Egy perfekcionista mindennap vesztesnek érzi magát, amikor nem sikerül elérnie a tökéletességet
Perfekcionistának lenni nem azt jelenti, hogy törekszünk egy jó eredményre, majd miután elértük, örülünk, és haladunk tovább. Hanem azt, hogy a siker után is megkérdezünk magunktól egy sor olyan dolgot, ami a megérdemelt öröm helyett a szorongást fokozza: csinálhattam volna jobban is? Mi van, ha legközelebb nem sikerül? Rajtam múlt egyáltalán a siker? A tökéletességre törekvés valójában önpusztító, hiszen sosem lehetünk tökéletesek. A Psychology Todayen Leon Garber New York-i pszichoterapeuta indított sorozatot a perfekcionizmusról: cikkeiben beszél a háttérokokról és a gyógyulás lehetséges útjáról, sőt azt is állítja, a perfekcionizmus függőség. Korábban már szemléztem a sorozatot, most folytatom. Tóth Flóra írása.
–
A perfekcionizmus akár mentális zavarig is fajulhat
A szélsőséges perfekcionizmus a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve alapján rögeszmés-kényszeres személyiségzavar, amikor is a részletekre való extrém odafigyelés, a túlzott kétség és a nagyfokú lelkiismeretesség keveredik a makacssággal annak kapcsán, hogy a dolgoknak hogyan „kell” történniük. Ez a legtöbb, magát perfekcionistának valló esetében (és ritkán tévedünk, csak mondom) nem ilyen szélsőséges, de arra pont elég, hogy tartós szorongással hassa át a mindennapokat.
És hogy hogy jön a képbe a remény?
A remény alapesetben rugalmassággal, fegyelemmel és alacsonyabb szintű neuroticizmussal, vagyis érzelmi instabilitással társul – de ha állandóan olyan dolgokban reménykedünk, amik elérhetetlenek (mint a tökéletesség), az félelemmel és szomorúsággal tölt el.
A perfekcionista meg van győződve arról, hogy a folyamatos javulás útján halad, miközben sohasem érkezik meg igazából a vágyott célhoz.
Ha feljut egy csúcsra, többször is felteszi magának a kérdést: mi lenne, ha?
„Mi lenne, ha a helyzet kicsit még jobb lenne? Mi van, ha képes vagyok még ennél is jobban csinálni?” – többek közt ezek a kérdések pörögnek egy perfekcionista fejében a siker pillanataiban.
Ez valójában
a reménytől való függőség,
ami csak akkor érhetne véget, amikor az ember mindent elér – de ez a pillanat nem létezik, nem fog bekövetkezni.
A perfekcionista a saját fejében vesztes
A perfekcionizmusban elsősorban a veszteségeink alapján határozzuk meg magunkat. A perfekcionista számára ideális világban pedig az ezekre való hiperfókuszálás végül a hibamentes állapothoz vezetne – ha ez az állapot létezne. Éppen ezért – bármennyire coelhóinak hangzik is – a perfekcionistáknak meg kell tanulniuk élvezni a „csúcsra” vezető utat.
Az említett cikksorozat szerzője, aki maga is perfekcionista, elismeri: nincs teljes gyógyulás a perfekcionizmusból (ahogy a legtöbb függőségből sem), csak meg lehet tanulni békében együtt élni vele. Ennek a kulcsa az, hogy a korábban említett „mi lenne, ha?” kérdések helyett inkább arra fókuszálna az ember: „megtehetem?” Lehetek például bizonyos szempontból hétköznapi, míg egyéb dolgokban tehetséges?
A perfekcionisták ugyanis egyszerre vágyják és látszólag elutasítják a hétköznapiságot
A szakember szerint amikor a perfekcionista őszinte önmagához, beismeri, hogy nem igazán boldog, és jobban szereti a békét, mint a folyamatos küzdelmet. Akár azt is bevallhatja magának, hogy irigyli azokat, akiket középszerűnek tart.
Mivel a belső tűz, ami folyamatosan a még tökéletesebb teljesítmény felé löki, az élet sok területén erősen elismert, ezért a legtöbb perfekcionista valamilyen szempontból különlegesnek érzi magát, és gyakran a világ is ezt tükrözi vissza neki. De közben a saját belső nyughatatlansága, és a soha el nem érhető tökéletesség hajszolása miatt lemarad a hétköznapok boldogságáról.
Sok perfekcionista csak egy területen akar tökéletes lenni, de az szinte kitölti az életét
A perfekcionisták hajlamosak túlteljesíteni azokon a területeken, ahol a legjobban érzik magukat, és ez azzal is jár, hogy a többi terület háttérbe szorul az életükben.
Sok szélsőségesen perfekcionistának az ad biztonságérzetet, hogy legalább egyetlen területet „ural”, ha már – saját elgondolása szerint – a világ túlnyomó része kívül esik az irányításán. De súlyos esetben a perfekcionizmus hosszú távon önpusztító.
A perfekcionizmus és az önszabotázs látszólag összeegyeztethetetlen, hiszen a perfekcionisták éppen a sikert hajszolják. Csakhogy miközben arra törekszel, hogy az ideális éneddé válj, folyamatosan azon aggódsz, hogy ez még (?) nem történt meg, és ha elérsz is részsikereket, abban benne van a szorongás amiatt, hogy csalódást okoztál (hiszen hol van ez még a tökéletességtől?). Ahogy a korábbi írásomban is említettem:
a perfekcionisták legnagyobb kritikusa a fejükben van – és sosem pihen.
A perfekcionizmus megszelídítése
A perfekcionizmusnak persze vannak pozitív hatásai is. A „jó” változata például a kiválóságra való törekvés, ami
megengedő a hibákkal. Mert aki kiváló, az hibázhat, aki viszont tökéletes, az nem.
A szakember szerint tehát a megoldás a perfekcionizmussal járó állandó szorongás megszüntetésére az, ha a perfekcionizmust kiválóságra való törekvéssé szelídítjük. Ez lehetővé teszi, hogy az ember élvezze a munkája gyümölcsét anélkül, hogy állandó megerősítésre és folyamatos bizonyításra szorulna.
A leghatásosabb „gyógymódot” a perfekcionizmusból azonban az jelenti Leon Garber szerint, ha terápiás keretek között visszamegyünk a gyerekkorunk azon részeihez, amelyeknek a traumáiból táplálkozik a perfekcionizmusunk, és feldolgozzuk őket: megtanítjuk magunknak, hogy tökéletlenül is szerethetők vagyunk.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt