„Mantrázom a mondatot: áldozatok áldozatai vagyunk” – Így tanultam meg megbocsátani anyámnak (olvasói vallomás)

–

Nem emlékszem, hogy valaha dédelgetett, szeretgetett volna. A testvéremmel sem tette. Követelései voltak irányunkban. Nekem például sokszor mondta, hogy viselkedjek rendesen, ne legyen mindig miattam cirkusz. Engem hibáztatott, holott a testvérem apjával nem miattam éltek rosszul. Sokszor csattant rajtam az ostor, néha az öcsémen. Aztán ahogy ő nőtt, egyre gyakrabban inkább rajta. Megesett, akkor már nagyobbacska volt, hogy az apja kirángatta az ágyból este, és rugdosta. 

Tehát sosem éltünk jól, de azt nem tudom, mikor jutottunk el odáig, hogy anyám sorozatosan azt üvölti: „Ezért szartalak benneteket a világra?!”

Óvodás sem voltam, amikor az első felnőtt férfi a bugyimba nyúlt. Oviból hazafelé aztán a második. Az utcánk sarkán a bozótban ruhacsipeszt tettem a bugyimba, ötéves fejjel így akartam inkább fiú lenni. Otthon visítva, nyihogva röhögtek rajtam. Anyám kolléganőjének a férje volt a harmadik. 

Anyám férje, a testvérem apja, csak a mellemet fogdosta egy este, amikor anyu délutános volt. Tizenhárom éves voltam. Elolvasta a naplómban, hogy megcsókolt egy fiú, ezért feljogosítva érezte magát egy kis játékra. De talán maga is megijedt attól, amire készült, ezért azt mondta, elmondjuk őszintén anyunak, ha hazaér. Nem ő, mi ketten. Nem ez volt az élete legnagyobb hazugsága. Amint fordult a kulcs a fürdőszobai zárban, mert fürödni ment, kivágtam az előszobaajtót, és úgy pizsamában, novemberben rohantam az egyetlen helyre, ahonnan segítséget reméltem. Anyu azt mondta később a felnőtteknek, hogy rólam nem gondol ekkora hazugságot, a férjéről meg azt nem, hogy ilyet tenne. 1983-at írtunk akkor. Másnap anyám értem jött az iskolába. Nem beszéltünk a történtekről, de azt ígérte, hogy mostantól minden másképp lesz. Valóban másképp lett.

Addig se volt jó életünk, de a pokol csak akkor kezdődött. Nevelőapám nem nyúlt többet hozzám, de onnantól kezdve gyötört, ahol csak tudott azért, mert elárultam. 

Később, húszéves koromban, egyszer részegen bocsánatot kért, de én viszolyogtam még attól is, hogy egy helyiségben kell tartózkodnom vele.

A kamaszkoromat azért éltem túl, és azért nem öltem meg sem magamat, sem mást, mert jött egy fiú, aki szeretett és akit szerethettem. Egymásra tettük fel az életünket, és én elkezdtem mellette élni – amennyire otthon engedték. Vagy élni kezdtem engedetlenségből, mert inkább nem engedték. 

Aztán az égi forgatókönyv megváltozott, megismertem valakit, akivel azóta is együtt élünk.

Néhány hónappal ezelőtt olvastam valahol: áldozatok áldozatai vagyunk.
Mélyen megérintett ez a gondolat. 

A régi fényképek között, amiket anyám halála után elhoztam a szülői házból, maradt egy kép a nevelőapámról. Azt hiszem, azért nem téptem szét, mert ezzel bizonyítottam magamnak, hogy milyen erős vagyok. Pár hónappal ezelőtt, amikor nézegettem ezt a fotót, számomra is különös módon, igyekeztem felidézni a szüleit. Ahogy egymással, és a már felnőtt gyerekeikkel bántak. Az anyja hol elment, hol hazaköltözött, kínlódott egy visszataszító férj mellett, nem tudott velük élni, és ennek a szenvedésnek áldozta a gyerekeit is.

Meglepődtem magamon, a furcsa látomásomon: a nevelőapámat láttam magára hagyott gyerekként. Éreztem, hogy fél. Megsajnáltam ezt a kisfiút. Ettől kezdve, bár gonosz, hazug tettei alól nem tudtam felmenteni, többé nem haragudtam rá. 

Ötvenéves elmúltam már, talán ezért is kezdtem anyámat is más nézőpontból elemezni. Igyekeztem rá is áldozatként tekinteni.

Nézegettem a gyerekkori fotóit, nem láttam benne azt az öntelt, hideg nőt, aki egyszer majd koncként odadobja valakinek a gyerekeit.

Megkíséreltem felidézni a nagyszüleimet, hogyan éltek, és miként válhatott mellettük ilyenné anyám.

Soha nem kért bocsánatot, erről a dologról többet nem beszéltünk. Mivel később a gyerekeimet szerette a maga módján, nem kívántam ezt feszegetni. Feszült magától is a pokol emléke eléggé. De én hallgattam. 

Amióta megtaláltam, mantrázom a mondatot: áldozatok áldozatai vagyunk. A férjemmel a megbocsátásról beszélgettünk tegnap, és ő azt mondta, soha nem volna képes a megbocsátásra ebben a helyzetben. Erre én azt feleltem, hogy sok mindent másképp látok már, több olyan felismerésem volt, amihez ötven-egynéhány évem minden tapasztalata kellett. És persze szeretet és empátia.

Meg az, hogy belefáradjak a haragba. A gyűlöletbe. Az undorba. A sebek folytonos felnyitogatásába. A bosszúból és tehetetlenségből pokollá tett gyerek- és kamaszkorom emlékeibe.

Elfáradtam. Békességre vágyom. Teljességre. Nem akarok többé haragudni. Most lélekben megölelem, megcsókolom az arcukat, és elengedem mindannyiukat, akik olyan sokat bántottak engem. Az élőket is, nem csak a holtakat. 

Megértettem, és elfogadom, hogy nem tudtak többet, jobbat adni. Hogy nem volt képességük a valódi szeretetre. Hogy féltek és zavarodottan küzdöttek egész életükben. Nem tudok rájuk gyűlölettel gondolni, csak sajnálattal és együttérzéssel.

Látom őket gyerekként, ahogy, ugyanúgy mint én, a magánytól szenvedve nem értették a szeretetlenségüket. Amint azzal küszködtek, hogy ők nem szerethetők, és cipelték a terhüket, a démonjaikat egész életükben. Áldozatok áldozatai voltak ők is. 

Megbocsátok neked, anyám, és nektek is mind, akik bántottatok. És szeretlek benneteket azok helyett is, akiknek a szeretetére vágytatok.

Megéreztem és felismertem, hogy a megbocsátás az univerzum egyik legnagyobb ajándéka, emberi létünk legkatartikusabb élménye, amit csak adhatunk. Önmagunknak. Ezért kérlek, bocsássatok meg ti is, akiket én bántottam.

Önmagatokért.

Zsuzsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher; Carol Yepes