Három film, három sors, számtalan emlékezetes alakítás – Ezért időtálló a Három szín-trilógia

–

Ebben a végletekig polarizálódott világban talán nincs is aktuálisabb üzenet, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje, ahogyan azt Krzysztof Kieślowski Három szín-trilógiája a francia trikolór színein keresztül megidézi.

Krzysztof Kieślowski lengyel rendezőként indult, majd pályája végén, a Veronika kettős élete című filmje sikerének köszönhetően, egyre inkább európai alkotóvá vált. A Három szín-trilógia már ebben a szakaszban született, és sokak szerint életművének csúcspontja. Filmjeiben nem a látványos történetvezetés a fontos, hanem az, ahogyan a legbelsőbb emberi állapotokat – gyászt, vágyat, bizonytalanságot, kapcsolódást – a képeken, a hangulaton és a zenén keresztül is képes volt megmutatni. Sajnos a trilógia bemutatása után két évvel, 55 éves korában elhunyt, pedig még rengeteg filmterve volt. Ez a három film tehát erős összegzés, és egyben lezárás is.

Miért olyan jelentős mű ma is a Három szín-trilógia?

Talán azért, mert nem csupán a három „nagy eszméről” szólnak Kieślowski filmjei, hanem olyan emberi sorsokról, amelyek mindannyiunk számára ismerősek lehetnek. Három különböző élethelyzet, háromféle veszteség, három út… valahogy mégis ugyanoda vezetnek: az egymáshoz való kapcsolódás fontosságához.

A Kék – a gyász és a szabadság története

Főszerepben: Juliette Binoche 

Ez a film hozta el a francia színészikonnak az egyik legrangosabb szakmai elismerést, hiszen alakításáért 1994-ben megkapta a legjobb színésznőnek járó César-díjat, a rendező pedig Velencében Arany Oroszlán-díjat nyert a legjobb rendezésért.

Nem azért, hogy „stílszerű” legyek, de tényleg háromszor is megnéztem annak idején a moziban ezt a filmet: Juliette Binoche egy olyan nőt alakít, aki egy autóbalesetben egyszerre veszíti el a férjét és a gyerekét – vagyis mindent, ami az élethez kötötte. A baleset után a filmbeli Julie az addigi életét felszámolja, és Párizsba költözik, ahol eltűnhet a tömegben, és senkivel nem kell érintkeznie.

Nem akar emlékezni, nem akar érezni, nem akar senkihez tartozni.

Mindenkitől elzárkózva, magányosan él. Úgy hiszi, ez majd elhozza számára a szabadságot, ám sem a múlt, sem pedig régi életének szereplői nem hagyják, hogy elfelejtse, ki volt egykor.

Binoche visszafogott játéka végig rengeteg feszültséget hordoz: kevés szóval, apró gesztusokkal mutatja meg, mit is jelent kívül maradni a saját életünkön. Hogy lehet vajon egy ekkora tragédia után megint örülni, szeretni, hinni? Egyedül a kékes fényben játszó uszodában, a vízben talál némi menedéket önmaga elől, ahol a könnyei eggyé válnak a vízzel, ám a baleset rémképei ott is rátörnek, mi pedig attól rettegünk, hogy örökké víz alatt marad.

Kieślowski mesteri módon játszik a fényekkel, az árnyakkal és a színekkel, Juliette Binoche pedig szavak nélkül, egyetlen tekintettel is képes hitelesen átadni a nézőknek azt a végtelen gyötrelmet, amelyet talán nem is lehet másképp elmondani.

A film cselekményéről nem szívesen lebbenteném föl a kékszínű fátylat, de nagy szerepe van benne egy zenedarabnak, amelyet a férj komponált, és az egyesült Európa himnusza lett volna, ha nem szól közbe a baleset. (Kieślowski az Európai Unió alapításának évében forgatta a filmet, a zenemű születése, majd félbehagyása tehát cseppet sem elhanyagolható a történetben, és nem kevés társadalomkritikát fogalmaz meg általa.) 

A mindent betöltő, ezerféle árnyalatú kék szín és az érzelmekre erősen ható zene vezet bennünket végig a misztikus történeten, amelyben váratlanul feltűnik egy piros fénysugár is, ez pedig felébreszti bennünk a reményt.

Az utolsó kockákon Julie halvány mosolya azt üzeni, hogy a legsötétebb korszakok is véget érnek egyszer. Hisz a szabadságnak vélt elszigeteltség mindannyiunkat olyan örvénybe húz, ahonnan nagyon nehéz újra a felszínre törni, a társadalmi és az egyéni szabadságunk pedig kizárólag az emberi kapcsolódásokban élhető meg.

