–

Kedves szülők, tanárok, felelős felnőttek, térjetek észre!

Egy kamasz gyerek ezt kéri karácsonyra:

„Három napig ne akarjatok tőlem semmit. Aludni szeretnék.”

Ez nem egy vicc első két mondata. Komolyan mondta. És ez a gyerek nincs egyedül a kérésével.

 „Általában 6-kor felkelek, tornázom, felöltözöm, majd megreggelizek. Apukám elvisz az isibe. Az órák után különórákra megyek, utána haza. Otthon tanulok hétig, majd fürdés, vacsi, és lefekszem vagy nézem a híradót.”

Egy hetedikes gyerek válaszolta ezt arra a kérdésre, hogyan telik egy átlagos napja. Tizenhárom éves. Dühkitörései vannak, ami miatt lelkifurdalást érez. Amiatt is rosszul érzi magát, hogy néha nem mond igazat. Azt mondja, ez akkor fordul elő vele, amikor egymás után záporoznak rá a kérdések, és nem is tudja végiggondolni, hogy tud-e, akar-e válaszolni... csak mond valamit.

Szorong az érettségi, az egyetemi felvételi miatt. A kérdésre, hogy ezt ennyi idősen miért, azt mondja, hogy mostanában a középiskolai felvételi miatt is szorong. Bár azt már próbálta negyedik osztály után, amikor ugyan nem akarták a szülei, hogy iskolát váltson, csak úgy érezték, hogy nem árt, ha kipróbálja a felvételi helyzetet.

Évekkel ezelőtt egy általános iskolai tanítónő azt mondta nekem, hogy azért kell a gyerekeknek az első osztály második félévében táskát hordani az összes aznapra való könyvvel (amit egyébként abban az időben még elsőben nem kellett), hogy megszokják: a következő szeptembertől már táskát kell hordani. Ugyancsak évekkel ezelőtt egy középiskolai osztályfőnök a szülői értekezleten linknek nevezte az egyik gyereket, mert csak 4,5 volt az átlaga.

De folytassuk a gyerekekkel. Egy 14 éves kislány mondja:

„Rettegek a sötétben. Nem tudom, hogy változtassak és min… A szüleim… nem tulajdonítanak neki nagyobb figyelmet… kb. semmit… Anya és apa folyton siet …. Nem nagyon vannak igazi barátaim…  Az iskolában a védőnővel szoktam beszélgetni, hetente, kéthetente. Anyáék… tudom, hogy nagyon szeretnek, de nincs rám idejük… Sose mondhattam el, hogy mit érzek. Próbáltam. De ők nem ilyenek. El kell fogadni. Kész.”

Egy 15 éves fiú azt mondja, hogy neki soha nem lesz párkapcsolata, mert nem érdemli meg. Készül az atomháborúra, és küzdősport edzésekre is jár, hogy készen álljon, ha megtámadják. Az iskolában jól teljesít, de nem elégedett magával, azt mondja, mindig lehetne jobb.

Arra vágyik, hogy rátaláljon egy kedves lány, aki pont úgy fogadja el őt, ahogy van. Személyes, közeli, baráti kapcsolatai nincsenek, azt mondja, arra nincs ideje. Várja a csodát. Ahogy sok kortársa. Ahogy mi is.

A félelem, szorongás az egyik leggyakoribb téma a tíz-tizennyolc évesek által anonim módon felkereshető chaten.

Kedves szülők, nevelők, felnőttek! Mit csinálunk a gyerekeinkkel? Hogy lesz belőlük egészséges felnőtt, ha már gyerekként nem alszanak, nincs idejük kortárs kapcsolatokra, vagy csak úgy elmélázni? Ha azt ültetjük beléjük, hogy nem érdemelnek meg egy párkapcsolatot? Ha az általános iskolában úgy érzik, épp most teszik tönkre az egész életüket, mert hármasra sikerült egy felmérő? Ha a védőnőnek tudják csak elmondani, hogy vannak?

Nem lehet minden gyereket pszichológushoz küldeni, akit a szülei nem védenek meg (enyhe kifejezés: sokszor maguk hajszolják bele) ettől az őrülettől. Már csak azért sem, mert nincs is elég gyerekpszichológus. De a gyerekeknek sem lenne rá idejük.

Hiszen az egész napjuk be van táblázva.  

Kerpel Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/cyano66