Annyiszor képzeltem már el a boldogságot! De mi van, ha mindig rosszul képzeltem?

–

A stadiont keresem a szememmel a repülő ablakából. Hogy megvan-e. Mert ha megvan, akkor egy fokkal máris valószínűbbnek érzem, hogy nem álmodom. Hogy lesz meccs. Meccs, amelyet az én csapatom játszik. Azt meg a repülőgépablak miatt gondolom, hogy én is itt leszek – vagyis vagyok, már vagyok! – Madridban, mindjárt leszállunk, addig talán már nem történik semmi. Aztán amikor kiérek a reptéri hangárból és megcsap a benzingőz, a dohányfüst és a madridi levegő elegye, el is hiszem. Jövök a döntőre!

Lola nagymamájának lakása régi, a folyosón nincs villany. Én, mondjuk, eleve megígértem neki, hogy láthatatlan leszek három napig, ám így szó szerint az vagyok, miközben lábujjhegyen teszek-veszek érkezés után. Lolát nem ismerem, egy madridi ismerősöm ismerőse, aki azért fogadott be, mert egész Madrid megtelt a finálé hétvégéjére – amelyik szállást pedig nem adták ki, azt undorítóan drágán kínálják. Lola azt mondja, ő Barcelona-szurkoló, így reméli, hogy mi nyerünk, mert azt a lélektelen játékot, amit az ő csapata mutatott, amikor az elődöntőben kiejtettük, még nézni is rossz volt.

Másfél órája ülök az ablak előtt, nézem, ahogy Madrid fölött lemegy a nap. Gyönyörű. A lakótelepet is gyönyörűnek látom, a metrót is annak láttam, a Starbucksot is, ahol amúgy ragadt az asztal, de még a Lola macskáját is, aki pedig csupa seb meg szőrhiány.

Minden szép: BL-döntőt játszik a csapatom, és én ott leszek a stadionban.

Ezekből az apróságokból tudom egyébként, hogy mennyire nagyon izgulok. Csak induláskor tűnt fel például, hogy több mint két órája ugyanazt a végtelenül egyszerű A$AP Rocky-számot hallgatom. A reptérre menet jutott eszembe, hogy nem csomagoltam váltónadrágot. Kétszer szálltam fel rossz irányba a metróra, mire megtaláltam a szállásomat. Aztán mégis: ülök másfél órája a lakótelepi ablak előtt, és boldog vagyok.

Huszonhárom éve láttam életem első futballmeccsét. Azóta minden más, egyetlen dolgot kivéve: a legvadabb álmom. Az mindig megmaradt. Hogy egyszer ott lehessek, amikor a csapatom megnyeri a Bajnokok Ligáját.

Nem tudom, mi jön azután az ember életében, hogy valóra válik a legvadabb álma – ez jár a fejemben, ahogy bámulom az antennák mögött lebukó napot. Amióta a Liverpoolnak szurkolok, egyetlenegyszer nyertünk BL-t, és soha nem voltunk még bajnokok. Most pedig itt vagyok Spanyolországban, van egy boríték az asztalomon, benne egy jegy, ami feljogosít arra, hogy átéljem, amiről tizenkét éves korom óta álmodom. Egy kicsit félek: nem tudom, milyen lesz azután. Nem tudom, milyen lesz, ha nem mi nyerünk. És nem tudom, milyen lesz, ha igen. Annyiszor képzeltem már el a boldogságot! De mi van, ha mindig rosszul képzeltem?

Hogy mondják spanyolul, hogy szénhidrátmentes diéta? Nem beszélek spanyolul, a pincér meg angolul nem tud túl sokat, úgyhogy a végén abban maradunk, csinálnak nekem reggelit az általam felsorolt hozzávalókból. Mosolyognak, szegény hülye, ez már kora reggel részeg. De azért kedvesek: hozzák a rántottámat, és hagynak ülni a sarokban azután is, hogy megittam a teámat. 

