Az infantilizálódott társadalomban egyre nehezebb várni valamire – a késleltetés képességéről és fontosságáról

–

Az említett előadás Joachim de Posada nevéhez köthető, aki a Don’t Eat the Marshmallow című könyv (magyarul itt kapható egyik társszerzője, és a TED-beszédére is a siker egyik szakértőjeként kérték fel. A humoros előadásban felidézi a Stanford Egyetem kutatóinak munkáját, akik 4-5 éves gyerekekkel végezték el a pillecukortesztet, majd 15 év múlva megvizsgálták, fiatal felnőttekként éppen hol tartanak az életben. Aki nem ismerné: a vizsgálat lényege, hogy kisgyerekeket hagynak egy üres szobában egyetlen pillecukor társaságában, 15 percre. Mielőtt a felnőtt távozik, elmondja a főleg óvodáskorú gyerekeknek, hogy ha kibírják, és nem eszik meg az édességet, az idő letelte után még egy pillecukrot kapnak.

A kísérlet amerikai gyerekekkel zajlott, de később kolumbiai társaikkal is megismételték, valamint szerte a világban népszerű lett. Miért is? Joachim de Posada az utánkövetésre hivatkozva elmondta:

azok a gyerekek, akik anno képesek voltak késleltetni, 15 év után sikeresnek vélt életet éltek,

míg a pillecukrot felfaló társaik ezt nem mondhatták el magukról.

Bár örök igazság, hogy a türelem rózsát (vagy jelen esetben pillecukrot) terem, és nyilvánvalóan fontos készség a késleltetés, azért felmerül az emberben a kérdés: valóban ennyire egyszerű receptje lenne a sikernek?

Ami kimaradt: a társadalmi státusz mint tényező

Mivel a tudományban néhány évtized nagyjából ezer évvel ér fel, természetesen az egyébként Walter Mischeltől a 60-as évekből származó pillecukortesztet, valamint azok újabb és újabb eredményeit már sokszor megcáfolták. 2018-ban Watts és társai például több ponton is kifogásolták az eredeti vizsgálatot: egyrészt túl kevés gyerekre hivatkoztak, másrészt úgy vélték, ők sem elég széles merítésből kerültek ki. Éppen ezért nemcsak a gyerekek számát sokszorozták meg, de a társadalmi státusz tekintetében is változatosabban jártak el: az eredmények pedig többek között arra is rámutattak, hogy nemcsak a késleltetés kompetenciája, de érthető módon az anyagi helyzet is szerepet játszik abban, ki eszi meg, vagy épp mennyire gyorsan kebelezi be a csábító pillecukrot.

A vizsgálat több érdekes eredményt hozott, de talán a leginkább sokatmondó az a tény, hogy

a körülmények és lehetőségek, amelyekbe beleszületünk, nagymértékben felülírhatják akár a személyiségjegyeket is, például az akaraterőt vagy türelmet.

Egy szegényebb családból származó gyereknek ugyanis sokkal nagyobb kockázatot jelent nem megenni az éppen rendelkezésre álló bármilyen nemű ételt, mint gyorsan bekebelezni, és maximum nem kapni még egyet. A végkövetkeztetés tehát érdekesebb, mint azt talán elsőre gondoltuk: igazából nem is az a kérdés, fontos összetevő-e a késleltetés a sikerben. Sokkal inkább az, hogyan lehet elsajátítani, lehet-e tudatosan tanítani, és előfordulhat-e az, hogy egyszerűen predesztinálva vagyunk az erre való képességre. 

Na de mi is az a siker?

Az első és legfontosabb kérdés, ami felmerült bennem a TED-előadást hallgatva, hogy egyébként mi számít sikernek. Ki és mi alapján mondja meg, kik a sikeres 18 évesek és kik nem? Bizonyára vannak egyértelmű szituációk, de összességében egyáltalán nem biztos, hogy aki éppen kiegyensúlyozott és jól teljesít az egyetemen, az nem lesz 6 év múlva sokkal kevésbé boldog, mint aki még a helyét keresi és ide-oda sodródik az árral. Vagy épp nem lesznek ugyanolyan elégedettek mindketten, hiszen személyiségükből adódóan teljesen másként mérik a sikert.

