Számol, feltalál, késleltet, de ha piszkálják, nincs pardon – Új kedvenc állatom, a varjú

–

Először a pingvinek, aztán a kakasok, most meg a varjak… észrevettem, hogy nagyjából félévente tudományos alapokon lenyűgöz egy szárnyas. Hol vagyunk már attól a megközelítéstől, mely szerint az állatok ösztönlények volnának, amelyek viselkedését kizárólag az őket érő ingerek határozzák meg? 

Mára kiderült, hogy sok állatfaj, köztük a varjak is, lényegesen többet tudnak annál, mint amit korábban feltételeztek róluk. A képességeiket feltáró ötletes vizsgálatok pedig mindig az emberi működésről is elárulnak valami izgalmasat. (Ha teheted, olvasd el Kurucz Adrienn kollégám madármentőkről és dolmányos varjakról készített riportját is.)  

A rejtélyes diótörés

A varjúintelligencia gyakran – ám mint látni fogjuk, tévesen – idézett példája, hogy az amerikai varjak (Corvus brachyrhynchos) az úttestre dobálják a diót, megvárják, amíg egy autó áthajt rajta, így könnyedén lakmározhatnak a feltört termésből. Annak igazolására, hogy a varjak valóban diótörőként használják-e az autókat, és megértik-e az ok-okozati összefüggést a jármű érkezése és a gyümölcs feltörése között, a Kaliforniai Egyetem ornitológusai végeztek precíz megfigyeléseket. 

Bár a kutatók több, mint 200 olyan esetnek voltak szemtanúi, amikor varjak az úttestre dobták a diót, egyszer sem láttak arra példát, hogy egy autó szétzúzta volna a héjat.

Sőt, a madarak nem hajítottak többször diót az útra, amikor jármű közeledett, mint amikor az út teljesen üres volt.

Mindez arra utal, hogy a varjak szimplán csak egy kemény felületet keresnek a diótörési próbálkozásaikhoz, ha pedig épp arra jár egy kocsi, és rásegít a műveletre, az nem több, mint szerencsés véletlen a madarak számára. 

„Repülő főemlősök”

Egy 2018-as vizsgálatban ugyanakkor azt találták, hogy az új-kaledóniai varjak (Corvus moneduloides) spontán módon képesek akár három-négy elemből álló összetett eszközöket is készíteni, hogy elérjék a vágyott táplálékot. Sokáig úgy vélték a tudósok, erre csak a majmok képesek. A német származású amerikai pszichológus, Wolfgang Köhler írta le először a belátásos tanulás eme formáját még az 1910-es években, amikor a fogságban élő csimpánz, Szultán, bambuszdarabokat kapcsolt össze, hogy a rácson túl elhelyezett banánt magához piszkálja. Köhler feljegyzései szerint Szultán több mint egy órán keresztül manipulálta a szerszámelemeket, mire rájött a megoldásra, a hirtelen felismeréstől pedig egyfajta aha-élmény kerítette hatalmába. Ezzel szemben a vizsgált nyolc varjúból négy mindössze négy-hat percen belül feltalálta az eszközt, és ezt a tudást némileg módosított helyzetekre is sokkal hamarabb átültette, mint ahogy annak idején Szultán tette. 

Nemhiába hívja Kaeli Swift, a Washington Egyetem oktatója a varjakat „repülő főemlősöknek”. Mint mondja, ezek a madarak természetes közegükben is kampós szerszámokat, lényegében horgokká formált gallyakat gyártanak, amelyek segítségével kihalásszák a fába fúródott bogarakat.

„Valójában rengeteg állat használ szerszámokat, de az, hogy egy anyagot a céljuknak megfelelően alakítsanak át, sokkal bonyolultabb és ritkább” – nyilatkozta az NPR-nak a kutató, aki szerint „a korai emberen kívül talán a varjú az egyetlen állat, amely horgokat készít”. 

Az persze továbbra is kérdés, hogy az állat próba-szerencse alapon jut-e el kezdetben ehhez a megoldáshoz, majd az elnyert táplálék miatt megerősítődik benne a módszer, vagy létezik a fejében egyfajta mentális reprezentáció, amelynek segítségével előre le tud játszani magában forgatókönyveket – ugyanakkor egy frissen publikált kutatás az utóbbi lehetőséget teszi valószínűbbé.   

Úgy számol, mint egy kisgyerek?

A Tübingeni Egyetem állatfiziológiai laboratóriumának vezetőjét, Diana Liao neurobiológust és munkatársait két megfigyelés inspirálta vizsgálatuk megtervezéséhez. Az egyik, ahogyan két-három éves totyogósok használják a szavakat arra, hogy összeszámoljanak dolgokat. A gyerekek eleinte nem értik, hogy a számnevek szimbólumok, így annyi hangadást produkálnak, amennyi tárgyat látnak – valójában ez a számbeli egyezés segít nekik a mennyiség meghatározásában. Ha például három dolog van előttük, vagy azt mondják, hogy „egy, egy, egy”, vagy azt, hogy „egy, kettő, három”, miközben a tárgyakra mutatnak. 

