyon is kézzelfogható. 

Amit a tudomány átalakulásnak hív, azt a lélek örökkévalóságnak érzi. Az örökkévaló pedig már az Isten dolga. A válaszok nála vannak, a vigasztalás tőle jön.

Szerettelek – már csak a gondolat szintjén is –, és ami szeretetből született, az az Isten kezében sosem múlik el.

Nincs szüksége testre, hogy otthona legyen, elég egy szív, amely emlékszik. Emlékszik a vágy első szikrájára, az út minden egyes rögére, és a betöltetlen űr el nem múló fájdalmára. 

Az Isten tudja, hogy adni akartam: hogy a testem templomként készült rád. Most már a szívem őriz oltárként.

WMN szerkesztőség