Jó húsz évvel ezelőtt történt, hogy az akkori barátom felháborodva a szememre vetette, én mindig mindent szó szerint veszek. Való igaz, ha valaki azt mondja nekem, hogy öt perc és érkezik, akkor én azt valóban öt percként értelmezem, a hatodiktól már késésnek számít, még ha azzal érvel is (mint tette ez a barátom), hogy ez csak egy szófordulat. Szeretem a szabályokat, a konkrétumokat, számomra megnyugtató előre tisztázni a feltételeket sok helyzetben, mert akkor mindenki tudja mihez tartani magát, és ha később úgy hozná a sors, hogy ettől ilyen vagy olyan okból elszakadna, összezavarodna, mégiscsak van hová visszanyúlni, elővenni újra a házassági, munkaügyi, lakótársi szerződést, hogy ismét minden kisimuljon és érthetővé váljon.

Az elmúlt két és fél év azonban rengeteg próbatételt hozott mindenki számára. A világjárvány kirobbanása utáni hónapokban az Egyesült Államokban több tízmillióan váltak egy szempillantás alatt munkanélkülivé. Magyarországon a KSH adatai szerint 2020 áprilisában „73 ezer fő veszítette el az állását, közülük 54 ezer fő gazdaságilag inaktívvá és 19 ezer fő munkanélkülivé vált”. Amikor némiképp kezdtek helyreállni a dolgok, akkor sem minden szakma birtokosa tudott ismét elhelyezkedni azon a területen, amelyen szeretett volna. Azok pedig, akik olyan szerencsések voltak, hogy maradhattak az állásukban, kimondva vagy kimondatlanul is, de tudták: még többet kell teperni, még jobban kell hajtani, hogy átvészeljék ezt a nehéz időszakot. Hogy visszautaljak az előző bekezdés gondolataira:

sokan voltak, vannak, akik a fogukat összeszorítva pörgették a munkát még jobban, még hatékonyabban, még szorgalmasabban, messze túlmutatva azokon a feltételeken és feladatkörökön, amik eredetileg a munkaszerződésükben foglaltatnak.

Vagy azért, mert a cég kénytelen volt a létszámot leépíteni, a munka azonban nem lett kevesebb, és valakinek a kieső emberek feladatait is el kellett látni;

vagy azért, mert a home office miatt egyre jobban összemosódott a munka és a magánélet, és ha valaki valóban szereti a hivatását, könnyen beleesik abba a hibába, hogy dolgozik bőven munkaidőn túl is, hátha akkor be tudja fejezni ezt a feladatot, elő tudja készíteni azt, vagy még alaposabban elmerülhet egy-egy ügyben;

vagy pedig tényleg attól való félelmében dolgozott inaszakadtáig, nehogy elveszítse a munkáját, mert annak beláthatatlan következményei lesznek. (Amellett az is igaz – látom a környezetemen is –, hogy sokaknál teljesen felpuhult a kilenctől délután ötig tartó munkaidő, ami persze jó, hiszen el tud intézni napközben dolgokat, cserébe este visszaül a munkájához, viszont így sokkal nehezebbé válik a határok meghúzása, mindkét irányba.) 

Igen ám, de a Covid 2020 márciusában csapott minket arcon (hogy az időközben kirobbanó orosz–ukrán háborúról, az elszabaduló energiaárakról, és az egyéb vérfagyasztó jelenségekről ne is beszéljünk), azaz lassan harminc hónapja, hogy ott lóg a legtöbbünk feje felett Damoklesz kardja. Szinte már megszoktuk, hogy minden reggel újabb szarcunami ömlik ránk a hírekből a kávé mellé.

Azaz lassan harminc hónapja, hogy összeszorítjuk a fogunkat, hogy maximumra pörgetjük magunkat, hogy igyekszünk kihozni magunkból a legtöbbet, hogy a cég érdekeit helyezzük magunk elé, hogy két ember munkáját is elvégezzük egy személyben. Csakhogy aki szokott futni, az pontosan tudja: maratoni távot nem lehet végigsprintelni.

Nem lehet kizsigerelni magunkat hosszú távon, mert annak olyan kiégés, belefásulás, depresszió, kiábrándulás lesz a vége, hogy másik harminc hónap kell majd, mire kiheverjük. 