A Fehér a hatalomról és a megalázottságról szól

Főszereplői: Zbigniew Zamachowski és Julie Delpy

Május 5-én játsszák majd az Urániában a sorozat második darabját, amely az egyenlőség eszméjét járja körül.

A Fehér egészen más tónust üt meg a Kékhez képest: földhözragadtabb, ironikusabb film, rengeteg párbeszéddel, kevésbé költői képekkel. Hatalom, kiszolgáltatottság, sértettség és bosszú keveredik benne, azt azonban mégsem tudjuk meg belőle, hogy mikor válik valaki valóban „egyenlővé” a másikkal. 

Egy lengyel férfi és egy gyönyörű francia nő kapcsolatának végén a férfi egyetlen fillér nélkül utcára kerül Párizsban, végül kalandos módon mégis hazakeveredik Varsóba, ahol épp felüti a fejét a frissen szerzett szabadság után a vadkapitalizmus. A férfi pedig nem egészen tisztességes eszközökkel meggazdagszik, miközben folyton bosszút forral volt felesége ellen. 

Akár a Kelet-Nyugat viszony, illetve a rendszerváltás utáni világ felől is nézhető a film, de akkor is nyugtalansággal tölt el bennünket, ha pusztán két ember játszmájaként értelmezzük. 

Nem csupán kettejük emberi harcát, hanem a társadalmi státuszuk között feszülő jelentős ellentéteket is pontosan feltárja Kieślowski kegyetlen kamerája. Valószínűleg ő maga a saját életében is megtapasztalta, mennyire átjárhatatlan a két világ között tátongó szakadék, amelyben szinte elképzelhetetlen az egyenlőség. A film plasztikusan megmutatja azt is, hogy a gazdagság sem pótolhatja a sivárságban telt Kelet-európai életkezdetet.

Ez a történet egy megalázott férfiról szól, aki mindent elveszít, majd lassan visszaszerzi az élete felett az irányítást, de közben ő maga is megváltozik. Zamachowski alakítása egyszerre esendő és számító, és végig bizonytalanságban tart bennünket: nehéz eldönteni, hogy drukkolunk neki, vagy inkább tartunk tőle. Julie Delpy pedig borzongatóan játssza a hófehér bőrű, gyönyörű, mégis jéghideg feleség szerepét. A fehérség a behavazott Lengyelországban rögzített képeken szinte vakítónak tűnik. Talán valójában azt szimbolizálja, hogy nem látjuk a jövőt?

A Piros a testvériség és a kapcsolódás filmje

Főszereplői: Irène Jakob és Jean-Louis Trintignant 

Május 19-én láthatjuk majd az Urániában a sorozat záródarabját, ami egyben a testvériség szimbóluma és Kieślowski utolsó filmje.

A Piros a trilógia lezáró és összegző darabja. Ez a legmelegebb, legemberibb, leginkább szívet melengető rész, még akkor is, ha ebben is van bőven rejtély és sötétség.

Egy fiatal lány és egy magányos nyugalmazott bíró találkozása már önmagában is elég izgalmas alaphelyzet. A nyitott és kedves lány éles ellentéte a megkeseredett, idős bírónak, de nem szeretnélek beavatni benneteket a részletekbe. Van itt minden, például lehallgatott telefonok, és egy hajlott hátú öregasszony is, aki már az első két részben is feltűnt. Valójában a jó és a rossz harcáról és a szeretet erejéről szól a film, ha nagyon leegyszerűsítem. A film azt sugallja, hogy az emberek nem elszigetelt lények, és a kimondott vagy kimondatlan kapcsolódások hálójában is mindig van erő.  

A Piros egyszerre a lezárás és az új kezdet ígérete, a trilógia korábbi szereplőit is visszahívja egy pillanatra, a visszatérő motívumokat itt futtatja ki, és sokkal pozitívabb a végkicsengése, mint az előző két résznek. Ebben szintetizálja a rendező az első két részt, és talán a korábbi kérdéseinkre is választ kaphatunk. NAGYON piros ez a film, ugyanúgy, akárcsak a szív is. 

Krzysztof Kieślowski valójában azt kérdezi ezzel a három filmjével, hogy mit jelent Európában szabadságban, egyenlőségben és testvériségben élni. De azt is, hogy ezek a nagy szavak vajon mit érnek a veszteség, a megaláztatás, a vágy vagy a kapcsolódás nagyon is személyes tapasztalatain keresztül.

Emiatt lehet újranézni őket sok év távlatából is: mert a szereplőkön keresztül saját magunkat is megláthatjuk kék, fehér vagy épp piros fénytörésben.

Both Gabi