Hanyatlóban a túlhajszoltság kultúrája – a siker és a pénz nem ér meg minden áldozatot

–

Nekem egyelőre nincs gyerekem, nem is klasszikus 9-től 6-ig tartó munkarendben dolgozom, mégis, számtalanszor érzem, hogy az életem ezres fordulatszámon pörög, és artistákat megszégyenítő módon igyekszem egyensúlyozni a munkahelyi teendőim, a párkapcsolatom, a barátaim, a családom, az egészségmegőrzésem és a háztartáshoz köthető feladataim között. Az agyam és a testem úgy működik, mint egy okostelefon, amin ezer alkalmazás fut egyszerre. És amikor végre időt szakítanék a pihenésre, a töltődésre, a rekreációra, még akkor sem tudom igazán elengedni magam, és „rendesen” lustálkodni.

Ilyenkor is azt érzem, hogy az időmet hasznosan kellene eltöltenem, minimum podcastot kéne hallgatnom, vagy a legújabb kortárs bestsellert olvasnom ahelyett, hogy egyszerűen kikapcsolnék.

A Szilícium-völgyből indult minden

Ezzel nemhogy nem vagyok egyedül, hanem olybá tűnik, az egész világ ezzel küszködik. A BBC témában írt cikke szerint a hustle culture-t, azaz a túlhajszoltság kultúráját a Szilícium-völgyben működő technológiai vállalatok virágzása, illetve az 1990-es és a 2000-es évek eleji vállalkozói fellendülése alapozta meg, majd a közösségi média használatnak köszönhetően állandósult. (A túlhajszoltság kultúrájáról D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi is készített adást a Beszélnünk kell! című podcastban.) A kockázatitőke-finanszírozás növekedése elősegítette az olyan techóriások létrejöttét, mint a Google és a Facebook, és ezeknek

a domináns nagyvállalatoknak az elsöprő sikerét az intenzív, mindent felemésztő munkakultúrával azonosították.

Ez pedig Észak-Kaliforniát az innováció és a vállalkozói szellem globális központjává emelte. „A Szilícium-völgy a gazdaság paradigmájává vált a technológia élvonalában – mondja Nick Srnicek, a londoni King’s College digitálisgazdaság-oktatója, és a hamarosan megjelenő After Work című könyv társszerzője. – Ez a vezető pozíció azt jelenti, hogy bármi történik is a Szilícium-völgyben, az máshol is megjelenik és elterjed.”

Üzleti modell lett tehát abból, hogy ahhoz, hogy az ember igazán sikeressé váljon, gyakorlatilag éjjel-nappal rendelkezésre kell állnia, dolgoznia kell, és ha már úgy érezné, elérte a határait, akkor kell még inkább apait-anyait beleadnia.

„A túlhajszoltság-kultúra elmélete szerint az emberek nem azért túlóráznak, mert gazdaságilag rá lennének szorulva, egyszerűen azért, mert ezzel a mentalitással érhetik el azt, amit szeretnének” – fűzi hozzá Srnicek. Ezt megerősíti a munkaerőpiacot és a jóléti államokat kutató Heejung Chung, a Kenti Egyetem szociológia- és szociálpolitika-professzora is.

„Az emberek ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy kizárólag a munkának kell szentelniük magukat, és minden mást fel kell áldozniuk, ami ezen kívül esik.”

A hustle culture-rel karöltve a #riseandgrind jelensége is egyre elterjedtebbé vált, ami nem csupán egy Instagram-hashtag, hanem egy olyan láthatatlan jelvény, amelyet sok fiatal ölt magára annak bizonyítására, hogy a hét minden egyes napján a munkába temetkeznek. A legtöbb Y generációs számára teljesen normális és bevett működéssé vált, hogy a napjaikat az alváson kívül szinte csak a munka teszi ki. A BBC cikkében megszólaló Dannielle Haig, a londoni, vezetőfejlesztésre és munkahelyi jóllétre szakosodott butiktanácsadó cég, a DH Consulting vezető pszichológusa szerint a LinkedIn, a Twitter, az Instagram és a TikTok térnyerésével a hustle culture robbanásszerű terjedésnek indult.

„Ez aztán képes volt táplálni az emberek bizonytalanságát azzal kapcsolatban, hogy mi mindenük nincs, és mi mindent nem csinálnak másokhoz képest”

– tette hozzá a szakértő. Napjainkra ráadásul a túlhajszoltság, az állandó túlóra egy olyan munkamorált hozott létre, amelyet egyfajta pozitív elismerés leng körbe, hiszen a folyamatos leterheltség, az állandó munka, a profitmaximalizálás a siker zálogaként lett elkönyvelve társadalmunkban.

