Sir David Attenborough-nak köszönhetjük a teniszlabdák színét, de lehetnének sokkal zöldebbek is

–

Mivel nem szeretném, hogy végigizguljátok a cikket, kezdjük a legégetőbb témával (csak viccelek). Milyen színű a teniszlabda? Amikor 2018-ban a sajtó Roger Federernek tette fel a kényelmetlen kérdést, a sportlegenda kérdéssel válaszolt: „Sárga, ugye?” Erre rajongók tömegei, akik inkább élénkzöldnek látták a lasztikat, jöttek zavarba. A Nemzetközi Teniszszövetség (ITF) egyébként köztes megoldást választott, ők „optikai sárgának” nevezik az árnyalatot. 

Régebben nagyobb rend uralkodott a világban: a teniszlabdák ugyanis feketék vagy fehérek voltak.

(Még régebben, a 19. század végén, pedig igazi bőrből készültek, sőt, ló- és kutyaszőrrel, parafával, fával és más összetevőkkel is próbálkoztak a gyártók.) Igen ám, de ahogy az 1960-as évektől a színes televízió egyre több néző otthonában jelent meg, a fehér labdákat, amelyek hamar zölddé foltosodtak játék közben, nehéz volt megkülönböztetni a füves borítástól – a közönség alig tudta képernyőn keresztül követni a mérkőzést, ami nem tett jót a különben egyre népszerűbbé váló sportágnak. 

Sir David Attenborough, aki 1967-ben a BBC műsorvezetője volt, televíziós szakemberként, a nézői élmény növeléséért sürgette, hogy a labdák mielőbb élénk zöldessárga színt kapjanak, ami elüt a wimbledoni pályák borításától. Az ITF 1972-ben el is fogadta a módosítást, de jellemző módon a hagyományaihoz ragaszkodó brit tenisztorna csak a születésem évében, 1986-ban váltott a sárga labdákra. 

Wimbledonban 2 hét alatt 55 ezer labda fogy el, és mindenre van szabály 

Tudtad, hogy a hálónál és a pálya szélén szaladgáló labdaszedő fiatalok egyszerre mindig 6 labdát tartanak forgalomban? A lasztikat (napi átlag 1700-at) bontatlan állapotban szállítják a mérkőzések helyszínére.

Az első két doboznyi labdát 7 játék (game) után cserélik le, hiszen a bemelegítéshez is azokat használják a versenyzők. A többit minden 9. játék után iktatják ki, ilyenkor mindig 2 új dobozt bontanak (egy dobozban 3 labda van). 

De mi történik, ha a játékos a lelátóra, vagy akár a stadionon kívülre üti a labdát? A teniszben erre is van bejáratott megoldás. A bírók széke alá ugyanis általában bekészítenek 3-as, 5-ös és 7-es labdáknak nevezett dobozokat. Ezek olyan labdák, amelyeket korábban 3, 5 vagy 7 játék erejéig használtak. Így, ha kell egy 6. labda, akkor nem vadiújat vesznek elő, hanem ezek közül pótolják a hiányzó darabot, hogy ezzel se befolyásolják a mérkőzés kimenetelét. De miért veszítik el a labdák olyan gyorsan a jellegzetes pattogásukat?

Az illat, amikor kinyitod a teniszlabdás dobozt

Mivel apukám és a bátyám is sokat teniszezett (a tesóm még most is), gyerekkoromból ismerős ez a szag, de soha nem gondoltam bele, miért van. A National Geographic cikkéből viszont megtudtam, hogy a lasztik külső borításához használt nejlon kőolajat tartalmaz, ezért árasztanak hasonló aromát, mint amit a benzinkúton érzünk. (Van, aki utálja, van, aki imádja.) 

Azt is érdemes tudni, hogy a dobozban a teniszlabdák nyomás alatt vannak – ezért is látják el a tartókat fémfedéllel, ami felnyitáskor az üdítősdobozhoz hasonló szisszenő hangot hallat. Amikor a labdákat gyártják, levegőt pumpálnak beléjük (ettől fognak pattogni), a lezárt dobozok pedig olyan környezetet teremtenek, amelyben a dobozban lévő levegő nyomása megegyezik a labdák belsejében lévő nyomással. Miután a lasztikat használatba vesszük, a külső légnyomás alacsonyabb volta miatt egy idő után a labda belsejében lévő nyomás is fokozatosan kiszabadul a gumiból, és a labda elveszíti a keménységét. 

De ellentétben egy leeresztett foci- vagy kézilabdával, a teniszlabdákba nem olyan könnyű visszapumpálni a levegőt.

Éppen ezért, hogy a lehető legjobb pattogási potenciállal játszhassanak, a profik gyakran cserélgetik őket. A szabadidős játékosok számára ugyanakkor megoldást jelenthetnek az újrazárható, nyomásjavító dobozok: bár az eredeti pattogást nem tudják teljesen helyreállítani, azért jelentősen megnövelhetik a labdák élettartamát. 

Mégis mi az ördögöt néznek rajtuk adogatáskor a játékosok?

Talán előtted is megelevenedik a kép, ahogy szerválás előtt a férfiak általában három labdát kérnek, forgatják őket a tenyerükben, majd egyet zsebre vágnak, egyet hanyag mozdulattal kiütnek a labdaszedőhöz, egyet pedig pattogtatni kezdenek adogatáshoz. A nők ugyanezt csinálják, csak ők gyakran két laszti közül választanak. Vajon mit keresnek a versenyzők a labdákon, amik a lelátóról vagy tévén keresztül nézve pont ugyanolyannak tűnnek?