Délután muszáj aludnom egyet, hogy elteljen a hátralévő idő. A sebes macska rám fekszik, szerintem érzi, hogy én még nála is nagyobb bajban vagyok, mert engem belülről éget valami, amire nincsen kenőcs. Ébresztőt állítok be, nehogy elkéssem. Persze a meccsre menet is rossz irányba metrózom, úgy húsz perc után tűnik fel. Ez a hétvége egyetlen pontja, amikor megijedek: mi van, ha nem érek oda idejében? Mi van, ha valóra válik nélkülem? Hülyeség, persze, több órám van még a kezdő sípszóig, de kettesével szedem a lépcsőfokokat az aluljáróban, érzem, hogy lángol az arcom, amikor végre beesem a megfelelő szerelvényre.

Úgy lépek be a stadionba a biztonsági kapun át, mintha szökésben volnék. Mintha hamis volna a jegyem, vagy csak úgy besunnyogtam volna leskelődni ide, ahová a nagyok járnak. Mintha újra tizenkét éves lennék.

Elsőre rossz helyre ülök le, még a szektor is rossz. Három kedves arab srác mutatja, hogy elfoglaltam egyikük székét, kicsit sajnálkozva néznek rám, amikor odábbállok, szegény lány, tuti, részeg. Csupa elmosódott fotó sikerül csak magamról, remeg a kezem, izzad a tenyerem, összemaszatolta a telefonom kameráját. Két férfi is megkérdezi, ne fotózzon-e inkább le, de önérzetesen azt mondom, köszönöm, nem, direkt akarok szelfit készíteni. Vissza kell mennem egy kicsit a helyemre (most már a jóra), hogy megnyugodjam, és újra nekifutok a fotózkodásnak.

Az első percben tizenegyeshez jutunk, szürreálisan szép ez, amennyiben megengedjük, hogy egy tizenegyes szép is lehet.

Állok imára kulcsolt kézzel a szám előtt, Salah mindjárt nekifut, amikor a hátam mögött ülő megbök, hogy üljek le, mert nem lát tőlem. Bután nézek rá: hát, miért nem áll fel? Hogy létezik, hogy a többiek nem állnak? Miért nem áll az egész világ, amikor itt épp álmok válnak valóra?

Nyerünk.

Minden olyan, amilyennek annyiszor elképzeltem, csak hangosabb, élesebb, színesebb és erőteljesebb. Milyen jó, hogy a szempillaspirálom a könnyektől sem kenődik, veregetem meg a saját vállam, és miközben a pályán a We Are The Champions szól, én énekelve ugrándozom a lépcsőkön fel-le. Az ujjbegyeim lüktetnek, a szívem körtáncot jár, mit érdekel már engem, ha hazafelé is eltévedek a városban. Ketten fogunk akkor eltévedni: az álmom meg én, ami itt van velem most már mindig, fogja a kezem, és megszorítja, ha úgy van rá szükség.

Úgy tántorgok a stadionból kifelé, mintha részeg lennék. A metróban szauna van, egymásnak préselve állunk zászlókkal, sálakkal, és patakokban folyik rólunk a víz, érzem, ahogy a hátamra tapad a mezem, egy vadidegen férfi nyomja rá, vagy inkább bele a bőrömbe a hátával. Máshogy nem férünk el. De nem érdekel. Felőlem a bőrömbe is vasalhatnák most ezt a mezt.

Tulajdonképpen nem emlékszem, hogyan jutok haza. Mi lenne, ha innék alkoholt?

Három óra alvás után ébredek. Sápadt vagyok és dagadt a szemem, próbálok sminkelni a fürdőszoba rideg fényeinél, de valahogy homályos minden, elmosódtak a körvonalaim, beleolvadtam ebbe a csodálatos-fülledt madridi éjszakába. Roppant büszke vagyok rá, hogy tanulva az eddigiekből most mindkétszer jó irányba szálltam fel a metróra. Aztán ott állok háromnegyed hétkor egy lakótelep közepén a végállomáson, öt kilométerre a reptértől, amelyről a Google Maps azt hazudta, hogy onnan csupán kilencszáz méternyi séta. És szépnek látom ezt a kurva lakótelepet is, arra gondolok, ha nem lennék itt éppen eltévedve, nagyon barátságos kis hely lenne.

A megmentésemre hívott Uber sofőrje megértőn néz rám a visszapillantóból, amikor sokadszorra sem találom, melyik terminálhoz kell mennünk. Nyilvánvalóan azt hiszi, részeg vagyok. És tulajdonképpen igaza is van.

Csepelyi Adrienn