Monica Lewinsky: Senki sem ad útmutatót a botrány túléléséhez

–

Ha valaki, hát ő tudja, hogy kell visszatérni

Az azóta főleg aktivistaként és tévés személyiségként dolgozó nő húsz évvel később, 2014-ben egy Vanity Fair-cikkben öntött tiszta vizet a pohárba: mint írta, a híresztelésekkel ellentétben, nem azért maradt ilyen sokáig csendben, mert a Clinton-család lefizette; és bár az elnök, akkori főnökeként kihasználta és visszaélt hatalmi pozíciójával, ami történt, az két felnőtt ember kölcsönös beleegyezésével történt. Lewinsky nem Clinton elnököt, hanem azokat hibáztatta, akik kirobbantották a botrányt, feltörölték vele a padlót, majd a szerelmi életét saját politikai céljaikra használták fel. 

„Senki sem ad útmutatót a botrány túléléséhez”

– kezdi az első epizódot Lewinsky, aki ezúttal hetvenöt percen át a saját vendége. A későbbi adásokban színészekkel, producerekkel, újságírókkal, aktivistákkal beszélget visszaélésről, megalázásról, szégyenről, nőgyűlöletről, kettős mércéről és arról, hogyan lehet mindezt túlélni. 

A podcastban Lewinsky nem foglalkozik magával az üggyel, ehelyett annak utóhatásaira, következményeire koncentrál. Például arra, hogy „ha egy étterem ingyen desszertet ajánl neki, az nagy valószínűséggel azért van, mert kihívták a lesifotósokat”. Botrányból szerzett ismertsége nem csak későbbi romantikus kapcsolatait nehezítette meg nagyon: hiába szerzett mesterdiplomát, Lewinsky sehol sem kapott munkát. Elmondása szerint egyetlen jövőképe az volt, hogy továbbra is „a szégyen szőrcsuháját” kell viselnie. 

Az egykori szociálpszichológusnak legalább tíz évébe telt, mire rájött: saját magának kell újraírnia a narratíváját, előnyt kovácsolnia az őt ért megaláztatásokból. Lewinsky egy hete – a cikk megírásakor hárommillió követővel rendelkező amerikai podcaster –, Alex Cooper Call Her Daddy című, csakugyan a visszaélések lélektanát kutató műsorában járt, ahol azt mondta: bár ő számtalanszor kért nyilvánosan bocsánatot az érintettektől, egyetlen bocsánatkérést sem kapott vissza. „Örülök, hogy ott tartok az életemben, hogy már nincs is rá szükségem”. 

„Megdöbbentő volt a szexista megjegyzések, címlapsztorik és közvélemény-kutatások özöne, amik pellengérre állították [...] a testalkatától kezdve a haján át a szexualitásáig minden fizikai és érzelmi darabkáját” – emlékezett vissza az Origónak még 2014-ben Leora Tanenbaum feminista író, aki több, a megbélyegzés jelenségéről szóló könyvet és tanulmányt jegyez.

Elmondása szerint a Lewinsky és Clinton esetében a nemi alapú kettős mérce klasszikus esete áll fenn: míg „Bill Clintont úgy jellemezték, mint egy férfit, akinek van »egy kis gondja«, Monica Lewinskyt ribancnak írták le, akinek »súlyos érzelmi problémái« vannak”.

Nem ilyen a showbiznisz

Weinstein három évtizeden át büntetlenül zaklathatott fiatal nőket: a producer taktikája az volt, hogy munkamegbeszélésnek álcázva szállodai szobákba szervezett találkozókat, ahol meztelenül, fürdőköpenyben várta áldozatait, és arról győzködte őket, hogy karrierjük érdekében feküdjenek le vele. Azokat, akik nem engedelmeskedtek vagy később panaszt tettek ellene, lefizette, de sokan félelemből, szégyenből vagy egy velük aláíratott titoktartási szerződés miatt nem emelték fel a hangjukat évtizedekig. A producer végül kilencvenegy nő szexuális zaklatása és más erőszakos cselekmények miatt állt bíróság elé 2020-ban. Marton László haláláig szabadon rendezhetett tovább, még a morálról szóló darabokat is. 

A #MeToo egyik nagy tanulsága volt, hogy a szexuális zaklatás mindig a hatalomról, vagyis az azzal való visszaélésről szól; mostanra pedig jól tudjuk, hogy ez nem csak a showbizniszben dolgozók ügye, hanem mindannyiunké. 

Az viszont évekkel később is kérdés, hogy az Alyssa Milano színésznő és aktivista Twitter-posztjából indult mozgalomnak milyen hatása volt a nők helyzetére: bár sokszor úgy tűnik, a #MeToonak köszönhetően valódi társadalmi változások, legalábbis finomhangolások indultak el, az ügy ebben a kérdésben (is) megosztottabbá tette a társadalmat, a megbélyegzés és a közöny újra és újra traumatizálta az áldozatokat.

Clinton jó volt a nőkhöz

A Weinstein-ügyet felfedő cikkben az áldozatok egyhangúlag arról számoltak be, hogy féltek, ha beszélnek a zaklatásról, az kettétöri a karrierjüket. Weinstein (és Marton) áldozatai közt sok fiatal, pályakezdő nő volt, akinek nem volt elég tapasztalata arról, mi az, ami egy férfiak által dominált szakmában „normális”, és mi az, amiben a nagyobb hatalommal rendelkező fél már visszaél(het) a pozíciójával. 

„Szerintem fel sem tudtam igazán fogni, mennyi megaláztatásnak voltam kitéve, mennyit veszítettem, mit okoztam magamnak, a családomnak, a szexualitásomnak. [...] Szétesett a tudatom, egyszerűen meg akartam szűnni” – mondja a podcastban Lewinsky, hozzátéve, hogy '98 után többször is fontolgatta az öngyilkosságot. 

Bár Lewinsky hangsúlyozza, hogy közte és Clinton közt konszenzuális, de „nem helyes” kapcsolat volt, és bár ő is hibát követett el,

a társadalom kettős mércéje kíméletlenül csapott le rá.

Eközben a volt elnökre sokan inkább az abortusz melletti döntést támogató intézkedései, női külügyminisztere és feminista lobbiszervezeteket támogató tevékenysége miatt emlékeztek. „'98 után elveszítettem a döntésképességem, a névtelenségem, a jövőm, az ítélőképességem és az önbizalmam. Fura, de ebben az időszakban egyszerre szembesültem az emberek legrosszabb tulajdonságaival és elképesztő mértékű emberséggel is” – válaszolja a mikrofon másik oldalán ülő Elna Baker szerkesztő kérdésére.

Lewinsky A skarlát betűből ismert slut-shaming („ribancszégyenítés”, bár a kifejezés a botrány idején még nem volt használatban) jelenség első modern áldozata volt, és az első nő, akinek megaláztatásában kulcsszerepe volt az internetnek: szexualitása miatt deviánsnak tekintették, míg a férfit, akivel szexuális kapcsolata volt, soha nem értékelték ilyen szempontok mentén.

A Financial Times szerint Lewinsky története azoké a nőké, akik fiatalkori tévedésükért elképesztő árat fizettek, ennek ellenére keserűség nélkül, minden korábbinál elkötelezettebben álltak lábra, hogy visszavegyék a kontrollt a róluk szóló narratíva felett. Clinton elnök egykori szeretője érzékletesen és bátran beszél arról, amin viszonyuk hatására keresztülment – és mindeközben csak egyszer sírja el magát.

Solti Hanna