A túlhajszoltság kultúrájában, úgy tűnik, jelentős változást hozott a pandémia 

Amikor a munkavállalók karanténba kényszerültek, és végérvényesen elmosódtak a munka és a magánélet közötti határok, az emberek többsége újraértékelte, hogy pontosan mit is vár a munkájától, és úgy egyáltalán az életétől.

Sokakban éppen ez a szélsőséges élethelyzet fogalmazta meg a vágyat, hogy nem kívánnak többé toxikus munkakörnyezetben dolgozni, élesebb határvonalakat akarnak a jövőben húzni, több időt szeretnének a családjukkal tölteni, és nagyobb hangsúlyt kívánnak helyezni a mentális egészségükre. 

„A Covid óta az emberek elkezdték elutasítani a túlhajszoltság kultúráját, és tudatosan visszavenni a tempóból. Már nem hajlandók elvégezni azt a munkát, ami nem bír akkora jelentőséggel, és határokat szabnak önmaguk és a mérgező narratívák között – mondja Brooks E. Scott, kaliforniai vezető coach és interperszonális kommunikációs szakértő. – Úgy látják, a túlhajszoltság kultúrája már nem a siker kulcsa.” 

2022-ben a Prudential biztosítótársaság 2000 amerikai munkavállaló bevonásával végzett felmérése szerint a megkérdezettek 70 százaléka részesítette előnyben, vagy fontolgatta, hogy előnyben részesíti a magánéletét a munkájával szemben.

A válaszadók 20 százaléka pedig inkább hajlandó lett volna kevesebb pénzt keresni, annak érdekében, hogy javuljon a munkája és a magánélete közötti egyensúly.

Ahogy a járvány óta megváltozott a túlhajszoltsághoz való hozzáállás, úgy egészült ki mindez annak a vágyával is, hogy a munkának értelme is legyen, és közösséget is teremtsen, ezek az értékek pedig sok esetben még fontosabbá váltak, mint a fizetés. „A munkáról való gondolkodás egyik módja az, ha kétféleképpen jutalmazzuk a dolgozókat: egyrészt fizetéssel, másrészt – ami a kevésbé jellemző – a munka értelmével és közösséggel – mondja Daniel Markovits, a Yale Egyetem jogi professzora és a The Meritocracy Trap szerzője.

– Az a személy, aki kizárólag a fizetéséért dolgozik, inkább eszközként tekint önmagára,

nem személyként, és felnőtt élete nagy részét arra fordítja, hogy ebből az eszközből bevételt kovácsoljon. Ez egy elidegenítő életforma, amely gazdaggá teheti ugyan az embert, de jól biztosan nem fogja magát érezni” – fűzi hozzá. 

A meritokrácia felfogása szerint olyan társadalmi formában élünk, amelyben az egyén társadalmi pozíciója nem a származásától, hanem a tehetségétől, tudásától, szorgalmától, teljesítményétől, egyszóval az „érdemeitől” függ. Ennek érvényessége szintén megkérdőjeleződött a pandémia idején, hiszen az alacsonyabb jövedelmű és kisebbségi közösségek az elmúlt években jelentős gazdasági akadályokkal szembesültek, továbbá a hosszú munkaórákat igénylő foglalkozások továbbra is szisztematikusan kiszorítják a piacról a nőket, legfőképpen az anyákat. 

Bár a túlhajszoltság kultúrája messze nem tűnt el a társadalmunkból, az biztos, hogy jelentős átalakuláson megy keresztül. Ezt támasztja alá, hogy az elmúlt években olyan új jelenségek is megjelentek a munkaerőpiacon, mint a quiet quitting, azaz a csendes kilépés, amelyről Fiala Borcsa kolléganőm írt korábban, vagy a „Bare Minimum Mondays”, amely annyit tesz, hogy a kötelező minimumot hozni hétfőnként, annak érdekében, hogy a munkavállalók ne merüljenek ki a hét hátralévő részében.

A paradigmaváltás tehát egyértelműen folyamatban van, és egyre többen helyezik előtérbe a saját igényeiket, a baráti és családi kapcsolataikat, a testi, lelki és szellemi egészségüket a munkahelyi sikerekkel és a fizetéssel szemben. Félő azonban, hogy ezt a „luxust” éppen a társadalom alsóbb rétegéhez tartozó munkavállalók nem engedhetik meg maguknak a jövőben sem, miközben az ő jövedelmük amúgy is alacsonyabb.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / AJ_Watt

Krajnyik Cintia