„Ha az embereket kérdezik, mindenkinek más a siker. A pszichológia számára általánosságban a saját, személyes céljaik elérését, ideáljaik felé haladást tartjuk a szubjektív siker mutatójának. Van azonban egy szótári definíció is: objektíven a köztudatban, társadalmi, gazdasági, oktatási, vallási, politikai szempontokkal azonosítják” – kezdi Geist Klára pszichológus.

Hozzáteszi: érdekes még, hogy ma már a boldogságkutatás magát az emberi kapcsolatokban elérhető boldogságot és jóllétet jóval inkább a sikerhez sorolja. Tehát maga a siker megközelítése is sokat változott mind a tudományban, mind a hétköznapi életben.

„A mai szülők nagy része azt mondja, hogy boldognak, és ilyen értelemben sikeresnek szeretné látni a gyerekét. Ezzel szemben régen inkább a teljesítménnyel, anyagi javakkal megszerezhető boldogságot tekintették sikernek” – hangsúlyozza a szakember. Míg az említett pillecukros utánkövetésben mérőszámokat, iskolai tanulmányi eredményeket, legmagasabb iskolai végzettséget, BMI-t vettek figyelembe, ma már a Z generáció a felelősségvállalást, az élmények megélésének szabadságát, vagy a környezettudatosságot tekinti a sikeres felnőttség fokmérőinek, és kevésbé tartja tényezőnek az önálló kereset mennyiségét vagy a saját lakás meglétét.

Belső kontroll és belátás mint az önhatékonyság kulcsa

Annak ellenére, hogy a pillecukorteszt fő következtetéseit többféle szempontból cáfolták az elmúlt évtizedekben, azért természetesen vannak releváns vonásai és hasznosítható eredményei.

„Úgy fogalmaznék, hogy a siker eléréséhez, a növekedéshez, fejlődéshez szükséges személyiségjegyeket, készségeket, valamint a nevelő környezet megjelenő hatását viszonylag pontosan bemérhetjük a gyerekeknél” – magyarázza Geist Klára. És hogy melyek ezek a tényezők kicsit kézzelfoghatóbban megfogalmazva?

„Az első kérdés, hogy honnan származik a kontroll helye. A belső kontrollos gyerekek biztonságosan kötődők, mert azt tapasztalták: bízhatnak a környezetükben. A gyerek függetlenségének ösztönzése, illetve az, hogy viselkedéseket következménnyel kapcsolhat össze, kedvez a belső kontroll kialakításának. Egy idő után megérti: nála van az irányítás az események alakításában” – fejti ki a szakember.

Hozzáteszi: egy ilyen típusú gyereknek megvan a bizalma abban is, hogy ha késleltet, valóban meg fogja kapni a második pillecukrot is, mert nem akarja becsapni senki. Egy büntető légkörben felnövő gyerek ezzel szemben egyáltalán nem biztos, hogy nem lenne elég kitartó: csupán félelemből cselekszik, és például megeszi a cukrot, ha nem látják. Belső kontrollos társa tehát egyszerűen önhatékonyabb, mert bízhat másokban, és ezáltal bízhat önmagában is.

A másik lényeges tényező a reaktancia (az érzelmi élmény, amikor valami felett vissza akarjuk szerezni az irányítást): a 2-3 éves gyerekek, akik már önálló lényként élik meg önmagukat, rosszul reagálhatnak döntési, cselekvési szabadságuk korlátozására.

„Amikor már önállóan cselekvő lényként gondolunk önmagunkra, tiltakozunk szabad tetteink korlátozása ellen, ez a motiváció a reaktancia. A kísérletben részt vevő, késleltetni tudó gyerekek nem félelemből, hanem belátásból nem ették meg a pillecukrot. Tehát nem behódoltak a külső kontrollnak, hanem céljuk elérése érdekében késleltettek” – magyarázza a pszichológus. Ez pedig egy nagyon fontos mozzanat, hiszen a kommentek között szemezve is sokszor azt a laikusan megfogalmazott kritikát kapja a teszt, hogy arra biztatja a gyerekeket, álljanak be a sorba és engedelmeskedjenek.

Miközben a késleltetés képességéhez valóban belső elhatározás és szilárd elköteleződés szükséges.

Szülői válaszkészség és érzelemszabályozási minta

A fentiekből is kiderül: a környezeti hatás kapcsán nagyon fontos tehát a szülői válaszkészség megléte. Utóbbi hiánya ugyanis – ahogy a szakember kifejti – a tanult tehetetlenség melegágya: a gyerek úgy véli, hogy „Mindegy, mit csinálok, nem tudok változást elérni a környezetemben, hiszen úgysem reagálnak”.