A másik előzmény egy 2005-ös tanulmány volt, amelyből kiderült, hogy a cinegék a ragadozók méretével fordítottan arányos számú riasztási hangot produkálnak. Minél nagyobb a potenciális támadó szárnyfesztávolsága és/vagy testhossza, a cinegék annál kevesebb „dee” hangot hallatnak, mivel rájuk a kisebb, mozgékonyabb ragadozók jelentik a nagyobb veszélyt. Ugyanakkor a cinegéknél nem lehetett biztosan tudni, hogy önkéntelen válaszról, puszta stresszreakcióról van szó, vagy egy olyan jelzésről, amit az énekesmadár kontrollálni is tud. Valójában ez a dilemma keltette fel a varjúkutatók érdeklődését, akik három kormos varjút (Corvus corone) kezdtek el egyenként tréningezni.

A próbák során a madár egy kijelző előtt állt, amelyen élénk kék színnel villant fel egytől négyig az arab számok valamelyike. A vizuális ingerhez akusztikus jelzés is társult, egy nagyjából fél másodperces dobpergés.

A varjúnak ezt követően az arab számmal, illetve a dobütéssel megegyező számú károgást kellett hallatnia, majd csőrével lenyomni az entert. Amennyiben jól oldotta meg a feladatot, jutalomfalatot kapott.

Már önmagában az is elképesztő, hogy ezt a feladatsort idővel mindegyik madár elsajátította. De még ennél is érdekesebb, ha közelebbről megnézzük magát a folyamatot. 

Úgy tűnik ugyanis, hogy a varjak nem menet közben mérik fel a vokalizációk számát (ebben az esetben minden rikoltás között nagyjából ugyanannyi idő telne el), hanem előre megtervezik azokat: az első hangadásuk előtt van egy hosszabb szünet, amíg átgondolják, mit is kéne tenniük. A jövőbeli cselekvés előrevetítésére utalnak a hibázásaik is. A legtöbb gondjuk akkor adódott, amikor négyet kellett károgniuk: ilyenkor gyakran ötöt rikoltottak, és a vokalizációjuk mintázatán az látszott, hogy két hangadásuk időben kicsit összecsúszott, így azt fejben egynek vették. A szerzők szerint a madarak terve ezekben az esetekben is helyes lehetett, csak menet közben vesztették el a fonalat. 

A varjak pillecukortesztje

A madarak és kisgyerekek képességei közti hasonlóságok egy másik, igencsak szellemes vizsgálatban is napirendre kerültek. A 2019-es kísérletben egy 38 cm átmérőjű forgó tálcát hoztak létre a kutatók, amelynek a felét vagy átlátszó plexiüveggel, vagy átlátszatlan anyaggal választották le. A forgótálcán először érkezett egy kisebb jutalom – a gyerekeknek fehér színű matrica, a varjaknak egy falat alma –, 15 másodperc múlva viszont egy értékesebb jutalom is megjelent – a gyerekeknek nagyobb méretű, csillámos matrica, a varjaknak isteni nyers hús. A gyerekeket figyelmeztették, hogy lesz nagyobb ajándék, de a tálca úgy is volt megtervezve, hogy ha az emberi és állati résztvevők az első opcióra csaptak le, a másodikról jó eséllyel lemaradtak. 

Rachael Miller és munkatársai azt az eredményt kapták, hogy amennyiben vizuálisan tudták követni az eseményeket, a varjak is ügyesen képesek voltak késleltetni, önkontrollt gyakorolni. Ám ha nem láthatták a közelgő nagyobb jutalmat, akkor hamar kikapták az almát. Érdekes volt egyébként, hogy amikor nem a jutalmak minőségét, hanem csak a mennyiségét növelték a kutatók, a gyerekek és a varjak egyaránt sokat vesztettek a motivációjukból: úgy ítélték meg, nem éri meg még több fehér matricáért vagy almáért fegyelmezniük magukat.  

Bámulatos arcmemória

Míg sok háziállatról tudjuk, hogy gond nélkül azonosítja a számára ismerős embereket, addig ez a képesség vadon élő állatok körében inkább csak anekdotikusan ismert. A seattle-i Washington Egyetem kutatói éppen ezért összevont szemöldökű, elnagyolt vonású, fenyegető maszkot húztak, miközben befogtak, majd meggyűrűztek 15 amerikai varjút. Természetesen nem bántották az állatokat, de a madarak így is jelentős mértékű stresszt éltek át. Ezt követően a varjakat öt helyszínen engedték szabadon Seattle közelében. 

Míg a befogás előtt a madarak nem reagáltak a maszkra (tehát az álarc nem önmagában volt fenyegető számukra), addig a megrázkódtatást követően a maszkot éles rikoltozással, csipkelődéssel fogadták még 2,7 évvel az esemény után is!

Ráadásul némi idő elteltével nemcsak az érintett varjak, hanem a társaik is megtanulták, hogy a maszk veszélyt jelez, és meglehetősen agresszívan reagáltak rá. Az álarcot a tömegben is kiszúrták, viselőjét annak nemétől, testméretétől, korától, mozgásától függetlenül is üldözni kezdték. Ugyanakkor nem mutattak ilyen viselkedést hasonló maszkokra, vagy a befogáskor viselt kalapokra, karszalagokra.  

Úgy tűnik tehát, hogy a varjak kifejezetten az emberi arcokra figyelnek, és bár egy maszk sok szempontból könnyebben azonosítható, mint a természetes ábrázatunk, azért jobb lesz vigyázni: a varjak nem felejtenek, és ez még egy ok arra, hogy tisztelettel bánjunk ezekkel a csodálatos lényekkel.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ DenisVesely

Milanovich Domi