A Los Angeles Times is utánajárt a rejtélynek, és hamar kiderült, a bolyhosság mértéke a fő szempont. Minél bolyhosabb egy labda, annál lassabban repül a levegőben. A játékosok viszont többnyire törekednek minél gyorsabb, visszaadhatatlan, ászt érő szervát ütni, így a kevésbé bolyhos lasztikat keresik. Persze kivételek is vannak: Patrick McEnroe mesélte el, hogy Andre Agassi az egyik meccsen olyan bomba returneket ütött neki, hogy McEnroe inkább a bolyhos labdákat kereste, hogy lassítsa a játékot. 

Aztán, ahogy az lenni szokott: bejönnek a babonák is.

A visszavonulóban lévő Andy Murray (feminizmusáról itt írtam korábban) például elárulta, hogy ha egy lasztival ászt ütött, utána ugyanazt a labdát próbálta visszakapni, hogy újra szerválhasson vele. A francia Richard Gasquet-ről is köztudott volt, hogy mindig a győztes pontot érő labdával szeretett volna játszani a következő labdamenetben, így az ellenfelei néha gonosz módon zsebre dugták azt a labdát, hogy kizökkentsék őt.

400 évbe telik, mire lebomlanak

Ez már csak azért is aggasztó, mert a CBS News által közölt statisztikák szerint évente 330 millió teniszlabdát gyártanak világszerte. Fontos azért megjegyezni, hogy az évente keletkező több száz millió tonna szemétnek a kukába dobott lasztik csak a töredékét teszik ki, de ettől még érdemes gondolkodni abban, hogyan lehetnének környezetkímélőbbek. 

Az egyik nagy probléma, hogy a profik által használt teniszlabdák szinte kizárólag újonnan létrehozott gumiból készülnek, és ez az Amazonas-menti kaucsukfák irtásához vezet. A másik gond, hogy a lasztikat többnyire Thaiföldön és Kínában gyártják, így több ezer mérföldet kell utazniuk, hogy Észak-Amerikába és Európába érkezzenek. A Warwick Business School kutatása szerint

a hivatalos wimbledoni labdák egyébként a Fülöp-szigeteki Bataanból származnak, és 4 kontinensen, összesen 11 országon haladnak keresztül – mintegy 81 ezer km-t megtéve –, mire eljutnak az Egyesült Királyságba.

Mindez jelentős szén-dioxid-kibocsátással jár.

A harmadik tényező a teniszlabdák köztudottan nehéz újrahasznosíthatósága. A filc – ami eleve gyapjú és nejlon keveréke – szinte alig távolítható el a gumiról, hiszen azért, hogy a borítás ne jöjjön szét a sportolók igencsak erős ütéseitől, szorosan összeragasztják a két anyagot. Ugyanakkor vannak már törekvések a környezettudatosabb gyártásra: egy holland cég például olyan teniszlabdát fejleszt, ami 30 százalékban régi teniszlabdákból készül (igaz, ennek pattogása még nem éri el azt a szintet, amihez a profik meccsein hozzászoktunk), az egyik leghíresebb márka pedig igyekszik keményebb filcet tervezni, így a belső nyomás később szivárog el. 

Mások olyan gépet szabadalmaztattak, ami a gumiról mégis le tudja húzni a filcet, a gumit pedig különféle méretű szemcsékké őrli. A szemcséket aztán építőanyagokban (ritkábban bútorokban) használják fel, lovas arénák és teniszpályák burkolatához – milyen szép körforgás! A jó hír pedig, hogy akinek 100-nál több teniszlabdája van, elküldheti a vermonti székhelyű RecycleBalls nevű nonprofit szervezetnek, amely gondoskodik az újrahasznosításról. Nyilván a lasztik utaztatása ez esetben is növeli a karbonlábnyomot, de a szervezettel szerződése van a U. S. Opennek is, amely torna alatt körülbelül 110 ezer teniszlabda fogy, így ez az együttműködés igencsak előremutató. 

Csak annyit mondunk: 3R

Ahogy más környezetvédelmi kérdésekben, a teniszlabdák esetén is a reduce–reuse–recycle hármasát érdemes végiggondolni. És bár én a fenti bekezdésben a recycle-lel, azaz az újrahasznosítással kezdtem, lényeges hangsúlyozni, hogy az ennek a láncnak az utolsó eleme. Az első, hogy mérlegeljük: kell-e nekünk ennyi teniszlabda, nem csökkenthetnék a számukat? Nem cserélhetnénk-e őket kicsit ritkábban akár annak árán is, hogy lemondunk a pattogási kapacitásuk egy részéről? 

A második lépés, hogy feltérképezzük, hogyan tudnánk megnövelni egy teniszlabda élettartamát.

9 játék után nyugdíjba küldték a profik? Sebaj, egy csomó mindenre lehet még használni!

Wimbledonban például megvásárolhatják a rajongók szuvenírnek. Remek csúszásgátlók lehetnek székek, járókeretek, mankók alján. Segíthet a fájó izmokon is: berakod egy zokni belsejébe, a földre teszed, rálépsz, és már masszírozhatod is vele a talpadat. Ha bekened vazelinnel, és kiakasztod valahova, állítólag kiválóan alkalmas a szúnyogok elűzésére. Lehet használni művészeti projektekhez, kollázsokhoz is. 

És ami már biztosan eszedbe jutott: csodás kutyajáték lehet belőle! Viszont érdemes odafigyelni arra, hogy a kedvenced ne rágja túl sokáig: a bolyhos borítás árthat a fogzománcának. 

A teniszlabda tehát, optikai sárga vagy sem, lehetne zöldebb – és ez rajtunk is múlik.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Danny Martindale / WireImage

Milanovich Domi