A tudatosság része lehet ebből a szempontból még, hogy a gyerek a szülő aktív jelenlétének segítségével mindig megértheti, mi miért történik, és biztonságos környezetben szembesülhet azzal, minek mi a következménye. Ez az önhatékonyság megélésének egyik legfőbb alapja.

„A pillecukros videón is látszik, hogy a hasonló gyerekek igyekeznek tudatosan elterelni a figyelmüket, és a céljukra összpontosítani. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a kisgyermek és a serdülő agya egyaránt érzékenyebb a jutalmazásra, mint a büntetésre. Éppen ezért előbbi a hatékonyabb” – fejti ki Geist Klára.

Egy másik pillecukorteszt, a 2011-es Casey-féle vizsgálat – ebben 59 felnőttet vizsgáltak, akik anno gyerekként részt vettek a Marshmallow-kísérletben – kiderítette: a jobban késleltetők prefrontális agykérge aktívabban működik.

„Az eredmény azért érdekes, mert bár ez az agyterület felel a magasabb rendű funkciókért, azonban csak 25 éves korra érik be: a vizsgált kisgyermekek esetében a késleltetési képesség tehát inkább ígéret lehet csak a későbbi sikerekre nézve” – mondja a szakember. Hozzáteszi: ezzel együtt felnőttkorra vonatkoztatva már kimondható az összefüggés: az alacsonyan késleltetők hajlamosabbak a függőségekre, impulzívabbak és könnyebben elterelődnek.

„Az otthoni példa ebben szintén erősen mérvadó: a gyerek az érzelmekről való visszajelzést a szülőtől kapja. Ő tanítja meg azonosítani, mit érzünk, és mit kezdjünk a kellemes és kellemetlen érzésekkel. Ha a szülő érzelemszabályozása nem megfelelő, és türelmetlen, következetlen, akkor a gyereknek is nehéz lesz megtanulnia várni” – hangsúlyozza a pszichológus.

Sok mindent kell újratanulni egy infantilizálódott társadalomban

Geist Klára szerint az egyik legfőbb probléma a jelenben a társadalom infantilizálódása: ezt a pillecukorteszt fényében úgy lehetne érzékeltetni, hogy ma már talán nem az lenne a feladat, ki tud késleltetni, hanem az, ki tud minél gyorsabban, minél többet megenni. „Rengeteget romlott a késleltetési képesség, ez tény. Jó hír azonban, hogy a prefrontális lebenyünk tréningezhető. A terápiák témája ma már nagyon gyakran éppen ez: a türelem, a várakozás megismertetése, az impulzuskontroll, késleltetési képesség.

Indulatainkat szabályozni, éveken át gyűjteni valamire, tűrni a pillanatnyi csalódottságot egy hosszú távú célért, órákon át gyalogolni a szép látványért: mindezt sokaknak kell újratanulniuk a mai ingergazdag és fogyasztásközpontú világban. Fontos azonban tudni: szülőként igenis tehetünk ezeknek a képességeknek az alakulásáért” – hangsúlyozza a szakember.

Geist Klára hozzáteszi: mára a pszichológia megfogalmazott egy másik fontos tényezőt, amely a siker talán legfőbb összetevője. Az úgy nevezett growth mindset, azaz növekedési gondolkodásmód vagy attitűd: ennek lényege a meggyőződés, hogy bármi, amihez türelmesen, érdeklődve állunk, az megtanulható, fejlődhetünk benne, ezáltal pedig igazán hosszú távú célokat érhetünk el.

„Ennek érdekében mindig kerülünk olyan szituációkba, ahol pillanatnyi dolgokról igenis le kell mondanunk valami fontosabb cél érdekében, tehát a késleltetés és a siker valóban összefügg. Csupán sokkal összetettebb a kapcsolatuk, mint a kisgyerekkori reakció a pillecukortesztre” – mondja a szakember. A growth mindsetre gondolhatunk úgy, mint egy nagyobb halmazra, amely magában foglalja a rugalmasságot, az állandó fejlődési hatékonyságot és igen, a késleltetésre való képességet is. Ne féljünk élni vele, és semmiképp ne felejtsük el megtanítani a gyerekeinknek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / nadia_bormotova

Széles-Horváth Anna