Mostanában nem tudok úgy megnyitni egy külföldi (angolszász) hírportált, hogy ne kerüljön elém egy cikk az úgynevezett quiet quitting (azaz csendes kilépés, felmondás) jelenségéről, ami egy amerikai TikTok-felhasználó, @zaidlepplin videója után terjedt el széles körben. Ebben azt magyarázza: a munkád nem az életed, az értékedet pedig semmiképp nem az határozza meg, hogy mennyire vagy produktív a munkahelyeden. A szó maga (quiet quitting) kissé félrevezető, ugyanis nem mondasz fel, még csak nem is bojkottálod a munkavégzést arra várva, hogy hátha majd neked kötnek útilaput a talpadra (aminek az egyik előnye talán lehet a végkielégítés, ha egyáltalán jár, de manapság amúgy is ki merné kockáztatni a munkahelyét ilyen gyerekes módon?). Épp ellenkezőleg:

a quiet quitting inkább azzal a trenddel való szakítás, hogy magadat maximumra pörgeted folyamatosan. Nem hagyod, hogy a munkád átvegye az uralmat az életed felett, ehelyett tartod magad ahhoz, ami a munkaköri leírásodban szerepel, nem teszel kevesebbet, de többet sem.

A quiet quittingbe sok minden beletartozik, ahol meghúzhatod a határaidat: nem vagy hajlandó például munkaidőn kívül válaszolni munkával kapcsolatos e-mailekre és telefonokra (ami a világjárvány alatt, illetve a folyamatos online jelenlét miatt mintha amúgy is teljesen elburjánzott volna), vagy visszautasítasz olyan megbízásokat, amiket csak erőn felül tudnál teljesíteni.

A quiet quitting mozgalom nagy valószínűséggel egyébként Kínából ered, ahol a munkavállalók #tangping hashtag (azaz: lapulj meg) alatt tiltakoztak a túlságosan hosszúra nyúlt munkaórák ellen. És csak említés szintjén, de itt kell szót ejtenünk a quiet firing (azaz csendes kirúgás) jelenségéről is: ez esetben a vezetőség igyekszik elkerülni a beosztott kirúgásával járó kellemetlenségeket, ámde olyan körülményeket teremtenek, hogy az maga akarjon felmondani.

Szóval, nem akarom a naivat játszani, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb munkahelyen csak úgy tud előbbre jutni az ember, ha erőn felül igyekszik, ha ambiciózusnak, szorgalmasnak, elérhetőnek, terhelhetőnek mutatja magát. Ahogy azt is látom, milyen sok munkaadó él vissza ezzel, és lebegtet be előléptetési, fizetésemelési lehetőséget, cserébe az emberfeletti buzgalomért. És persze azt is tudom, hogy szinte minden munkahelyen vannak „fogjuk meg, és vigyétek” típusú emberek, akik szeretik magukat kímélni, akik elvannak az elvárható minimum teljesítésével, netántán mímelésével.

Az általam oly nagyra tartott keretrendszer értelmezhető így is, úgy is, mindenkinek a maga lelkiismerete, szorgalma, értékrendszere fogja megmondani, mennyit hajlandó beletenni az energiáiból, mennyire fogja megerőltetni magát. 

Nem is lehet tehát egy általános szabályt hozni rá (bárhogy szeretném), ki hogyan óvja meg magát a kiégéstől, a túlhajszoltságtól, hogyan tud (csak hogy a félreérthető terminológiánál maradjunk) „csendesen kilépni” a mókuskerékből úgy, hogy közben mégis hasznos tagja maradjon a cégének. Szerintem (mint oly sok egyéb esetben) jót tesz, ha az ember – a mihez tartás végett – időről időre rápillant a munkaszerződésére, hogy lássa, pontosan mit is írtak alá a főnökével.

Emellett érdemes átgondolni, hogy mik a céljaid az adott munkával, hol szeretnéd látni magadat egy, öt, tíz év múlva, és mik vezethetnek el oda. Ahogy valóban az is fontos, hogy ne olvadjunk teljesen össze a munkaénünkkel, megtanuljunk pihenni, kikapcsolni is.

A quiet quitting szerintem ne azt jelentse, hogy az ember bojkottálja a munkavégzést, netán lébecol napi nyolc órában (ami az én szememben amúgy is iszonyú időpazarlásnak tűnik), hanem – és a kollégáimnak is ezt szoktam mondani – ha elcsúsztak volna, újra kell alakítani a kereteket, miszerint: munkaidőben dolgozzunk, a szabadidőnkben pedig töltődjünk. Ez egy elég egyszerű szabálynak tűnik, amitől még az én rendszerető lelkem is megnyugszik.

Ti mit gondoltok a quiet quitting jelenségéről? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jecapix

Fiala Borcsa